A fekete, mívesen megmunkált kandallóban még égett a tűz. A kis szikrák pattogó táncot jártak az izzó fahasábokon. Valahol a szobában megkondult egy állóóra, s a férfi ebből már tudta, hogy eljött az idő. A falon lévő fogashoz lépett és egy mozdulattal levette róla sötét, köpenyszerű kabátját. Precízen magára kanyarította, s lassan begombolta állig, hogy a gallér eltakarja az arcát. Nem sietett, hiszen nem volt veszteni valója. Csak az kellett, hogy láthassa áldozatát, aki nemsokára úgy is egy lesz vele… A lelke, ó igen, és a teste… majd a szíve! Ezek mind őt követik hamarosan. A gondolattól mohó vágy futott végig benne… Kihúzta zsebéből a két selyemkesztyűt és felvette őket. A kellemesen meleg érzés eszébe juttatta a nő bőrének tapintását és gyönge, könyörgő sikolyát, mely most is visszhangzott a fülében. Az emléktől ökölbe szorult a keze, s máris gyorsabban szedte a levegőt. Hiába fogadta meg, hogy nem hagyja, hogy éhes vágya irányítsa, mégsem tudott józanul gondolni Rá… Feltette úrias kalapját és megigazította ruháját. A tükörben később elégedetten nyugtázta, hogy öltözéke ellenére nem kelt feltűnést. Gallérja mögül csak mélyszürkén csillogó szeme látszott ki. Amint az utolsó simításokkal is elkészült, megfogta az ajtó melletti sétapálcát, aztán kilépett a hideg februári estébe. Tudta, hogy a nő eljön. Félt, ezt érezte rajta. Vagy ha nem is félt, a kötelékek idevonzzák, mindegy, a lényeg, hogy itt lesz!
Útja egyenesen egy félig összedőlt házhoz vezetett. A romokat vastagon belepte a hó, kapuját pedig félig megrongálták, így könnyedén bejuthatott az udvarra. Senki nem járt arra, ezért nem is lehetett furcsa, hogy ő ott ólálkodik. Vigyázva közelebb húzódott, s végül megbújt a falak között. Ezután már csak várnia kellett, és türelme meg is hozta gyümölcsét…
*
A sötét, elegáns limuzin sietősen hajtott végig Winterberg homálytól szürke utcáin. A parkok és a szorosan egymás mellé épített házak nagy foltokként maradtak el mögötte. Mint fekete árnyék, úgy tűnt el minden sarkon, s nem maradt más utána, csak durván fodrozott tócsák, és a járdára csapódott hó…
Rég kigyúltak a beteges fényű lámpák, mire megállt egy városszéli mellékutcában, közel a Vintar-Drake kúriához. A kocsi ajtaja hirtelen kinyílt, és egy férfi szállt ki a járműből, hogy kisegítse két utasát. Az egyik egy fiatal, hosszú szövetkabátot viselő lány volt. Ajkai remegtek a hideg széltől. Társa egy nála valamivel magasabb fiú, dideregve szorosabbra húzta nyaka körül a sálat. A sofőr kivette bőröndjeiket és intett a kúria felé, hogy kövessék… Mielőtt felértek volna az úri lakhoz, a lány még visszatekintett a városba vezető útra. Úgy ítélte, barátságtalan vidékre érkeztek. Csak a sáros hó, egyszínű házak… és nem messze egy vén, omladozó épület maradványai. Egy pillanatig elidőzött rajta a tekintete, s úgy tűnt, mintha valami megmozdulna még épen maradt falai rejtekében. A lány lehunyta a szemét, és megrázta a fejét, majd hagyva a dolgot, a fiúval és a sofőrrel együtt eltűnt a nyíló kapu mögött.
Éjfélre is járhatott az idő, de a kúria méretes nappalijában még világolt a fény. Az ablak leheletvékony függönyein át, kívülről is látni lehetett volna, mi történik odabenn. Két férfi és két nő ült egy prémmel lefedett, félkör alakú kanapén. Víg kedélyűen beszélgettek, míg a kis kandallóban vidám tűz ropogott. A házigazda vörösborral kínálta feleségét és vendégeit.
– …nos meg kell valljam, ez az öt év rengeteg változást hozott, s ami titeket illet, igazán kellemesen csalódtunk! Csupán azt sajnálom, hogy ma már nem találkozhattatok Gabryelle –el – mondta a férfi, és belekortyolt a nemes nedűbe.
– Igen, ez tényleg nagy kár – bólogatott Dorina, de igazság szerint kifejezetten örült, hogy ezúttal elmaradt a találkozás. Nem olyan rég érkeztek, s bár a szálláshelyük nem is volt hasonlítható a Meerbach-kastélyhoz, mégis borzongatón nosztalgikus érzés járta át a lány minden porcikáját, nem hogy szembenézzen a gyermekkel. Giselle és Rudolf felől ugyanezt érezte. Felelevenedett a sok emlék, a rémisztő képek, a halál közeli élmények, hiába történt olyan régen. Rokonai szinte semmit nem változtak azóta. Giselle most is szabadon hordta hosszú, hullámos haját, s felszedett néhány egészséges kilót gyönge alakjára. Rudolf orra alatt pedig ott feszengett a gondosan vágott bajusz, akárcsak legutóbb. De az itt töltött idő alatt sem Attila, sem Dorina nem felejthette el, miért fogadták el a meghívást. Előbb mindenképpen válaszokat kellett kapniuk!
– És veletek mi újság? Elég sokáig nem hallottunk rólatok – szólalt meg Attila – Miután akkor nyáron elbúcsúztunk tőletek, ugye, nem történt már semmi… abnormális? – Kérdezte. Giselle elnevette magát.
– Jaj, dehogy. Ahogy mondtam, visszahelyeztük az igazi mérget az azt megillető helyre, s ezzel el is intéztük a dolgot. Ugyan nekem rettentően furcsa volt megszoknom ezt az életet. Rudolf sokáig győzködött, míg letettem a hosszú szoknyáról és a fűzőről – mosolygott bocsánatkérően. A nő valóban elhagyta régi ruháit, de még most is elegánsan öltözködött, rangjához illően. Bíborszín estélyit viselt, mely tökéletesen simult hozzá. Dorina figyelmét lekötötte a, nyilvánvalóan nemesi múltra visszatekintő ház. A plafonról kisebb freskók néztek vissza rá, egy pezsgőszínű csillárral, melynek kis üvegjein megtörtek a fények.
– Mondjátok… miféle birtok ez, ahol most vagyunk? Ugye, nem a tietek? – Bukott ki belőle a kérdés. Rudolf zavartan pislogott néhányat, aztán elmosolyodott.
– De, igen – mondta először. – Vagyis… csak, nagyjából 130 éve áll a család tulajdonában. A neve miatt kérdezed, nemde? A svéd származású Vintar-Drake –ok vagyonát képezte, mígnem… öhm…közös megegyezés útján… át nem vettük … – azzal levette szemüvegét, és megtisztogatta egy hófehér kendőcskében.
– Értem – biccentett a lány. – Pazar… Szívesen megnézném jobban is, persze majd reggel – Giselle széttárta a karját.
– Lesz rá elég időtök, Gabryelle biztosan ragaszkodni fog hozzá, hogy körülvezethessen titeket. Nagyon nyitott és érdeklődő ahhoz képest, hogy milyen fiatal. Majd meglátjátok – Attila kiitta a maradék bort is, aztán oldalba bökte Dorinát, jelezve, hogy menniük kellene.
– Azt hiszem, indulnunk kéne, nagyon későre jár, és ha nem haragszotok, kissé fáradtak vagyunk – Rudolf elvette a poharakat, és a dohányzóasztalra rakta őket.
– Természetesen, megértjük. Hosszú napotok volt, pihenjetek csak! Jó éjt.. – köszönt el.
– Köszönjük. Aludjatok jól! – Intett feléjük Dorina, majd Attilával a sarkában eltűnt az ajtó mögötti, sötét lépcsőfordulóban.
Meg sem álltak a szobájukig. Megérkezésük késő órájában épp csak annyira mutatták meg nekik a kúriát, hogy megtalálják a saját rezidenciájukat. Dorinát más nem is nagyon tudta érdekelni, csak a rá váró ágy, még az sem foglalkoztatta, hogy esetleg újabb rémálmok kísérthetik. Mindketten kaptak egy kis kulcsot az ajtajukhoz. Attila kinyitotta a sajátját, de a lány még bíbelődött vele egy kicsit. Amint a kulcs a zárba került, hideg fuvallat simogatta meg. Tág szemekkel felnézett, de megkönnyebbült, mikor észrevette, hogy csak a barátjától érkező huzatot érezte magán, a nyitott ajtón keresztül. Megmosolyogta saját magát. Miért kell mindig rémeket látnia, hiszen…
Kedves, kései vendég… idegen hölgy… vártunk rád… Ekkor egy fiatal, gyermeki hang bekúszott a fülébe. Dorina erőszakos sietséggel lenyomta a kilincset…Hová sietsz?…Én itt vagyok! Remegve berontott a szobába, de abban a pillanatban meg is hátrált, és felsikoltott. Árnyék vetült elé. Egy kislányé! A félelmetes felismeréstől vér tolult az arcába, s rémülten kapta hátra a fejét…
– Attila! – Rökönyödött meg. A fiú ott állt előtte, a küszöbön. Arcáról értetlenség és aggodalom sugárzott.
– Az előbb…sikoltottál… – hebegte. – Minden… minden rendben? – Dorina elnézett a válla fölött. Érezte, hogy reszket egész testében.
– A… az előbb… én… – de a hangok megszűntek, s az árnyék semmivé foszlott. Talán csak képzelte az egészet! – Nem tudom, Attila… azt hiszem, az lesz a legjobb, ha.. sürgősen lefekszem! – A fiú azonban nem tágított. Látszott rajta, hogy ezzel a mellébeszéléssel nem éri be. Megfogta a lány karját.
– Szerintem meg az, ha továbbra sem hagylak egyedül. Gyere… – s bevezette a szomszéd szobába. Dorina nem tiltakozott. Lesütött szemekkel követte, és egy ideig hallotta még a kulcskarika szabálytalan rázkódását a kilincs alatt, de még csak véletlenül sem kísérelte meg, hogy visszanézzen…
3 hozzászólás
öööö… utálom amikor félbeszakad valami és rájövök hogy monitorról olvasok, és hogy….
Nem akarom csapkodni az asztalt folytatásért 🙂
Ne is csapkodd, még valami bajod lesz. 🙂 Tudod, hogy szeretem félbeszakítani…:) És ezt, attól tartok, minden résznél meg kell ismételnem..:)
Jó taktika,így ébren tartod az olvasóidat;-) Én is előszeretettel alkalmazom:D