Állítólag, ma a gyermekkultusz korát éljük…
A gyermekekkel való bánásmód a középkori Európában meglehetősen barbár volt, aztán a felvilágosodás eszméivel ez fokozatosan javult, és mára elérkeztünk oda, hogy a gyerek kívánságának mindennél előbbre valónak kell lennie egy szülő számára.
A közmondás szerint „Mindenki saját magából indul ki.”, hiszen a saját tapasztalatai, korábbi élete, és döntései alapján tud egy dologhoz hozzáállni. Az ezerkilencszáz ötvenes évek végén, amikor én kisgyerek voltam, szerettem a felnőttek beszélgetéseit hallgatni. Sokat tanultam belőle a körülöttem lévő világról, a felnőttek egymáshoz való kapcsolatairól. Úgy éreztem, amikor a beszélgetéseiket hallgattam, mintha már én is felnőtt lennék. Szép csendben hallgattam őket – eszembe sem jutott belekotyogni – hátha a beszélgetésbe belemelegedve megfeledkeznek rólam, és nem hangzik el – rendszerint valamelyik nőrokon szájából – a mondat: „Ne a gyerek előtt!” Amikor ez elhangzott, szép kedvesen, de határozottan elküldtek játszani. Engem meg evett a kíváncsiság, hogy vajon miről beszélnek olyankor…
Nem kellett a titkok megismerésére olyan nagyon sokat várnom, mert ahogy egyre nagyobb lettem, egyre később hangzott el ez a mondat. Már nem küldtek el, ha egy nagybácsi kártyaadósságáról volt szó, kocsmai verekedésről, vagy a megélhetés nehézségeiről, a család működtetésének sokszor nagyon nehéz művészetéről. Aztán ahogy felserdültem, már hallhattam a csalfa szomszédlányról, vagy a készülődő esküvők hátteréről. Szépen, lassan ismerkedtem meg a felnőtt élet árnyoldalaival, és a nemiség problémáival. Kamasz koromban volt különös nagyon ez a „Ne a gyerek előtt’” mondat. Főleg a női beszélgetéseknél, mert ha az egyik nőrokon kimondta, akkor már volt olyan, hogy mégsem küldtek el, mert a másik nőrokon „Hagyd, már nagylány!” kijelentéssel leintette, és én maradhattam. Irtó büszke voltam olyankor, hogy már engem is magukhoz méltónak tartanak, és amit akkor hallottam, azt nem adtam tovább a nálam kisebbeknek. Anélkül, hogy mondták volna külön, hogy ez titok a kicsik előtt. Ha a fiatalabbak faggattak, hogy mit hallottam, akkor én is azt mondtam nekik, amit pár évvel azelőtt még a nagyobb unokanővéreim nekem mondtak: „Kicsi vagy te még ehhez!” Nemcsak, hogy nem adtam tovább az ilyen módon megismert dolgokat, hanem megértettem, hogy ezek már a felnőtt léthez tartoznak, és ezzel felismertem a súlyukat, a komolyságukat. Az időskori betegségek, a terhességi problémák, válások, elmebetegségek, a társadalmi problémák, a politika ránehezedése a családra, apródonként került terítékre, egy-egy általam is ismert személy kapcsán. Mivel többen beszélgettek egy adott témáról, megtanultam, hogy nem mindenkinek egyforma a véleménye a dologról, és nem is kell, hogy az legyen. Ettől még nem dől össze a világ. Azt is láttam, hogy a beszélgetés hatására változnak a vélemények.
Azt nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor nem hangzott már el többé, hogy „Ne a gyerek előtt!”. Talán miután betöltöttem a tizennyolcadik évemet, és férjhez adandó korba kerültem. Amikorra már nekem is mindent kellett tudom, amit a családi közösség tudásban adhatott ahhoz, hogy felkészüljek a felnőtt életre…
Ma már a gyerekeknek joguk van mindenről tudni. Szexualitásról, születésről, betegségekről, bűnözésről, halálról, népirtásról, demenciáról, minden dologról, ami csak létezik a világban.
Már sokszor elgondolkodtam azon, hogy kisgyerekkoromban valóban szerettem volna tudni a menstruációról, a szülési fájdalmakról, a szexuális aktusok minden csínjáról-bínjáról? Vagy a gyilkosságokról, a háborúkról, a politika embert nyomorító terhéről? A családi konfliktusokról, egyes rokonaim elítélendő viselkedéséről? Vajon felkészült lettem volna megérteni a Rákosi-korszak utáni politikai helyzet családunkat érintő vonatkozásait?
Egyszerű, falusi emberek voltak a rokonaim, nem nagypolgári családban nőttem fel. Nem is németül hangzott el a „Nicht vor dem Kind!”, ők nem váltottak át németre a társalgásban, mint azt a polgári családok tették, csak egyszerűen elküldtek. Mert akkoriban ez volt a szokás, így nevelték a gyerekeket, akár gazdagok voltak, akár szegények, hogy megóvták őt attól a témától, amire még nem tartották elég érettnek, nem lehetett lelkileg felkészülve a feldolgozására.
Én még tizenkét éves koromban is úgy tudtam, hogy a gólya hozza a kisbabát, és bátran állíthatom, hogy ez nem okozott nálam semmilyen „károsodást”. Három gyermekem született, és nem kértem meg a szülőágyon a szülésznőt, hogy nyissa ki az ablakot, hogy be tudjon jönni a gólya. Mindennel tisztába jöttem kellő időben. Sokszor bosszankodva nézem a filmekben a nyílt szexuális aktusokat, és a feltüntetett tizenkét éves korhatárt. Valóban szükséges egy tizenkét éves gyereknek ezt látnia?
Igen, tudom, hogy közben megváltozott a világ! Már nekem sem volt lehetőségem, húsz év elteltével, egy nagycsalád közösségében felnevelni a gyerekeimet. Én legfeljebb a férjemmel dönthettem el, hogy miről nem beszélünk a gyerekek előtt, és mire korlátozzuk a média befolyását rájuk. Aztán gyakran jött a társadalmi hidegzuhany. Például amikor a nagycsoportos /öt éves/ gyerekünk már az óvodában a karácsonyfát díszítette az óvónénikkel. Nesze neked varázslatos, gyermeki karácsony. Vagy amikor a harmadikos /nyolc éves/ gyereknek egy esős napon elmaradt osztálykirándulás helyett, az iskolában levetítették a „A bárányok hallgatnak!” című thrillert. Nesze neked békés éjszakai álom. Próbáltunk ugyan minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy a gyerekeink ne legyenek olyan hatásoknak kitéve, amiket még nem tudnak feldolgozni, de már akkor is sokszor csak annyit tudtunk javítani a dolgon, hogy megbeszéltük a gyerekekkel a történteket, az ő szintjükön.
Az azóta eltelt néhány évtizedben azt hiszem, még jobban kivették ezt a lehetőséget a szülők kezéből. A számítógépek rohamos elterjedésével, az azokon elhelyezett tartalmakhoz való hozzáféréssel, szülő legyen a talpán, ha bármitől meg tudja óvni a gyermekét. Az okostelefonok megjelenéséig legalább térbeli korlátja volt az internetes tartalmak használatának. A szülők be tudtak állítani az otthoni számítógépen némi korlátozást, addig, amíg a gyerek nem volt rá képes, hogy ezt feloldja. A telefonvonalon bonyolított lassú internetes kapcsolat is korlátozta a gyermeki szörfözést.
Ma már nem a rokonok, szülők döntik el, hogy az élet, a világ dolgainak befogadására mennyire érett meg a gyerekük, hanem nekik kell alkalmazkodniuk egy olyan életkori korlátozási rendszerhez, amit szerintem senki nem ért meg, és talán nem is létezik.
Pszichológusok mai divatos álláspontja, hogy a gyerek előtt nem szabad titkolózni, „joga van” mindenről tudni. Ha ez így van, akkor rá lehet zúdítani a családban is korlátozás nélkül mindent. Lehet a gyerek előtt kitárgyalni a szülők közötti problémákat, lehet egymást alázva veszekedni, üvöltözni, megvitatni a gyerekkel a másik szülő rossz szokásait. Ha nem szabad a gyerek előtt titkolózni, akkor miért is ne tudhatna a szülés körülményeiről pontosan mindent, vagy egy rokon betegségéről, műtétjeiről, haláláról, hamvasztásáról részletesen. Miért is kellene bármitől megóvni? Délután háromkor a szülő gyanútlanul bekapcsolja a tévét, és a képernyőn üvöltve, fújtatva éppen szül egy nő. Nem lehet olyan gyorsan elkapcsolni, hogy ne lássa a kisgyerek. Vagy éppen haldoklik valaki, vagy éppen kínozzák, megölik, vagy egy brutálisan megcsonkított holttestet lát egy percre. Hol van már a felnőtt tartalmak késő esti vetítése? Nem lehetünk ennyire régimódiak, hogy ezt elvárhatnánk, erre akár csak gondolhatnánk ma már…
Minden esetre elgondolkodtató a számomra, hogy minél több „joga van” egy gyereknek mindent tudni, annál több a viselkedés zavaros gyerek. Figyelemzavar, hiperaktivitás, beilleszkedési zavar, magatartás zavar, MCD, POS, hiperkinetikus zavar, FIMOTA, stb., ma már szinte beépültek a közbeszédbe. A statisztikai adatokból az derül ki, hogy hazánkban csökken a gyermeklétszám, a különféle problémákkal küzdő gyermekek száma pedig, ezen belül rohamosan nő. A gyermeki viselkedési zavarok eredetét tudósok kutatják a genetikai tényezőkben, a szülők személyiségében, szenvedély betegségében, pszichés betegségeiben, a gyerek fizikai sérüléseiben, az élelmiszerekben, az élelmiszeripari színezékekben, és még ezernyi más területen. A probléma akut, mert a viselkedés zavaros gyerektől szenved a szülő, szenved a közösség, az egész környezet. Mára már szinte megszokottá vált a hipermarketekben üvöltő, hisztiző gyerekek látványa, a szülő, óvónő püfölése, rugdosása. Az, hogy a gyerek nem érti, és nem képes elfogadni azt, hogy valamit neki nem lehet megtennie.
Ezzel egyidejűleg arra a furcsa, és számomra megdöbbentő jelenségre figyeltem fel, hogy – főleg az amerikai filmekben – kezdik kis szörnyetegeknek ábrázolni a gyerekeket, akik csakis azért élnek, hogy odaadó szüleiket minden módon boldogtalanná tegyék. A múltkorában már arról olvastam egy komoly tanulmányt, hogy a gyerekek megszületése hogyan rontja a szülők boldogság szintjét! Ezen a tanulmányon úgy felbosszantottam magam, hogy kedvem lett volna a cikk szerzőjének a boldogságszintjében kimagasló károkat okozni!
A dolog körbe ért, azt gondolom.
A középkori Európában a gyerekeket kicsi felnőtteknek tekintették, nem létezett a gyerekkor védett világa. Amint a kicsi meg tudott lenni az édesanyja nélkül, elkerült otthonról, és munkára fogták, a felnőtt társadalom részévé vált. A gyereket a család gazdasági érdekeinek rendelték alá, és nem vették figyelembe, hogy nem kicsi felnőtt. Akkor azonban nem is tettek úgy, mintha a gyerek érték lenne.
Ma, pedig azt mondjuk, hogy a gyerek legdrágább kincsünk, a jövőnk felkent hordozója, mégis újra kis felnőtteknek kezelik őket. Amint lehet, felnőtt ruhákat húznak rájuk /mint a középkori festményeken ábrázolt gyermekekre/, elvárják tőlük, hogy koravén módon beszéljenek, és olyan dolgokkal terhelik őket, amelyek iránt régebben csak a felnőttek érdeklődtek. A nevelés nem tanításból, és az életkoruknak megfelelő korlátozásból áll, hanem megvitatják a gyerekekkel a dolgokat, dönteni engedik őket olyan kérdésekben, amelyeket nem képesek minden vonatkozásában, következményében átlátni.
A felnőtt társadalomban jelenlévő teljesítménykényszert nyomják a gyerekre is: nincsen idő önfeledt játékra, hanem sportolni kell, nyelvórára, stb. járni. Van saját szobájuk, telefonjuk, televíziójuk, számítógépük. Így idő előtt szembesülnek az egész világ problémáival. Egy felmérés szerint Németországban a 10-15 éves gyerekek 52,5 %-a fél attól, hogy háború törhet ki Európában, 56%-uk fél a környezetszennyezés miatt bekövetkező haláltól, 40%-uk fél a felnőtt kori munkanélküliségtől.
Idő előtt, és korlátozás nélkül szembesülnek a szexualitással, sokszor a legelborzasztóbb formájával, a pornóval.
Mindenki elfogadja a felnőtté válás biológiai korlátait. Senki sem kötelezne egy tizenkét éves gyereket arra, hogy egésznap ötven kilós cementes zsákokat cipeljen, mert a gerincoszlopa, csontozata, izmai erre még nem képesek. Mindenki elfogadja a felnőtté válás értelmi korlátait is. Az első osztályban senki nem akarná a kvantumfizikával kezdeni a gyerekek oktatását. Azt azonban, hogy egy gyereknek érzelmi fejlődésen is keresztül kell mennie ahhoz, hogy beavatásra kerüljön a felnőttek életébe, problémáiba, azt valahol a tekintély ellenes nevelés apostolai, karöltve a médiák marketingeseivel, sikeresen elfeledtették.
Már nem divat azt mondani, hogy „Ne a gyerek előtt!”, mert most már olyan gyermekeink vannak, akik választ kapnak olyan kérdésekre is, melyeket soha sem tettek fel. Egyszóval nincsenek már gyermekeink.
30 hozzászólás
Remek átgondolása egy kemény problémának!
Én is így látom a dolgot, ahogyan Te, kedves Juditka, végigvezetted!
Kedves Irén! A gyermekek és szüleik közötti kapcsolatok az elmúlt évtizedekben nagy változásokon mentek keresztül. A szülők már nem tudják, hogyan neveljenek gyerekeket. Ám nem könnyű ma a gyerekeknek sem. Sokféle veszélynek vannak kitéve. Fejlődésükért természetesen nem ők, hanem a felnőttek felelősek. Hogy néz ki ma a nevelés a gyakorlatban? A kutatók által megfigyelt fejlődési irány azt mutatja, hogy a mai háztartásokban egyre kevesebb a parancs, s egyre több az alkudozás, tárgyalás. A gyerekek kívánságait, megnyilatkozásait jobban figyelembe veszik, mint a múltban, a gyerekeknek ma szinte mindent szabad. Az én véleményem szerint a gyerekeknek szükségük van szerető tekintélyre, vezetésre, amely a védettség érzését kölcsönzi nekik, irányító dicséretre, korlátozott szabadságra. Ma meg belefulladnak a nagy szabadságba.
Judit
Kedves Judit!
Nagyon jól látod a probléma gyökerét, s tetszik, hogy mindig rátapintasz a legfájóbb pontra. Olvastam Irénnek adott válaszodat is. Pontosan úgy van, ahogy írod: belefulladnak a nagy szabadságba, csak hozzátenném, miközben foglyok. A gyerek egész nap iskolában van, óvodában, állandóan parancsot teljesít. Nincs, nem is lehet önálló akarata, gondolata, nevelést nem kap, csak fegyelmezést. Ha hazaviszik, a túlhajszolt, fáradt szülők, tőlük sem kaphat mást, legfeljebb fegyelmezést, vagy, ami még rosszabb, azt tesz a gyerek amit akar, csak hagyja békén a szülőt… Nem ismerik a természetet, az állatvilágot, a mesevilágot, a játékot és a gondoskodó szeretetből sem sokaknak jut, már gyermekként koravének, kiégettek, mindent tudnak, amire a legkevésbé lenne szükségük… Engem ez nagyon elszomorít. Jó, hogy írtál róla. Ida
Kedves Ida! Igen messze kerültünk a tradicionális szocializációs folyamattól, ahol a család, és a szűkebb közösség egyértelmű felkészítést adott a gyereknek a felnőtt életre, a munkára, a nemnek megfelelő felnőtt szerepre, még működött az értékek átadása. Ma a szülő sem tudja sokszor, hogy mit tegyen a gyerekre zúduló iskolai, kortárs csoporti és médianyomással, ami nagyon sokszor ellenkezik azzal, amit ő értéknek tart. Nem lehet becsukni a gyereket egy szobába, elzárni a világtól, hogy a család értékrendjének megfelelően nevelhessék. Ráadásul a szülők sem tudják, hogy pontosan milyen életre is készítsék fel, milyen tudásra, viselkedésre lesz szüksége a jövőben.
A parancsolgatás mindig is nagy szerepet játszott a tekintélyelvű nevelésben. Csak a tekintély megszerzéséhez nem a parancsolgatás vezet.
Judit
Ahogy feltetted olvastam igaz kívülről. Már a címből láttam, izgalmas írás lesz.
Vélekedésem van, viszont azt gondolom, a mai trendi szerint maradinak fog tűnni.
Egy mondatban azt írnám, és írom. Mindent a maga idejében. Ezt te érteni fogod.
Marietta
Kedves Marietta!
Nekem – nekünk – még volt időnk csodaként megélni a világot. Apránként kibontani a titkait. Csodalesen várakozni, elámulni, meglepődni, izgatottan várni mikor kerül ránk a sor a csodák megélésében.
A mai gyerekeknek meg előre kicsomagolva, lecsupaszítva, merőkanállal nyomják le a torkukon a világot, nem is éreznek semmit csodának. Nekik minden jár, vagy járna, mindenre igényt tartanak, de nem érték a számukra, ha idő előtt, és küzdelem nélkül megkapják.
Judit
Kedves Judit!
Egy hihetetlen bonyolult téma ez!
Sok száz könyvet lehetne ´pro´és ´contra´írni…arról
mi lenne az ´ideális´megoldás!
"Mindent a maga idejében"…ez tünik a legjobb megoldásnak!
Nagyon,nagyon tetszik,mennyire aprólékosan,mindent megmozgatóan,
keresed a megoldásokat!
Mindig…ha megjelenik egy egy írásod,sietek,hogy ´elérjelek´!
Szeretettel gratulálok:sailor
Kedves Tengerész!
Engem aztán nem nehéz "elérni", mert annyi alkotásom van fenn az oldalon, hogy talán már törölni is kellene néhányat! 🙂 Megtisztelő a számomra, hogy keresed, és szereted az írásaimat.
Éppen ez volt a számomra bosszantó butaság, hogy a gyerekekkel való bánásmódban a legkevésbé sincsenek tekintettel arra, hogy "mindent a maga idejében" kellene megismertetni velük. Sietetett gyerekeket látok amerre nézek, mind fiatalabb korukban váltanak „felnőttes” életmódra az élet számos területén, egyre gyakrabban szereznek olyan tapasztalatokat, amelyeket a korábbi évtizedekben a közfelfogás egy bizonyos életkor alatt nem tartott elfogadhatónak. A valódi gyerekkor eltűnt, vagy csak kevesek luxusává vált. Judit
Kedves Judit !
Azt hiszem, hogy mindenki számára nagyon értékes és nagyon okos gondolatok, miket megírtál.
Ahogy változik a világ, sajnos változnak a családi "képek".
Lassan időnk sincs egymásra.
Ragozhatnám még !!!
Nagyszerű írásodhoz szeretettel gratulálok : Zsu
Kedves Zsu!
Bizony igazad van, az idő az ami nincs a gyerekre. A gyerekek reménytelenül „túltápláltak". A játékipar forgalma milliárdos. A szülőknek mindenük van, csak idejük nincs, úgyhogy ajándékvásárlással könnyítenek rossz lelkiismeretükön. Csemetéik szekrényeibe pedig már be se férne több holmi. A következmények: A gyerekek 40%-a sohasem játszik kinn a szabadban. A szaknyelvben ezt a gyerekek elszigetelődésének vagy „elháziasodásának" nevezik. Megállapítható, hogy veszítenek a produktivitásból és kreativitásból. A mozgáshiány következtében hiányosak a saját testükkel kapcsolatos megtapasztalásaik. Paradox módon annál kevesebbet jelent a játékszer a számukra, minél több van belőle.
Judit
Judit, a jegyzeteid minden esetben gondolkodásra késztetnek. Most arra jutottam, hogy kivettük a gyerekeinket a társadalmi közegből, ahol az „élet” apró részleteit tanulhatták meg hisz ebből áll össze, majd az egész), láttak példákat és ellenpéldákat, és fokozatosan szocializálódhattak. Most az a „divat”, hogy többnyire egyedül vannak anyuval évekig és ez tökéletesen visszafogja őket a többi felnőttől, illetve a társaiktól elsajátítható fokozatos tanulásban. Majd, ezt a gyermeket egyszer csak elkezdik „taníttatni”. Többnyire olyan dolgokra, amelyhez minden szinten alkalmatlanok még. Természetesen ezekbe belefáradnak és mire eljön a dolgok valódi ideje már jócskán frusztrálódtak tőle.
Kedves Szusi!
A hozzászólásod minden szavával egyet értek!
Épp a minap olvastam egy cikket arról, hogy Angliában /ahol öt éves korban kezdik az iskolát a gyerekek/ már iskolás kortól kezdve be akarják vezetni a szexuális nevelést. Hát azt sem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek a cikken. Ahogy én visszaemlékszem saját öt éves koromra, vagy a gyerekeimére, úgy emlékszem, hogy nem is nagyon értettem volna a szexuális felvilágosítást, és nem is tudtam volna mit kezdeni vele.
Judit
Sok és felesleges a tételes tudásanyag, ami még ráadásul korán is zúdul a gyerekre, az érzelmi fejlődése pedig (játék, mese, zene) háttérbe szorul, nem is kicsit. A fejlődés természetét erőszakolják meg manapság, ami visszaüt. Lehet rosszul is” szeretni és ez a rosszul szeretés kezd általánossá és nem kis mértékben intézményessé is válni. Vannak dolgok, amelyek NEM működnek, hiába akarják előrehozni. Ez nem csak a testi fejlődésre, hanem a szellemi fejlődésre is igaz. A fejlődés nem verseny, hanem folyamat. Ehhez a folyamathoz kell minden segítséget megadni és akkor, amikor ez esedékes.
Kedves Judit!
Érdekes, és megszívlelendő dolgozat. Eszembe jutott, hogy gyermekként magam is szembesültem ezzel a ne a gyerek előtt figyelmeztetéssel, úgy mondták az idősek, szülők, nagyszülők, szomszédok, hogy "zsindely van a háztetőn".
Ami pedig a sok problémás gyereket illeti, szóval az régen is volt, sőt un. kisegítő iskolák is léteztek az ő befogadásukra.
Azután az is igaz, hogy nagyon sok kis zseni van közöttünk, csak az egyre növekvő társadalmi problémák, szegénység stb. miatt elvesznek.
Tetszett a cikked:
Zagyvapart.
Kedves Feri!
A "Zsindely van a háztetőn" szólást nem ismertem, Vas-megyében nem mondták. 🙂 De aranyos. Ezek szerint nem elküldték a gyereket, hanem témát váltottak, ha gyerek volt a szobában, és olyasmiről beszéltek, amit nem kellett hallania.
Nálunk gyépéseknek hívták a kisegítő iskolába járókat. Emlékszem egyszer egy kislánnyal játszottam – lehettem vagy hét, nyolc éves – és a barátnőm félrehúzott, és a fülembe súgta, hogy ne játsszak vele, mert gyépés. Én nem értettem, hogy mi az. Azt gondoltam valami betegség, amit meg lehet kapni, azért nem szabad játszani vele. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Mikor utoljára itt jártam, késő volt, gondoltam, hogy nem kezdetem bele, tudtam, hogy nem szabad elsietni. Részletesen, hivatásodhoz méltó módon foglalkozol a témával. Bár azok is úgy foglalkozhatnának ezzel a sokrétű, és fontos üggyel, akik tehetnének valamit azért, hogy minden úgy alakuljon, ahogy kellene. Nagyot változott a világ.
Gyerekkoromban fiútestvéreimmel járhattuk az erdőt, mezőt, megismertük a természetet, mellette jól teljesítettünk az iskolákban. Ma agyonnyomják a gyerekeket, már ótvodában kezdik a tantást, szegények a szülők elfoglaltsága miatt csak a tv-t és egyéb kütyüt néznek, nem nekikvaló műsort. Az iskolában gondolni kellenne arra, hogy tantárgyk mellett másra is jusson idő. Haszembe jut, micsoda tanáraim voltak, mi mindenre futotta a tantárgyakon kívül, ahol a felnőtté válásra előkészítették tanulókat.
Széleskörű téma, élvezettel olvastam a jól összeállított munkádat.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Maria Winn "Gyerekek gyerekkor nélkül" című könyve szerint azért változtatta meg a televízió elterjedése a gyerekkort, mert átalakította a nevelési szokásokat. A szülők a fegyelmezés, a szabályok felállítása helyett rábízzák a gyerekeket a televízióra, az „elektronikus bébiszitterre”. Winn szerint nem is az a lényeges, hogy mit néz a gyerek a tévében, hiszen ha ott tölti szabadidejét, az „mindenképpen megfosztja a játéktól és az egészséges kölcsönhatások más formáitól”. A konzervatív erkölcsi értékrendet tartja követendőnek, ezzel szemben az elektronikus média nem ezt közvetíti. A televízió által a gyerekek betekinthetnek a felnőttek világába, megtudják „titkaikat”, így saját életük során már nem a felfedezés örömével élik meg ezeket a dolgokat. A televízió szerinte „vezetékes kábítószer”, amely függőséget okoz, és hatásának megszüntetésére „elvonókúrára” van szükség.
Judit
Kedves Judit!
Sok problémát felvetettél írásodban. Nincs mentség arra, hogy nincs ideje a szülőnek. Pl. ott a TV. ahol rengeteg lélekromboló hatás éri a gyermekeket. Miért nem figyel a szülő? Van gyerekzár, nem idő kérdése. A külvilágban úgy is sok olyan hatás éri őket, amit nem lehet kiszűrni.
Gratulálok írásodhoz.
Szeretettel: oroszlán
Kedves Ica!
A gyerekzár kioldása a tévén nem probléma. A gyerek beírja az internetes keresőbe a gyerekzár kioldása szavakat, meg a tévé típusát, és már olvashatja is, hogy kell kioldani. Legfeljebb az egészen pici gyerekeket lehet ezzel bizonyos tartalmaktól távol tartani.
A gyerek hatalmas tudásvággyal rendelkezik, mindenre kíváncsi, szinte odaragad a készülék elé. A képernyő letaglózza, mert állandóan vibrál, és mindig új, színes ingerekkel kelti fel a figyelmet. Az órákig tartó tv nézéshez szokott gyereket nehéz már lekötni mesével, játékkal. Ez már nem érdekes számára, és nem is tud rá odafigyelni.
Judit
Kedves Judit !
Írásod a jelenleg égetően megváltoztatásra váró problémákat vet fel.A gyermekeink, unokáink is unják már a diszkózást, értelmetlen szórakozásokat. Sok esetben maguktól ráeszmélnek a hitre s olyan jó látni, hogy egyre több fiatal változtat gondolkodásán. Az együvé tartozás pótolja a törődést és sokszor elnézőek a szülőkkel szemben. Ezek a fiatalok már más szemmel nézik a világot, nem kérdeznek annyit,megcsömörlöttek ettől a jólértesült világtól. A társas kapcsolatukból származó elkövetkezendő nemzedéket már ebben a felfogásban nevelik fel. Az elmúlt negyven év a szülőket
teljesen elidegenítette a vallástól és az eredmény mind az amit felsoroltál.
Írásod mindenre kiterjedő felkiáltójel. Minden veszélyre kíméletlenül figyelmeztet.Figyelmeztet: Szülők figyeljetek gyermekeitekre és ne cseréljétek fel a szeretetet az anyagi javakra.
Szeretettel olvastalak, Zsófi
Kedves Zsófi! Köszönöm, hogy elolvastad, és az értékelésedet is. Az ifjúság körében a vallásosság több mutatójának kisebb-nagyobb mértékű csökkenése mutatható ki a 2000 óta megfigyelt értékekkel összehasonlítva. A magukat az „egyház tanítása szerint vallásosnak” tartók aránya 10 százalékról 8 százalékra, a „maguk módján vallásosak” aránya 47 százalékról 44 százalékra csökkent, míg a nem vallásosak aránya a korábbi 28 százalék helyett immár a minta több mint egyharmadát adja. A vallásgyakorlás is visszaszorulóban van, nyolc év alatt 8 százalékról 4 százalékra csökkent a hetente templomba járók aránya, míg a legalább havonta templomba járóké 17 százalékról 10 százalékra esett vissza; az egyházak immár a fiatalok közel háromnegyedét szinte egyáltalán nem érik el a hagyományos vallásgyakorlási formák révén. Judit
Kedves Judit!
Élveztem a cikked olvasását. Egyetértek azzal az állásfoglalással, amit érezni véltem a mondatok mögött. A gyerek az gyerek életkori sajátosságokkal. Ennek megfelelő élményeket kellene biztosítani számára. Bizony vannak dolgok, amit "Ne a gyerek előtt!" vitassunk meg.
Azzal a résszel volt csak problémám, amikor a magatartászavarokat a túl sok információ rovására írod. Ez szerintem túl direkt közlés egy ilyen cikkben, és nem hagy az olvasónak lehetőséget, hogy ő foglaljon állást. Én azt a mondatod teljesen kihagynám, ahol a konkrét viselkedési zavarokat sorolod fel. Sokkal jobban ül a téma, ha csak a statisztikai adatokat villantod fel.
Igazi remekmű! Igazi T. Pandur Juditos írás! 🙂
Üdvözlettel:
Sanyi
Kedves Sanyi!
Köszönöm a kritikát, azt hiszem, igazad van. Hajlamos vagyok túl sok adatot használni, túl mélyre ásni egy témában. Általában némi pihentetés után a megírt cikkekből ki szoktam gyomlálni legalább a felét az adatoknak, amiket elsőre gondosan beleraktam. 🙂 Talán nem elég a fele… 😀
Judit
nehéz ügy a gyereknevelés, mert ahányan vannak, annyifélék, ami az egyiknek használ, a másiknak éppen az árt. személy szerint nem vagyok híve a mai divatnak, mindig mindig a gyerek az első. jó esetben egy családba érkezik, és a többi családtagnak és vannak jogaik, netán érzelmi szükségleteik. jó, hogy a gyerek az első, de melyik gyerek? mindig a legkisebb, a többi már nem számít? az is csak üres frázis, hogy "maradjon minél tovább gyerek." elnézem a kölyköket az udvaron, miből áll náluk a "játék?" én voltam itt előbb! – nem ér, kapufa! – de ér! – de nem ér! – most mindenki csinálja azt, amit én mondok! – nem te vagy a főnök! – de! – nem! – teljes hangerővel, lökdösődés és bémegek közepette. tényleg erre van szükségük, hogy normális emberekké fejlődjenek?
a tv és a net se rosszabb.
Kedves Müszélia!
Ma a gyerekek azt tapasztalják az őket körülvevő kulturális légkörben, hogy „Ha gyenge vagy véged van!” Ezt sulykolja a TV, a filmek, zene, számítógépes játékok, politikusok, sztárok, stb. A kiskamaszok és a tinédzserek a legfogékonyabbak erre az üzenetre.
Ahelyett, hogy a gyermek kezelné és felülkerekedne az érzésein, amikor akadályba ütközik, inkább, elkezd sértő és agresszív módon viselkedni annak érdekében, hogy másvalakinek kelljen az ő problémáját is megoldania.
Judit
Egyetlen kérdés lóg a levegőben: kinek az érdeke, hogy szellemileg túlterhelt, koravén, könnyen manipulálható gyerekeket neveljenek az emberek?
A sok hülye törvény meg azért van, mert olyan emberek hozzák őket, akik sose neveltek gyereket, vagy nincs nekik, vagy ha van, akkor is más neveli. Szeretettel: István
Kedves István!
A buta alattvaló a jó alattvaló. Még akkor is, ha elvileg "tanult"! Ha nem érdekli már különösebben semmi, ha elege van mindenből, sokkal könnyebb irányítani, mintha okos és találékony ember lenne.
A törvényhozási düh, amivel évtizedek óta nyakon öntik a társadalmunkat szintén ez irányba viszi a dolgokat. Elege van a legtöbb embernek mindenből, mert amihez ma kell alkalmazkodni, az holnapra fejre áll. A törvények nem érte, hanem ellene születnek.
Judit
Kedves Judit!
Nagyon igaz ez a mondatod,melyet válaszodban írtál:
"A valódi gyerekkor eltünt,vagy csak kevesek
luxusává vált"
Üdv:sailor
Mielőtt a média kezébe vette – minden felelősség nélkül – a „gyereknevelést”, megvolt ennek a logikus rendje.
Minél nagyobb volt egy gyerek, annál többet vártak el tőle a ház körüli munkákban, és a család működéséhez való hozzájárulásban.
Ahogy nőttek a kötelességek, úgy kapták meg a betekintést a felnőttek világba, nőttek a jogaik is. Most pedig mindenhez joga van egy gyereknek, de a kötelességekről hallani sem akarnak!
Kedves Könyves! A sietetett és ezért koravén gyerekek már azelőtt "túl vannak mindenen", mielőtt elkezdték volna az önálló életüket. Sokan közülük kiégettek, fásultak, reménytelenek, nincs mit várniuk a jövőtől – nagyon "megfizetnek" azokért a korán megkapott jogokért.
A családjogi törvény értelmében a szülőnek joga van ahhoz, hogy irányt mutasson, és tanácsokat adjon gyermekének. Az iránymutatás azt foglalja magában, hogy a szülő döntéseket hoz a gyermeke érdekében, a tanácsadás pedig azt jelenti, hogy a szülő tanácsokkal látja el a gyermeket. Azonban már nem tudnak – vagy nem akarnak – döntéseket hozni, hanem alkudozással és ajándékokkal próbálják a gyereket a helyes viselkedés felé terelni, ha ez nem megy, akkor feladják. Neveletlen és nevelhetetlen gyerekek ezreivel küzdenek a pedagógusok nap, mint nap.
Judit