Reggel ránéztem a naptárra, és eszembe jutott egy nagyon híres Vilhelmina.
Ezzel a névvel? Talán egy ványadt Habsburg hercegnő.
A testsúlyával kapcsolatban semmilyen információt nem találtam, és bár lehet, hogy hercegnő, egészen biztosan nem Habsburg. A 13. században élt, és szent volt, vagy eretnek, ahogy vesszük.
Amennyiben az eretnekség valami pluszt jelent, valószínűleg a legtöbb szentet meg lehet gyanúsítani némi eretnekséggel. Assisi Szent Ferenc bírálta az egyházat, amiért eltávolodott az apostoli szegénység ideáljaitól, misztikus kapcsolatot tartott fenn egy Klára nevű hölggyel, értett a madarak nyelvén, valamint jól elbeszélgetett egy farkassal. Ezért akár el is égethették volna a máglyán.
Érdekes szempontjaid vannak, nem kétséges, hogy téged is elégetnek, ha a dominikánusok kezébe kerülsz. A mi Vilhelminánk, vagyis Guglielma, mert most éppen Milánóban vagyunk, egyszóval Guglielma arról lett nevezetes, hogy ő bizony nem más, mint a testet öltött Szentlélek.
Nocsak, és mire alapozta ezt a kijelentést?
Amennyire mi tudjuk, Guglielma ezt soha nem állította magáról. Csak a többiek.
Azt mondod, a 13. században megkergültek a derék milánóiak, és rájöttek, hogy a Szentlélek köztük él, mint egy olasz hölgy, vagy lombard…
Nem olasz, hanem III. Béla magyar király unokája.
Egyre jobb, de hogyan került a királyi unoka Milánóba, és mi dolga volt a Szentlélekkel?
Ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni. Sajnos elég kevés egykorú forrás számol be Guglielmáról, és még az a kevés sem tárgyilagos. Az én figyelmemet Ráth-Végh István hívta fel Guglielmára, ugyan nem személyesen, hanem a Varázsvessző című könyvében. A következőkben rá fogok hivatkozni, de ki is javítom tisztelettel, ha szükséges. Ráth-Végh azt mondja, III. Bélának lett volna egy Konstancia nevű lánya, aki Ottokár cseh királyhoz ment feleségül, az ő lányuk lenne Guglielma. III. Béla 1148-49 táján született, 1172-ben koronázták meg, 1196-ban meghalt. Ha volt is egy Konstancia nevű lánya, semmiképpen nem adhatta Ottokár cseh királyhoz, mert I. Premysl Ottokár csak 1197-ben került a trónra, és 1230-ig uralkodott. Guglielma 1260-ban jelent meg Milánóban, és ekkor kb. 50 éves lehetett. Felnőtt fia kísérte, és állítólag Londonból jött; ebből arra lehet következtetni, hogy Angliába ment férjhez, ami nem lehetetlen. A férj nem szerepel történetünkben, de még a neve sem. A hölgyet Guglielma Boema, esetleg Vilemina Boema néven ismerték, cseh Vilhelmina, sohasem angol.
Talán nem is ment férjhez.
Ez elég valószínűtlen, a 13. században egy hajadon leányzó sem vallotta volna be, hogy van egy fia. Legföljebb az unokaöccsével utazgat, de még ez sem lett volna rendes dolog. Aztán számoljunk, Ottokár 1230-ban meghalt, Guglielma 1260-ban bukkant fel; nagyon gazdag, főúri hölgy, aki kedvtelésből utazgat. 30 év alatt minden apai örökség elfogy, különösen ha az apa egy kis, és szegény ország királya. Ráth-Végh pedig azt mondja, nemcsak gazdag volt, de bőkezű is, „szegényeket istápolt, kegyes alapítványokat gyarapított.”
Hát 1260 előtt?
Nem tudjuk, de ez most nem is fontos, mert ki kell javítanom Ráth-Végh Istvánt. Guglielma nem a szegények között osztotta szét a pénzét, hanem ráhagyta a Milánó melletti Chiaravelle cisztercita kolostorra. És még ezt sem önzetlenül. Az akkori szokások szerint egy úgynevezett vitalizio szerződést kötött a kolostorral, ami azt jelentette, a kolostorra hagyja a vagyonát, cserébe a szerzetesek eltemetik, és a kellő számban elmondják érte a miséket. Világi szabadságát nem korlátozzák, otthonában él, mint pinzochera, vallásos hölgy, hasonlóan az észak-európai beginákhoz. Hogy a felnőtt fiú mit szólt ehhez a megoldáshoz, az nem ismeretes.
Mit szólt volna? Ha valóban Guglielma fia, akkor neki is jut valami az örökségből.
Mondasz valamit, mert később ez a fiú teljesen eltűnik a képből. Guglielma egy magányos özvegyasszony, aki egész nap imádkozik, sőt egy Andrea Saramita nevű urat nevez az elsőszülött (lelki) fiának.
Ha a megérzésem nem csal, a hölgynek volt miért imádkoznia. Rejtélyesnek találom azonban, hogy annyi utazgatás után miért éppen Milánóban állapodott meg, akár cseh királylány volt, akár angol feleség.
A modern történelemkutatás abból indul ki, hogy Guglielma nemcsak nagyon vallásos volt, ami a 13. században még nem lenne meglepő, de már jóval Milánóba érkezése előtt elsiklott valami eretnekség irányába, ami szintén nem meglepő. Talán azért érezte magát jól Milánóban, mert lázadó város volt. Hogy mást ne mondjak, 1552-ben megöltek egy dominikánus inkvizítort, Veronai Pétert; nem nehéz kitalálni, hogy miért. Nemcsak a városi lakosság fordult ellene, hanem a ferencrendiek is. A polgári engedetlenség olyan méreteket öltött, hogy a város urai, a Della Torre család 1262-től 1277-ig sikeresen megakadályozta, hogy a rivális Visconti családból származó püspök, Ottone Visconti egyáltalán belépjen a városba; 1277-ben a püspök megunta a tárgyalásokat, és inkább hadsereget gyűjtött. Közben a város dacolt az egyházi átokkal, amely legalább is névleg megtiltotta, hogy kiszolgáltassák a szentségeket. Ha ezek valakinek hiányoztak volna, bármikor megkaphatták a ferencrendiektől, akik ekkoriban sokkal inkább hallgattak Gioacchino da Fiore-ra, mint a pápákra. Mert e néhány év alatt hat pápa váltotta egymást: IV. Orbán, IV. Kelemen, X. Gergely, V. Adrián, XXI. János és III. Miklós.
A cisztercita Joachimra gondolsz, aki már 1202-ben meghalt? És aki azt hirdette, hogy az emberiség első korszakának az Ószövetség Istene, az atya volt a vezéralakja, a második korszaké Jézus, a fiú, 1260-ban azonban elkezdődik a harmadik korszak, a Szentlélek uralma? Nehéz kihámozni, hogy Joachim tulajdonképpen mit ígért a szenvedő emberiségnek, de karizmatikus ember lehetett, az egyház nem is ítélte el a tanításait. Meg aztán 1260-ról beszélt, Guglielma pedig éppen ebben az évben tűnt fel. Ez már igencsak jelentős véletlen.
Vagy nem. Mert lehet, hogy azoknak van igazuk, akik azt mondják, Guglielma egy Milánó környéki faluban, Brunate-ban született, és ott is élt 1260-ig. Joachim testvér tanításai megzavarták a fejét, azt gondolta, ha már el kell jönnie a Szentléleknek, miért ne jöhetne el az ő testében.
Mi erre a bizonyíték?
Brunate nagyon kis falu a Comoi tó fölött, egy meredek domb tetején. Van itt egy barokk Szent András templom, és ennek északi falában egy márványkeretbe foglalt festmény, amely Guglielmát ábrázolja. Előtte térdel egy apáca, Maifreda vagy Manfreda da Pirovano, és egy világi ember, a már említett Andrea Saramita. Hódolatukat ajánlják Guglielmának, aki fölemelt kézzel megáldja őket. Már most, igaz, hogy a festmény sokkal régebbi, mint a templom, de csak 1450 körül készült. Viszont Brunate a világ egyetlen helye, ahol ezt a hölgyet szentként tisztelik, meg is ünneplik nem hivatalosan, minden év áprilisának 4. vasárnapján. Itt megint ellent kell mondanom Ráth-Végh Istvánnak, mert Guglielma nem egyszerű barna ruhát visel, hanem királyi bíbort-bársonyt és arany koronát, áldásra emelt kezén három gyűrűt, amelyek természetesen a Szentháromság jelképei; háta mögött kék-arany brokát függöny vagy zászló van. Valaha egy felirat is volt a képen, de ezt már nem lehet kibetűzni.
Régebbi kép nem maradt fenn?
De igen, a biassonai Szent Katalin kolostorban, ahol Maifreda nővér élt. Az oltárkép a Szentháromságot ábrázolta, két oldalán Jézussal és Guglielmával. Itt is királyi ruhát visel, bár nem koronát, hanem egy malomkeréknyi fejdíszt, ami leginkább kikeményített csipkének látszik. Szentként azonban csak Brunate-ban tisztelik, annak ellenére, hogy az egyház eretnekként tartja számon, 1300-ban máglyán égették meg a csontjait.
Mivel ő már meghalt.
Igen, 1281 augusztus 24-én. Az egyháznak nem volt vele semmi baja, neki sem az egyházzal. Csendben, visszavonultan szeretett élni, bár királylány és szent hírében állt, ezért sokan látogatták. Ráth-Végh azt mondja, betegeket gyógyított, vakoknak adta vissza a szeme világát, de itt is ellent kell mondanom: ezeket a híreket csak 1281 után kezdte terjeszteni Maifreda nővér. Ő volt Guglielma rossz szelleme. Híveket toborzott, és legalább 40-50 milánói polgárral elhitette, Guglielma valóban a Szentlélek, azért jött, hogy a régi, korrupt egyház helyett újat alapítson, elküldje a pápákat a jól megérdemelt nyugdíjba, és ne csak a keresztényeket, hanem a zsidókat, pogányokat és szaracénokat is megváltsa. Ha igaz, Guglielma hevesen tiltakozott, és sok imádkozás után meghalt. A vitalizio szerződésnek megfelelően el is temették a Chiaravelle kolostorban.
A Szentlélek meghal, ez elég ellentmondásosan hangzik.
Egyáltalán nem, hiszen a kereszténységnek éppen az a lényege, hogy Isten meghal, aztán feltámad, aztán újra eljön; és ezt mindenki természetesnek találja.
Isten nem hal meg egy percre sem, vagy aki meghal, az nem Isten.
Másképp is lehet érvelni, Isten mindenható, ha neki úgy tetszik, meghal vagy eljátssza a saját halált, és itt mindjárt eljutunk az ariánus eretnekséghez. Maifredát egyáltalán nem zökkentette ki a nyugalmából az a tény, hogy a Szentlelket eltemették. Beígérte a feltámadást 1300 Pünkösdre, még több hívet szerzett, még egy olyan előkelő diplomatát is, mint Francesco Garbagnate. Az egyház meg fog újulni, Andrea Saramita afféle földi vikárius lesz, ő azonban az új korszak pápája. Most született meg igazán a guglielmita felekezet. Sok hittétel nem volt: Guglielma a Szentlélek, Maifreda lesz a pápa, körülbelül ennyit kell elfogadni, és ez elég az üdvösséghez. Andreának fájt is, hogy ennyire háttérbe szorult. 1282-ben elindult Csehországba, hogy találkozzon a Szentlélek földi rokonaival.
Elég rosszul választotta meg az időpontot. I. Ottokár fia, I. Wenceslas 1253-ig uralkodott, az ő fiát, II. Ottokárt 1278-ban csatában megölték. II. Ottokár fia még gyerek volt, így 1278 és 1283 között interregnum volt Csehországban.
Így van, ezért mondhatta Andrea, amikor az inkvizítorok, Guido da Cocconato és Ranieri da Pirovano faggatták, hogy semmit sem ért el, mert „a cseh király halott.” Vesztére jött vissza Csehországból, mert Maifreda nem nyugodott addig, amíg le nem tartóztatták, a szerény mozgalom összes vezetőjével együtt.
Elég sokáig megúszták, 1281-től 1300-ig.
Pedig Ráth-Végh azt írja, hogy nagyon is lázas tevékenység folyt a guglielmita körökben. „Fejedelmi bíborpalástot rendeltek ezüst kapcsokkal; díszruhákra való brokátokat vásároltak össze, és még aranyhímes papucsokról is gondoskodtak. A ruhákat gyöngyökkel varrták ki; erre a célra egy gazdag polgár 42 tucat gyöngyöt ajánlott fel. Az ajándékozók jegyzékében különösen szembetűnik a tudós diplomata Francesco Garbagnate neve; ő több rőf aranybrokáttal járult hozzá a kelengyéhez.” Biztosan így volt, csak azt kell hozzátennem, hogy Andrea és Maifreda nem voltak testvérek. Maifredát ugyan nővérnek nevezik, de csak azért, mert apáca volt, az Umiliate rend kolostorában. Persze elég szokatlan, ha egy apáca főpásztori ornátusban misét mond és szentelt ostyát osztogat, de semmi sem olyan hihetetlen, mint a valói gazság. Andrea csupán dalmatikát viselt, és olvasta az evangéliumot.
Az inkvizíciónak azonban nem volt érzéke ehhez a derűs idillhez.
Jobb ügyhöz méltó buzgalommal láttak munkának. Guglielmát már nem kérdezhették ki, de nem is kellett, mert ott volt Maifreda, aki három helyett is beszélt. A férfiak által dominált egyházban és kultúrában nevelkedett inkvizítoroknak nem is az volt a fő gondjuk, hogy valaki az egyház megújulásáról, a Szentlélekről és egyéb hóbortos dolgokról beszél; ehhez már eléggé hozzá voltak szokva. Guido és Ranieri atyák azon akadtak ki, hogy mindezt egy asszonyi állat merészeli előadni. Éva, vagyis egy asszonyi állat volt az, aki engedetlenségbe vitte a teremtés koronáját, elválasztotta az embert Istentől, ezért egyrészt logikus, hogy nincs lelke, másrészt örök szolgaságban kell tartani, és mindenféle gyülekezetben kuss a neve. Úgy gondolták, Maifreda fel akarja borítani az egész világrendet, amely pedig olyan kényelmes a férfiaknak.
Azt hiszem, Maifreda nem igen látta be, hogy milyen radikális paradigmaváltást hirdet. Annyi az egész, hogy egyszer már ő is szeretett volna misézni. És milyen jelentéktelen, női dolog az, hogy gyöngyökkel kivarrott bíborpalásttal kell várni a Szentlelket, a legújabb divat szerint. Csupán ez a bíborpalást meggyőzhette volna az inkvizítorokat, hogy Maifreda nincs egészen észnél.
Nem, ők teljes komolysággal folytatták le az eljárást. Maifreda eredeti írásait sajnos elégették, de megmaradt négy füzetre való jegyzőkönyv, a kérdésekkel és a válaszokkal. Innen tudjuk, hogy Andrea Saramita Prágába ment, sőt elkísérte egy Mirano da Garbagnate nevű világi pap, a neve alapján Francesco Garbagnate rokona. A felekezet családi vállalkozás volt. A kérdések nagy része természetesen a guglielmiták hiedelmeire és gyakorlatára vonatkozott; ehhez Andrea nem értett. Ő csak azt tudta, hogy Guglielma tiszta, szentéletű asszony, aki mindenképpen megérdemli a kanonizálást. Szentté kellene avatni, mondogatta Andrea még ott is, a dominikánus atyák karmaiban. Egyébként is, egy király lánya! Bár egy Marchisio Secco nevű laikus testvér később azt vallotta, hogy nem a lánya, hanem a testvére. Nem tudom, hogy a rajongó Andrea mennyire ismerte ki magát az európai királyi házak és a királyi szentek világában, de Csehország, Magyarország és Lengyelország adtak a világnak néhány szent hercegnőt. A dominikánusokat nem hatotta meg Guglielma származása. Ráth-Végh írja: „Eljött a Pünkösd, de nem szálltak le a Szentlélek érkezését jelentő lángnyelvek; viszont hat máglya lángnyelvei hirdették a kicsiny felekezet végét.” A máglyák a mai Piazza Vetro közelében égtek, az egyiken Guglielma csontjai.
Ami nyilván sokakat visszatartott attól, hogy a Szentlélek közeli eljövetelét hirdessék.
Nem, már 1301-ben megjelent a következő messiásjelölt, Armani Pungilupo, ezúttal Ferrarában.
Nehéz ügy ez. Minden vallás története tele van prófétákkal, megváltókkal és inkarnációkkal, a bűnös emberiség pedig egyet sem akar elismerni.
Igen. Éppen az a probléma, hogy olyan sokan vannak. Ki veszi komolyan a sok száz prófétát, aki mind azt hirdeti, hogy egyedül őt kövesd, mert a többi mind csaló? Túl nagy a kockázat, és nincs semmilyen objektív kritérium.
Csak egy van: „Az idő igaz, s ledönti, mi nem az.” Ami kétségkívül gyenge vigasz az illető prófétának, aki érthető módon már a saját életében szeretné látni a kézzelfogható elismerést. Guglielmát alig vigasztalja meg a falikép Brunate templomában, Maifreda sem örülhetett a máglyán annak, hogy minden jobb tarokk csomagban ott lesz a képe: la papessa, a női pápa.
Egyáltalán nem biztos, hogy Maifredát ábrázolja a kártya.
Már dehogynem. Maifreda a Visconti család tagja volt, a híres Matteo unokatestvére. Egy másik Visconti, Filippo Maria megbízásából készült az úgynevezett Visconti-Sforza kártyacsomag a 14. században, ebben ábrázolták először a női pápát, akit csak a 18. század óta neveznek főpapnőnek.
Ugyan már. Maifreda egy napig sem volt pápa, a legjobb esetben papessa in spe. Volt azonban egy VIII. János nevű pápa 872-882 között, aki valahogy abba a hírbe került, hogy ő tulajdonképpen Johanna, angol vagy német. Nagyon szeretett volna tanulni, és mivel máshogy nem lehetett, férfiruhát húzott. Kölnben megismerkedett egy benedekrendi szerzetessel, akivel egymásba szerettek. Alig merült föl az első gyanú, elszöktek Athénbe. Itt azonban nem sokáig tartott a l’amour, mert a szerzetes meghalt. Johanna fölvette a szerzetesruhát, Rómába ment, és pap lett Joannes Anglicus néven. Jámbor volt és nagy tudós, hamarosan kardinális lett, és 855-ben őt választották pápának, IV. Leo után. Itt kétségkívül van egy kis probléma az évszámokkal, de még súlyosabb lett a probléma, amikor János pápa mindenki szeme láttára egy gyereket szült a Szent Péter bazilika lépcsőjén, és ott helyben meghalt.
Elmondtad a legendát, de Johanna pápa nem létezett soha. VIII. János Rómában született, és egészen biztosan nem volt nőnemű. Az igaz, hogy sikertelenül harcolt a szaracénok ellen, de egyébként a pápák szokásos életét élte, pl. császárokat és királyokat koronázott. Ez a legenda nem más, mint egy mitológiai történet az istennőről, aki örökké keresi a halott szerelmesét. Inanna, Istár, Kybele, Morrigan lehettek az előképek.
Ha már itt tartunk, Johanna, vagy angolosan Joan nem más, mint Juno, és ez volt a neve a Visconti kártyacsomagban. Arany trónon ült, királyi koronával, arcát eltakarta a fátyol, az egyik kezében gránátalmát tartott, a másikban egy botot, amelyen kakukk ült – kakukk formájában csábította el Zeusz Hérát, a görög Juno-t. De ábrázolták pávával is, aki Juno szent madara.
Akkor, ha jól értem, az egyik legendát kicseréljük a másikkal, és így már minden tökéletes.
Talán nem tökéletes, de igaz.
Hiszi a piszi.
1 hozzászólás
ahhoz képest, hogy milyen sokan elolvastátok, valaki hozzá is szólhatott volna.