Az emberek a világ valamennyi részében úgy tudják, hogy valamikor régen minden sokkal jobb volt. A Genezis elmondja, hogy az első emberpár az Éden kertjében élt. Az Édenkert gyönyörű szép volt, négy folyó öntözte, a Pisón, Gihón, Hiddekel és Eufrátesz, ezek elég szokatlan módon egyetlen forrásból fakadtak, aztán négy irányban indultak el. Az Eufrátesz név az ősi folyamközbe, Mezopotámiába visz minket, bár a forrásvizek ott sem négy irányban folynak. Mint tudjuk, Ádám és Éva engedetlenek voltak, megettek egy almát, ezzel vége lett a aranykornak. Azóta arcunk verejtékével esszük a kenyeret, por vagyunk és visszatérünk a porba. Azt gondolhatnánk ebből, hogy az aranykorban nem kellett dolgozni, Ádám és Éva körül repkedtek a sült galambok, az engedetlenségért a munka lett a büntetés. Ez azonban nem így van. Isten azért teremtette meg Ádámot, hogy a kertet megművelje és őrizze. Aztán amikor kikergették a kertből, Ádámnak más földeket kellett megművelnie és őriznie, ami körülbelül mindegy. És nagyon szépen egybevág a sumér és akkád teremtésmítoszokkal, amelyek egyenesen megmondják: az embert nem azért teremtették, hogy jól érezze magát és boldog legyen, hanem hogy szolgálja az isteneket.
Az aranykor nem ugyanaz, mint az Édenkert. Az Édenkert csak egy kései projekt volt, és valljuk be, hogy sikertelen maradt. 4-5000 évvel ezelőtt Isten tett egy kísérletet. Alkotott egy állati testet, isteni lelket lehelt bele, és elnevezte embernek. A projekt nem sikerülhetett; ennek a furcsa keveréklénynek annyi gondja-baja van azzal, hogy megteremtse az összhangot lényének isteni és állati elemei között, hogy a szolgálatra nem marad sem ereje, sem kedve. A igazi aranykor sok ezer évvel ezelőtt volt, a mitikus ősidőkben. A Kr.e. 7. századi görög költőtől, Hésziodosztól tudjuk…
Nem Hésziodosz volt az első. Nem a régi görögökkel kezdődött a világ.
Mi európaiak megtanultuk…
Rosszul tanultuk meg. A görögök kétségkívül megőrizték az egykori, közös indoeurópai kultúra egy részét. De nem őrizték meg tökéletesen. Miért fordulunk mindig a görög hagyományokhoz, amikor a kezünkben van a sokkal régebbi, indiai védikus irodalom?
Hát, például azért, mert nem biztos, hogy régebbi. A tudomány mai állása szerint az indoeurópai népek ősei valahol Közép-Ázsiában éltek együtt. Ez volt az őshaza, a ma divatos néven locus. Innen vándoroltak ki több hullámban és több irányban, és az első útvonal nagyjából a mai Irán-Irak-Kisázsia-Görögország-Itália. Valószínűleg az indiai árják voltak az utolsók, akik elhagyták az őshazát.
Álljunk itt meg egy kicsit. Még nem született két tudós, aki pontosan egyetértene abban, hol volt ez a locus, mikor, milyen hullámokban hagyták el, mik voltak az útvonalak, hol és miért telepedtek le először az őshazán kívül, és még sorolhatnám. A lingvisztika és az archeológia eleve nem értenek egyet, nem ugyanazt a nyelvet beszélik.
Kétségtelen, hogy meggyőző erővel fejtegetik a nézeteiket, az olvasó mindig annak hisz, akinek a könyvét éppen a kezében tartja.
Én az ásatások eredményeinek hiszek, a lingvisztika csak spekuláció.
Lehet. De milyen szépen írja Hésziodosz:
Elrejtették mélyen az istenek élelmünket;
Másként könnyen meghozná neked egynapi munka
Azt, ami kell az egész évben, bár tétlenül élnél;
Gyorsan akaszthatnád a hajókormányt is a füstre,
Ökrök s öszvérek munkája se kellene akkor.
Ám Zeusz elrejtette, szívében megharagudván,
Hogy megcsalta a görbeeszű Prometheusz őt is…
Csak ne születtem volna e most élő ötödik rend
Embereként, meghalni előbb, vagy a messze jövőben
Élni szeretnék, mert melyben mi vagyunk, ez a vaskor.
Éjjel-nappal nincs pihenésünk, pusztul az ember
Gondban, bajban, az istenek így szabták ki a sorsunk.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
El lehet ringatózni a daktüloszok hullámain, de a tétlen élet se való az embereknek. Nagyon hamar megunnánk, mint a nyaralást a harmadik napon.
Azt hiszem, kevesen értenek egyet veled. Kinek kell az aratás vagy a betonozás a forró nyárban, zajos és piszkos gépek, futószalagok, a minden nap megismétlődő, egyhangú robot?
A tétlenség rosszabb, de miért gondoljunk mindig a legnehezebb fizikai munkára, vagy a lélekölő monotóniára? Világos, hogy az embernek kreatív tevékenységre van szüksége; nem akkor boldog, amikor tétlen, hanem amikor létrehoz valami szépet, még ha az nem is több, mint egy vitrincsipke. Az öröm az alkotás folyamatában van, és ha az eredmény maradandó érték, az csak a bónusz.
Valamennyire értem az álláspontodat, de más végzetes következményei is lettek annak az almának ott az Édenkertben. Ádám és Éva fölfedezték, hogy meztelenek. És még valamit fölfedeztek, amikor eltakarták egy fügefalevéllel a „szemérmüket,” az erkölcsöt. Korábban erre nem volt szükség; az Édenkertben nem volt szexuális élet vagy szaporodás. Ez egy kétszemélyes projekt volt.
Szerintem Isten sejtett valamit, különben nem teremtett volna kétféle élőlényt, férfit és nőt.
Akárhogy is volt, ott helyben megszületett az erkölcs. És figyeld meg, milyen pontosan ismeri a Genezis szerzője a pszichológiát: a „szemérmet” el kell takarni, mindenesetre nem nagyon. Elég lesz egy fügefalevél is. A test többi része maradhat nyugodtan meztelenül.
Mert az ember még erkölcstelen barbár volt. A civilizáció egyre nagyobb takarási igényeket teremtett, főleg a nőt kell tetőtől talpig becsomagolni, lehetőleg csadorba. Csakhogy volna itt két dolog. Az egyik az, hogy az erkölcsös élet fogalmát nem kellene a nemiségre szűkíteni. Az önmegtartóztatás vagy az impotencia önmagában véve nem erény, a szexuális élet nem bűn vagy mocsok. Ezeket csak a minősítő körülmények teszik erénnyé vagy bűnné, esetleg semlegessé. A másik pedig az, hogy a bűn és az erény nagyon relatív kategóriák, éppen úgy, mint a jó és rossz vagy a helyes és helytelen. Ami helyes volt egy asszír hölgy, mondjuk Szemiramisz királynő esetében, az alapos megbotránkozást váltanak ki ma a Wekerle telepen, vagy megfordítva.
Helyben vagyunk, én sem hiszek abban, hogy az emberek régen jobbak vagy erkölcsösebbek lettek volna; egyszerűen más volt a felfogásuk. Sajnos az ember mindent a maga szemszögéből vizsgál, mindig önmaga a mérték. Kérdezd meg akármelyik öreget, mindegyik azt fogja mondani, hogy az ő fiatalkorában minden jó volt, olcsóság volt, 2 Ft volt 1 kg kenyér. Az öregek emlékezése szelektív, azt már elfelejtik, hogy az a kenyér milyen volt, és a legújabb EU szabályok szerint a disznók elé se tehetnek olyat. Arról nem is beszélve, hogy akkoriban a fizetés is olyan csekély volt, mint a kenyér ára.
Azt mondod, hogy az aranykor csak az öregek szelektív emlékezete?
Persze hogy az. Én is tudom, hogy a védikus irodalom, főleg a Puránák milyen sok szépet mondanak az aranykorról. Aztán fokozatosan elromlott a világ, értsd ez alatt, az ember. A Srimad Bhágavatam 12. ének 2. fejezete még jóslat formájában beszél a jelenlegi vaskorról vagy Kali jugáról: nem számít többé sem az előkelő születés, sem a helyes viselkedés vagy a nemes tulajdonságok, mindent az dönt el, hogy milyen a vagyoni helyzeted. A jog együtt jár a hatalommal. A nőt és a férfit annak alapján ítélik meg, hogy milyen jó a szexben. A házasságot elintézik szóbeli megállapodással, de még azt sem veszik komolyan. Senkit sem tekintenek rendes embernek, ha nincs pénze. Az államokat tolvajok irányítják, állandóan emelik az adókat. Mindenki lop, hazudik, erőszakos, műveletlen, az óriási többség nem jobb a szamárnál.
A leírás találó, én azonban nehezen nyugszom bele abba, hogy a helyzet ennél nem is lehetett jobb. Az általános tendencia a zuhanás, és ha megnézzük a mai, nagyon alacsony kulturális szintet, nem kétséges, nagyon magasról kellett indulni ahhoz, hogy ekkorát essünk.
Mégis, mire alapozod ezt a véleményt?
Nem akarok nagy szavakat használni, inkább nézz ki az ablakon egy pillanatra. Egy ifjú atya játszik a gyermekével, aki lehet 3 vagy 4 éves. A játék a meghatározó tevékenység a gyerek életében. Nem felesleges: ebből tanul. Most nézd meg, mire tanítja ez az ifjú atya a gyerekét: Rúgj bele, még, nagyobbat, tiszta bikából! Rúgj, fuss, lökj, taszíts mindenkit félre. Kapufa. Puha vagy, öcsi. Rúgjál még nagyobbat, rúgd szét a bőrt, ne sajnált. Gól! Szép volt! Így kell ezt csinálni, durván, keményen, ez a szép. Mi erről a véleményed? Milyen tanulságot von le ebből a kölyök?
Semmilyet, hiszen még nagyon kicsi.
Tévedsz, ezek nagyon fogékony évek. Azt fogja megtanulni, hogy a fizikai erő és a durvaság az érték. Másnap belerúg az anyjába. Tíz év múlva köveket hajigál a felüljáróról a vonatokra, megveri a tanárát, autókat lop, és a szemedbe röhög, ha a tudatlanság illúziójából fel akarod ébreszteni.
Más szavakkal, a futball vetett véget az aranykornak?
Nem a futball, hanem a rossz nevelés. Platón ezt írta: „Az emberről azt szoktuk mondani, hogy szelíd; azonban csupán akkor szokott a legszelídebb és legistenibb élőlénnyé válni, ha szerencsés természet és helyes nevelés párosulnak nála; ha ellenben nem eléggé, vagy nem jól nevelik, a legvadabb minden lény között, ahányat csak szül a föld.” Euripidész kereken kimondja, hogy az erény tanítható, a gyerekkori szoktatás határozza meg az egyén magatartását egészen az öregkorig.
Kénytelen vagyok ellentmondani. Az ember soha nem volt jobb, és nem is lesz. Menjünk vissza egy kicsit a történelembe. Nézzük meg például a római császárokat. Micsoda rekordja a barbár kegyetlenségnek, erkölcstelenségnek, gyilkosságnak és csalásnak! Még aránylag azok voltak a legjobbak, akik csupán a lukulluszi lakomákat kedvelték és leitták magukat a sárga földig.
Néhány római császár csakugyan… De a római jellem?
Igen. Van egy-két legenda. Horatius Cocles vagy Mucius Scaevola, tudod, aki beletartotta a tűzbe a kezét. Ha igaz. Ez csak azt bizonyítja, hogy a cirkusz még jobban kell az embereknek, mint a kenyér.
Ma már nem élnek olyan nők, mint Collatinus felesége, Lucretia?
Aki etruszk volt, és nem római. A női erény mindig pontosan olyan, amit a férfi megérdemel. Mit gondolsz, véletlenül maradt ránk annyi nagy kurtizán neve? A korinthoszi és a hükkarai Laisz, Thaisz, Phrüné, aztán Periklész szeretője, Aszpázia? Theodora bizánci császárnő, aki színházi mulattatóból és ringyóból vált szentté? Királyok szeretői, mint Madame de Pompadour, Diane de Poitiers, Louise de la Valliere, Agnes Sorel, Madame de Montespan, Jane Shore, Margaret Drummond, Agnes Bernauer, Francoise de Faix, Mary Boleyn. Királynők, akik úgy váltogatták a szeretőiket, mint akármelyik utcasarki tündér: Kleopátra, Aquitániai Eleonóra, Navarrai Margit, Stuart Mária, II. Katalin cárnő, Mária Terézia, Ksesszinszkaja Mathilde. Giovanna del Candia és Giulia Farnese, VI. (Borgia) Sándor pápa szeretői. X. Innokent sógor- és barátnője, Olympia Maidalchini. Hercegek és a régi korok más állítólagos kiválóságainak a barátnői: Tullia d’Aragona, Veronica Franco, Marie Touchet, Emilia Lanier, Marion Delorme, Ninon de l’Enclos, Lucy Walter, Barbara Palmer, Nell Gwynn, Barbara Strozzi, Kitty Fisher, Madame du Barry, La Belle Otero, Lola Montez, Mata Hari, és persze Marie Duplessis, a kaméliás hölgy eredetije. Gyorslista, és csak Európa. Keleten csak azért nem ismerték ezt az intézményt, mert ott hivatalosan mindenki „feleség” volt. Ezek a régi évszázadok sem voltak sem bűnösebbek, sem erényesebbek, mint a mostani. A férfi és a nő egyaránt poligám, mint a kutya. Vagy a majom.
Királyok és nagyon gazdag emberek elvetik a sulykot. De a szellem emberei…
Kik a szellem emberei? Az írók?
Például az írók.
Nézzük csak, hogyan halnak meg a szellem emberei, egy kiegyensúlyozott és megvalósításokkal teli élet után. Heinrich von Kleist, Henry Corey, T.L. Beddoes, Sylvia Platz, Georg Trakl, John Barryman, Hart Crana, Anne Sexton, Marina Cvetajeva, Arthur Köstler, József Attila, Csáth Géza öngyilkosok lettek. Thomas Chatterton még nem volt 18 éves, amikor megmérgezte magát arzénnel. Ernest Hemingway mániás depressziós volt, fejbe lőtte magát. S.T. Coleridge, Thomas de Quincey, Verlaine, Baudelaire kemény drogosok voltak, William Collins, William Cowper, Christopher Smart, John Clere, Edgar Allan Poe, Dante Gabriel Rosetti, James Thomson, Hölderlin, Nikolaus Lenau, Vörösmarty, August Strindberg, F. Nietzsche elvesztették az eszüket. Alfred Henschke (Klabund) botrányos életet élt, Pierre de Beaumarchais sem csak színdarabokat írt; kémkedéssel, fegyvercsempészéssel szerzett vagyont. August von Kotzebue-t, a gyűlölt kémet orgyilkos szúrta le. És persze ott van Francois Villon, részeges tolvaj, akit hol éppen kiengedtek a börtönből, hol megint becsuktak.
Nem ítélheted meg az irodalmi munkásságukat annak alapján, hogy milyen körülmények között haltak meg.
Nem. Persze hogy nem. Az életüket ítélem meg, a szellemi megvalósítást, amit végül is nem értek el. De ha azt mondod, hogy a hölgyek talán erényesebben éltek, vagy mit tudom én, nemesebb lelkek, többet vártak el tőlük, vagy csak egyszerűen több tilalomfával rakta őket körül a társadalom, nézzük meg, hogyan éltek az írónők. A lista nem lesz teljes, nem is lehet. Tessék, Friderike Caroline Neuber a 18. század elején többször is megszökik otthonról valamelyik szeretőjével. Sophie Bernhardi három férjet csal meg. Dorothea Schlegel nyíltan együtt él a szeretőivel, gondosan tájékoztatja az ismerősöket, kivel mikor veszett össze, mikor békült ki, és mindezt a 19. század elején, en pleine biedermaier. Therese Huber detto, az egyik barátjával házasságot köt, de a másikkal él együtt. Ida Boy-Ed faképnél hagyja a férjét, hogy a szeretőjével éljen, és megírjon több, mint 70 regényt, amelyeknek már a címét sem tudja senki. Bettina von Arnim felszámolt egy leszbikus kapcsolatot, férjhez ment, váltogatta a partnereit. Az egykori barátnő, Karoline von Günderode előbb egy filológussal vigasztalódott, aztán a tőrhöz menekült a depresszió és a szembaj elől. Luise Antonnak a társadalmi konvenciók szerint a három saját lányáról és a négy adoptált gyerekéről kellene gondoskodnia. Ő azonban jobban kedveli a feltűnést és a botrányokat. Elválik a férjétől, egy angol gyárostól, újból összeházasodnak és elválnak. A hölgy férfiruhát hord, pipázik az utcán, és minden költőt az ágyába csábít. Állandóan rendőri felügyelet alatt áll, hol kiutasítják egy városból, hol visszamegy álnéven. Közben ír, nagy demokrata, Oroszországba utazik, de a hálátlan emberiség már csak a botrányaira emlékszik (vagy azokra sem). Lena Christ előbb egy kolostorba, aztán a kolostorból menekül, férjhez megy, elválik, együtt ál a barátjával, elhagyja, hamisítványokat árul, kibékül valamelyik előző férjével, öngyilkos lesz. Mindegyik írónő elválik legalább egyszer, egy olyan világban, amelyben ez még nagyon nem divat: Ada Christen, Charlotte von Ahlefeld, Margareta Sophia Liebeskind, Friederike Helene Unger, Henritte von Paalzow, Sophie von La Roche, Marie von Ebner-Eschenbach, Dora Duncker, Helmina von Chézy, Lily Braun, Sophie Friderike Mereau, Szendrey Júlia. Hedwig Lachmann szívesen utazgatott hármasban, a barátjával és annak feleségével. Aztán szívbeli szövetséget kötött egy Landauer nevű úrral, hamarosan született egy gyereke, gondolom, nem a szívéből. Úgy mellékesen sokat fordított, még Rabindranáth Tagore-t is. Mary Wollstonecraft, Shelley anyósa a nők egyenjogúságának élharcosa, de igazából a zavaros szerelmi kapcsolatairól híres. Fanny Lewald előbb azzal tüntet, hogy nem hajlandó férjhez menni. Rómában meglép a kedves barátja, ott hagyja őt a gyerekeivel együtt. Később mégis együtt utaznak Párizsba, meg egy bizonyos Hartmann úrral, mert varietas delectat. Stahr úr visszamegy a családjához, mert az is van neki, aztán megint vissza Fannykához, aztán nagy sokára eljött a 20 évig tartó boldog (?) házasélet. Charlotte Birch-Pfeiffer színésznő volt, és nem is akármilyen, írt vagy 90 színművet. Hogy közben beleszeretett néhány színész kollégájába, az csak természetes. Feleségül ment egy részeges dán íróhoz, elvált tőle, évekig eltartotta, aztán visszafogadta, ki tudja, miért. Sophie Wörishöffer gyereke a férje halála után egy évvel született. Anna Louisa Karsch alkalmi költeményeket irogat hercegek és szomszédok születésnapjára, lakodalmára, halálára, rejtély, hogy miért nevezik német Sappho-nak. Szimultán kapcsolatokra specializálta magát: férj (aki részeges szabólegény), valamint 2-3 költő. Marianne Ehrmann férje iszákos katonatiszt, elkártyázza a pénzüket, sikkaszt, elszökik, ahogy kell. Marianne idegei felmondják a szolgálatot, geistige Umnachtung, ahogy a német finoman mondja. Aztán egy állítólagos nagybácsival utazgat Itáliában, színésznő lesz, titkos házasságot köt, szakítás, kibékülés, méltán elfeledett regények. Caroline Auguste Fischer: házasság, feszültségek, válás, barátok, új házasság, új válás. Ilse Frapan költőkkel, örmény emigránsokkal, de leginkább Emma Mandelbaum festőnővel él együtt, egészen a közös öngyilkosságig. Vagy híresebb példákat szeretnél hallani? Ida Hahn-Hahn grófnő regényeit Magyarországon is olvasták. Házasság nagyon gazdag földbirtokossal, szerelem diákokkal, bárókkal és demokrata politikusokkal, katolicizálás és kolostor óriási felhajtással. George Sand (Amandine Aurore Lucile Dupin) híres embereket gyűjtött: Jules Sandeau, Alfred de Musset, F. Chopin; közben egy színésznő, Marie Dorval. Caroline von Wolzogen Schillerrel élt együtt, aki egyébként nem őt, hanem a nővérét, Charlotte-t vette feleségül. Egy ideig egészen jól megvoltak hármasban, aztán Caroline nagylelkűen lemondott a lánglelkű költőről, akit nem egészen az ideális férjek anyagából gyúrtak. Később Caroline a számos barátja közül ahhoz ment feleségül, akit a Schiller házaspár a legjobban utált. Marianne Jung kisasszony néhány évig együtt élt Willemer bankárral, mielőtt összeházasodtak volna; nem tetszett ez Goethe-nek, aki viszont Christiane Vulpiussal élt együtt. Vita Sackville-West férfiruhában járt, szenvedélyesen szerette a férjét és a barátnőit, köztük Virginia Woolf-ot, aki az Orlando-ban fejezte ki a hódolatát. Franziska Reventlow grófnő már az iskolában konfliktusba került minden szabállyal és konvencióval. Festőnek tanult Münchenben, életének erről a szakaszáról a legóvatosabb megfogalmazás az, hogy „bohém körökben” fordult meg. Már terhes a lengyel festő barátja gyerekével, amikor férjhez megy egy jogászhoz, a gyerek egyetlen szerencséje az, hogy halva születik. Válás, új barátok, egzotikus utazás két baráttal, hárman párban, látszatházasság egy lett vagy litván báróval, némi örökség reményében, a pénz elúszik. „Bohém körökben” élt Else-Lasker Schüler költőnő is, házasság, válás, új házasság, új válás, nem érdemes felsorolni. De még a jámbor és beteges Annette von Droste-Hülshoffnak is megvolt a maga kis életregénye, főszerepben egy göttingeni diákkal és egy hűtlen Rómeóval. Remélem, meggyőztelek, hogy sem a szellem emberei, sem a nemes lelkekként kitenyésztett hölgyek, senki nem volt az erény bajnoka, sem száz, sem ezer évvel ezelőtt, legfeljebb régen nagyobb volt a titoktartás.
Ez szép sorozat volt, de meg kell jegyeznem, én is összeállíthatnék egy ugyanilyen hosszú vagy még hosszabb listát azokról a királyokról, akik nem tartottak szeretőket, a hölgyekről, akik unalmas, de normális házasságban éltek, a szerzetesekről és apácákról, akik egészen komolyan vették a fogadalmaikat.
Biztosan voltak ilyenek is, én azonban nem a kivételes emberpéldányokat kutattam fel; ezt már sokan megtették. Az általános trendet vizsgáltam, és az a következtetésem, hogy az emberiség nem lesz rosszabb. Már elég rossz. Persze nem lesz jobb se, olyan, amilyen: ember. Vagy még inkább kentaur: félig állat és félig isten.
Ez is egy lehetséges filozófia.
Mi az, hogy lehetséges? Ez van. Elég sok példával illusztráltam.
Persze, ez is van, de a filozófiai következtetéseket nem néhány cortegiana vagy írónő-hisztérika életéből szokták levonni. Akár szó szerint, akár szimbolikusan értjük az arany-, ezüst-, réz- és vaskorok váltakozását, tény, hogy a tudomány és a technológia fejlődése sem jobbá, sem boldogabbá nem tette az embereket. A lelki kultúra fokozatosan kimarad ebből a szép új világból. Hogy a hasonlatodnál maradjak, a kentaur állat-teste egyre többet kap, a kentaur testében élő lélek egyre kevesebbet. Mindaz, amit elmondtál, csak azért következhetett be, mert elveszett az egyensúly. Mégis van az egészben két vigasztaló dolog. Az egyik az, hogy a korszakok állandóan váltják egymást, ahogyan az óriáskerék forog. Tehát minél rosszabb lesz a helyzet a vaskorban, annál inkább közeledik a következő aranykor. És a másik dolog, ami tulajdonképpen sokkal fontosabb: erről az óriáskerékről le lehet szállni. Akármikor.
Hiszi a piszi.
2 hozzászólás
Lenyűgözően írsz! Könnyed szellemességgel adod át azt a hatalmas ismeretanyagot, ami a birtokodban van. Nagyon élveztem ezt az írásodat!!! -én
téged sem szoktak elkerülni a szellemek, 😀