Charlotte Stieglitz (1806 – 1834) szerencsétlen német költőnő volt, aki abba halt bele, hogy a férje tehetségtelen.
Csaknem valamennyi házasság véget érhetne hasonló okból, vagy véget is ér, de kevésbé látványos körülmények között. Magára vessen, aki azt akarja kivenni a szerencse kosarából, ami sosem volt benne. És természetesen el is lehet válni, bár semmi garanciánk nincs arra, hogy jobb lesz a következő.
De a 19. század eleje még idealista volt, és tele romantikus rajongással. Az emberek készek voltak meghalni az eszméikért. A téveszméikért is.
Charlotte apja Wilhöft hamburgi kereskedő volt. A család nem sokkal Charlotte születése után költözött Lipcsébe. Az ifjú hölgy itt járt iskolába, és itt találkozott a végzettel, Heinrich Wilhelm Stieglitz személyében, aki a lipcsei egyetemen tanult. Az akkor 21 éves diák élete addig sem volt izgalommentes. 1820-ban a göttingeni egyetemre iratkozott be, ahol leginkább a kocsmázás és a kártya tantárgyakban jeleskedett. Miután rekordidő alatt sikerült elvernie az apja vagyonát, egy kicsit magába szállt, és komolyan nekilátott az ókori klasszikus történelem és irodalom tanulmányozásának. Bouterweck professzor előadásai életben tartották a lelkesedését, most viszont egy forradalmi verset talált írni, amely nagy sikert aratott a diákság körében. Rövid úton kidobták az egyetemről. De Heinrich nem bánta. Természetesen nagy költőnek készült, mint olyan sok húszéves, és igazán nem ő tehet arról, hogy kezdetben túlértékelték.
Ezidőtájt már Charlotte is írt verseket. Beleszeretett az ígéretes diákba, akit többen is a múzsák kegyeltjének láttak, még Ludwig nagybácsi is, aki pedig nagy formátumú pénzember volt, I. Sándor cár udvari bankárja, és 1826-tól orosz nemes. Egész életén át hitt Heinrich tehetségében, támogatta, eltartotta és finanszírozta az utazásait.
A Wilhöft család nem lelkesedett Charlotte választásáért. Elszegényedett kereskedő fia, költő, a klasszikus történelem tanulmányozásából nyilván nem fog megélni, és hozzá még zsidó is. Átmenetileg megszabadultak ugyan a nemkívánatos vőjelölttől, aki 1824-től a berlini egyetemen tanult tovább, de Charlotte-t nem lehetett lebeszélni. Közben Heinrich tanári állást kapott egy berlini gimnáziumban, majd a Királyi Könyvtár könyvtárosa lett, és nem talált több kifogást arra, hogy halassza a házasságot. Charlotte kiharcolta magának a lánglelkű költőt, aki írt és írt, lírai verseket, orientális fantáziákat, még egy verses tragédiát is, de kiderült, hogy a vélt oroszlánkörmökkel csupán egy macska büszkélkedik.
A házasság nem volt boldog; mindketten a fellegekben jártak, és nem ismerték ki magukat a földön. Charlotte csodákat várt az ifjú férjtől, aki a világosabb pillanataiban maga is érezte, hogy a felfokozott elvárásoknak nem tud megfelelni. Ugyanakkor végtelenül szenvedett a könyvtári munkától; végül is, csak arról kellett nyilvántartást vezetni, hogy melyik könyvet ki kölcsönözte ki, és mikor hozta vissza. Charlotte-tól sem hallott mást, mint azt, hogy ennél sokkal többre, nagyobbra hivatott. 1833-ban beadta a lemondását. Pénz és kapcsolatok híján, örömmel fogadták el Ludwig bácsi meghívását, és egy évet töltöttek Szent-Péterváron. Az ihletet azonban az utazási élmények sem hozták meg, és Charlotte a fejébe vette, hogy csak egy nagy szerencsétlenség ébresztheti föl a férjében a költőt. 1834-ben megölte magát a tőrrel, amelyet egykor ő maga ajándékozott Heinrichnek. Az öngyilkosság nagy port vert fel, és a koporsót csak komoly bonyodalmak után fogadták be a berlini Sophiensgemeinde temetőjének „megszentelt” földjébe. Karl Gutzkow mondta a búcsúbeszédet, a tőle megszokott romantikus túlzásokkal.
Heinrich 15 évvel élte túl a feleségét. Előbb Münchenben, aztán a Balkánon és Itáliában utazgatott, és végül a kolera vitte el 1849-ben Velencéből. Még sokat írt, verseket, utópiákat, úti emlékeket, önéletrajzot, de nem sikerült maradandót alkotnia. Ez volt az ő tragédiája, Charlotte-é pedig az, mint Szerb Antal megjegyzi, hogy „feleségül ment egy tehetségtelen költőhöz, akiről azt hitte, lángész.”
Karl Gutzkow emlékbeszédéből: Charlotte Stieglitz ciprusai (részlet)
A tragédia első motívuma itt is a szeretet, ezt az áldozatot hozta a nő a férjének. De ez a szeretet teljes volt és telített; szeretet, amely nagy tetteknél melegszik, és semmi más nem képes arra, hogy boldoggá tegye a férfiakat. Nem általános, a megszokás kötelékétől összetartott vonzódás, amely végül a legtöbb asszonynál áttevődik a gyerekekre, és a férfit bágyadt, bár hűséges tűzzel veszi körül. Még kevésbé a szépség önző szeretete, amely csak önmagáért enged annak, akinél imádatra talál…
Charlotte a halálos döfés előtt Rahel (Vernhagen) leveleit olvasgatta. Rahel sosem tehette volna ennyire boldogtalanná a férjét… ő, mint Lessing, az igazság elé tette az igazság keresését. Charlotte nem ismerte a gondolkodásnak ezt a rezignációját, őt nem a frivolitás nevelte, mint Rahelt, akinek lábainál egykor a porosz állam és 1806 Mirabeau-i és Catilinái ültek. Rahel tagadás volt, ragyogó tűz, szkepszis, és mindig szellem… nem a tettek asszonya, hogyan taníthatta volna az öngyilkosságot! Charlotte azonban költő volt, hívő és mindig lélek. Meghajolt a kor és a tények óriás gondolatai előtt, és a szelleme csak ott kezdődött, ahol rendezni kellett. Charlotte a rendszer volt, és mivel nem kapcsolhatott össze mindent, amit az idő eléje hozott, nem maradt más a számára, mint a nagyobb, erősebb, isteni akarat. Meg tudott volna halni Rahel nélkül is. De azt, hogyan jutott el erre a magaslatra, csak Heinrich Stieglitzen keresztül láthatjuk meg; hiszen már mondtunk, hogy itt semmi sem történt szerelem nélkül.
Heinrich Stieglitz, ahogyan őt a barna köpenyében és kvéker kalapjában látjuk, büszke és kiszámított tartással, a képzésnek azon elemeiből indult ki, amelyek különösen a berlinieket jellemezték. Szerette Hegelt, Goethét, a görögöket, a filológiát, a porosz történelmet, a német szabadságot, az orosz természetet, a lengyel lelkesedést, mindezt egyszerre, és mellékesen a Királyi Könyvtárban az olvasókkal és a szolgálólányokkal kellett érintkeznie, akik az uraságok számára kihozták a kölcsönkért könyveket, és amelyekről ő vezette a jegyzéket. A menny, a föld és a pokol itt elég közel voltak egymáshoz.