Művészek, de különösen költők szívesen ábrándoznak arról, hogy majd az utókor megadja nekik a forrón áhított elismerést; virágkötélen, selyempárnán bocsátják le őket a föld alá, odafönn zúgnak a harangok, sírjukon babérkoszorúk halmozódnak, érettségi tétellé avanzsál a nagy mű, amelyet annak idején az összes létező kiadó visszadobott. Szép dolog a poszthumusz dicsőség? Miltonnak feltehetően nem ez a véleménye, és a kései rajongókat abba a pokolba kívánja, amelyet érzékletesen, de messze nem olyan izgalmasan írt le, mint Dante.
John Miltonnak (1608-1674) nem volt nagy szüksége a halál utáni hírnévre, életében is elért mindent, amit akart. A vallásháború viharaiban Cromwell titkára lett, tollával szolgálta a „szent ügyet,” ismerték egész Angliában, jól fogadták a verseit. Feleségből háromra is szert tett, bár egyik házassága sem sikerült. Nagy epikus költeményeit már vakon diktálta le. Emberileg nem szerették, de becsülték, mint alkotót, és egy poéta számára ez a legfontosabb.
A poszthumusz dicsőség úgy kezdődött, hogy Milton földi maradványait a St. Giles of Cripplegate templomban helyezték „örök” nyugalomra, de már 1681-ben megbolygatták, az emléktábla eltűnt, és senki nem emlékezett arra, hol is van a koporsó. A hagyomány úgy tudta, hogy a szentély alatt, de 1682-ben és 1710-ben nagy átépítések történtek, a szentély átkerült a déli oldalra, a régi helyére padokat tettek. 1790-ben ismét szükségessé vált a renoválás, és egyszer csak előkerült egy ódon koporsó. Futótűzként terjedt el a hír, hogy megtalálták Miltont. Mindenki látni akarta, de szerencsére y-csak Philip Neve, „of Furnival’s Inn,” adott ki az eseményekről írásos beszámolót.
A munkások felbontották a kőpadlót, gyertyafénynél ástak tovább, és ólomkoporsót találtak, egy közönséges fakoporsó fölött, amely ezt a feliratot viselte: John Melton, gentleman, 15th March 1646-7. Szokatlanul hosszú ideig tartott ez a márciusi nap, de a hagyomány szerint a költőt az apja mellé temették, úgyhogy ez rendben volt. Az ólomkoporsó réginek tűnt, megette a rozsda, de nem volt rajta semmilyen felirat. Pár nap múlva Cole, Laming, Taylor, Holmes és más urak „had a merry meeting,” gondolom, berúgtak, mint az albán szamár, elmentek a templomba, és felfeszítették a koporsót. A test egy szemfödélbe volt csavarva, ezt lerángatták róla, aztán kiverték a fogait, és elosztották egymás között, emlékül. Felül már csak öt volt, „ép és fehér,” ezeket Fountain úr vágta zsebre. Laming és Taylor hazamentek egy ollóért, előbb levágtak egy-két hajfürtöt, aztán csak úgy marokszámra tépkedték. Laming magához vett egy lábszárcsontot, aztán meggondolta magát, és visszadobta.
A sírrabló gentleman-ek elvonultak, alkalmat adva ezzel a sírásónak, aki elég meglepő módon egy hölgy volt, Elizabeth Grant, hogy hat penny-ért mutogassa az érdeklődőknek; amikor már csak kevesen jöttek, két penny-vel is megelégedett.
Folytatódott a fosztogatás. Neve is szerzett egy kis hajat, egy kis koponyabőrrel, és a szemfödél egy darabjával együtt. Ellis úr a hóna alatt vitt el egy papírba csomagolt bordát. Hawkesworth úr rájött, hogy neki mégsem kell a fog-ereklye, és eladta két shillingért, stb.
Megjelentek a szkeptikusok is, akik szerint ezen a helyen a Smith-család tagjait temették el, és az ólomkoporsó lakója egy Smith kisasszony. Amikor az emberek nagy nehezen rájöttek, hogy bizony itt sírgyalázás történt, siettek kijelenteni, ők csak azért cipeltek haza egy-egy csontot, hogy annak később méltó elhelyezést biztosítsanak.
Erre nem került sor, sem zápfogakat, sem bordákat nem temettek el külön-külön. Cowper írt egy méltatlankodó költeményt azok ellen, akik el merték lopni „Milton porát,” míg Leigh Hunt-öt egészen föllelkesítette a tudat, hogy birtokol egyet a nevezetes hajfürtök közül.
Ezután hosszas és nem túl gusztusos vita következett arról, hogy a csontváz férfié vagy nőé volt, és milyen lehetett Milton koponyája, lapos vagy inkább domború.
Költők, ne reméljetek semmi jót a hálás utókortól. Meg a saját jelenkorotoktól se: Milton például mindössze húsz fontot kapott az Elveszett paradicsomért, alig többet, mint amennyit Elizabeth Grant, az emancipált sírásó a halotton keresett.
3 hozzászólás
Sic transit gloria mundi -mondhatná az ember erre, s mondom is, más most nem jut eszembe…
Hát, egy srófra jár az agyunk Bödönnel – nekem pontosan ugyanez jutott eszembe…!
Jó, hogy ma már nem ilyen sorsra jutnak szegény csontvázak.
(legalábbis míg a felmenők fizetik a sírgondozást, stb.)
Jó is írás, érdekes volt!
elég gusztustalanok vagyunk mi, emberek. koporsókban kotorászni, csontokat hazavinni, brrr.