Francesco Petrarcáról (1304-1374) két dolgot szokás tudni, az egyik az, hogy felmászott a Ventoux hegyre, a másik, élt-halt a latin nyelvű irodalomért, meg úgy általában a klasszikus ókor nagyon bejött neki. Az utóbbi szenvedélyt még csak el lehet nézni annak, aki a 14. században élt, de ez a hegyi kirándulás megbocsáthatatlan. Nincs semmi bajom a turistákkal, és a Ventoux is nagyon jó helyen van ott, ahol van, a Provence-ban, 1912 m magas, kopár, mint az egy provence-i hegyhez illik, de az a látványos képmutatás, amivel Petrarca megszervezte ezt a kis túrát! Hajlanék arra, hogy nem is igaz, nem is mászott soha magasabbra, mint az első emelet, de ott volt a fivére, meg mások is, szóval gondosan megrendezte, hogy még jobban csodálják.
Röviden: fölmászott a hegyre, csak azért, hogy fönt legyen – a profán tömegre mindig is szeretett jó magasról, khm, alátekinteni – itt aztán elővette Szent Ágoston könyvét, találomra felnyitotta a szamárfüllel bejelölt helyen, és mély megrendültségben olvasá vala: „És az emberek elmennek, hogy álmélkodjanak a hegyek tetején, a tenger hatalmas hullámain, a folyók széles kanyarulatain, az óceán rengésén és a csillagok forgásán, de magukkal nem törődnek.”
„Bezártam a könyvet, írja Petrarca, haragudtam magamra, amiért még mindig földi dolgokat csodálok, holott már a pogány filozófusoktól megtanultam, hogy egyedül a lélek igazán csodálatos… Elegem volt a hegyből, befelé figyeltem, és ettől kezdve egy szó nem hagyta el az ajkaimat, amíg vissza nem értünk a völgybe.”
Gyenge poén lenne azt mondani, bár inkább addig beszélt volna, és azután már egy szót se – megspórolta volna a világnak a nagy cirkuszt, amikor költővé koszorúztatta magát, de persze úgy, hogy mindvégig látványosan vonakodott – mintha ő tenne szívességet azzal, hogy elfogadja a krumplifőzelékbe való babérokat – igaz, akkor még krumpli se volt, tényleg nem tudom, mire kellett neki a babér. Ő maga azt mondta, csak azért, hogy másokat is költésre serkentsen, és ebben lehet valami, mert a tyúkok azóta is költenek szorgalmasan.
Még egy dolog szokott eszünkbe jutni Petrarcáról, és ez Laura. Laura nem élő személy, csak egy dolog, költői tárgy. Petrarca megtanulta a trubadúroktól és az udvari szerelem költőitől, hogy a poétának legyen egy ideálja, lehetőleg elérhetetlen, térben és időben. Udvarolja körül ezt a nagy semmit, mesélje el, hogy milyen szép, találjon ki egy-két romantikus történetet, hitesse el mindenkivel, hogy halálosan szerelmes, és bele fog halni ebbe a halálos szerelembe. Az ilyesmit az olvasók nagyra értékelik, bár nem veszik komolyan.
Petrarca huszonhárom éves volt, amikor kiagyalta a maga szerelmi drámáját: 1327. április 6-án, Nagypénteken meglátott egy hölgyet az avignoni Szent Klára templomban, és ettől kezdve halálosan, mindhalálig. Nem az a lehetetlen, hogy meglátott egy hölgyet, a 14. században az emberek még olyan sűrűn jártak a templomba, mint a plázákba manapság – de ami azután következett! Nincs az a huszonhárom éves fiatalember, akinek elhiszem, hogy csupán távolból eped, templomban les rá, oszlopok mögül, követi az utcán, huszonegy évig, és semmi, még annyi se, hogy legyünk csak barátok, vagy beszélnünk kell. Számomra nem egészen világos Petrarca egyházi karrierje, ugyanis állítólag pap, de közben beutazza egész Itáliát, és mindenütt ünnepelteti magát, mint költőt – mások szerint csupán jövedelmező állásokat könyörgött ki a pápától, ahol aztán nem csinált semmit, a jövedelmeket és a javadalmakat viszont fölvette. Lényeg, hogy sikeresen kihúzta a fejét a házasság hurkából, és Laura különben is férjnél volt, a fikció szerint.
Lehet, hogy Laura de Noves-ról van szó, akinek Hugues de Sade volt a férje, a sokkal híresebb Sade márki ősapja; lehet, hogy szőke volt és méltóságteljes; lehet, hogy annyi gyereke volt, mint egy házinyúlnak. Minden lehetséges, de tény, hogy a halálosan szerelmes Petrarcának még legalább két gyereke született bal kézre, valaki mástól, aki kevésbé méltóságteljesen viselkedett, és az összes szonett, a gazdag érzelmek és a még gazdagabb rímek mind hazugság.
Az öreg trubadúr a veje családjához vonult vissza Páduába, és azt mondják, mély bűnbánatban töltötte az utolsó éveit. Nem kétséges, hogy volt mit megbánnia.
3 hozzászólás
Lehet élcelődni rég elhunyt nagyokon, akik már nem tudnak védekezni. Ők is gyarló emberek voltak, mint mi. Csak ők alkottak valamit. Dobó István pl. megvédte Eger várát, pedig egy birtokháborúkba, perlekedésekbe belebonyolódó főuracska volt. Akár csak Hunyadi János. Bárkiről, a hősökről is elő lehet ásni piszkos kis dolgokat. Le lehet rángatni a szenteket az égből. Mi haszna, mi értelme van? Magunk leszünk szegényebbek, ha bebizonyítjuk hőseinkről, hogy nem is hősök. És, ha az igaz szerelmet hirdető, ábrándos költői képekről bizonyítjuk be, hogy mindez hazugság, ámítás, -ugyanígy járunk, mi leszünk a trónfosztással szegényebbek. Okosabbak, felvilágosultabbak, de szegényebbek. Bár a dolog másik oldala az, hogy szabad-e, szükséges-e hazugságokkal és féligazságokkal kábítani magunkat? Mint írás, kifogástalan, szellemes, gunyoros, jól tükrözi a kiábrándult ember világ-látását!
nincs olyan nagy ember, aki ne férne bele egy koporsóba.
copyright by müszélia.
Ja, de itt nem egy v több) nagy emberről van szó, hanem mondjuk egy "eszméről". Az már csak nem zárattatik koporsóba? (már izé, h a nagy emberből mi csinálunk "nagy embert" eszményképet…)