Borissza nemzet vagyunk, pontosabban, megisszuk a bort is, fő, hogy ártson. A versenyek és a reklámok alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy bort készíteni csaknem bármiből lehet: alma, körte, birs, cseresznye, vackor, naspolya – dió, mogyoró, indul a mandula, alakul a molekula – játszhat még esetleg a kukoricacsutka vagy a krumplihéj, és minél drágább a bor, annál sokfélébb az íze – hát még a nyál, ami akkor fut össze a szánkban, amikor megkapjuk a számlát. Az igazán találékony ember azonban nem ezekből a közönséges alapanyagokból szűri, erjeszti, pancsolja össze a bort, hanem a birka farkából. Mi csak tudjuk, hogy mire jó egy rendes, méretes farok. Birka, berbécs vagy toklyó. Na jó, én is tudom, hogy messze elmarad a ló mögött, de nem lehet mindenki tökéletes.
A honfoglaló magyarok életmódját, szokásait már nagyon sokan kutatták. Csoda lenne, ha valaki még nem állt volna elő azzal az elmélettel, hogy lóháton száguldozó eleik a több száz éves vándorlás során nem üres kezekkel keltek át a Vereckei hágón. Bizony, hatalmas rackajuh nyájakat terelgettek maguk előtt a Jeniszej partjától, a Krim félszigettől, vagy isten tudja, honnan, és miért? Csakis azért, hogy a juhok farkából bort készítsenek.
A rackának jó hosszú a szőre, és az első blikkre fel se tűnik, hogy milyen farka van. Ménrót király, Hunor és Magor, Árpád, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm bizonyára tüzetesen megvizsgálták, majd úgy döntöttek, hogy megisszák a farok levét. Rossz ötlet volt, mert a híres Somlói Juhfark csak olyan savanyú lőre, mint a legalsó polcokra száműzött kannás borok, persze jóval drágább, mert az igényes ember nem ad kevesebbet egy lityiért, mint a havi fizetése. Kell az a mikroszkopikus Bocuse d'or falatok mellé, amelyek elfogyasztása után még simán lecsúszik két-három Big MacRoyal, dupla uborkával, a még igényesebbeknek.
Amikor aztán eleink megérkeztek, és az emlékezetes barter üzletben megszerezték az országot Szvatopluktól, döbbenten vették tudomásul, hogy itt mennyire elmaradott a mezőgazdaság. Hogy mást ne mondjak, úgynevezett szőlőkkel ültették tele a napos hegyoldalakat, Tokaj-Hegyaljától a Budai dombvidékig, és a Mecsekaljától a Balatoni felvidékig. Nálatok ezekből a kis zöld bogyókból készül a… nem mondod, atyámfia. Nem bor az. Nézzétek csak meg ezeket a farkakat! Másik végén! Ez itt a V alakú, csavart szarva. Nagy különbség, mert amíg ők lelnek, addig ti nem vornyáztok. Íme, a juhfark, ezt kell leszedni, megtaposni, megrohasztani, ezt issza a magyar, amikor nem a komisz kumiszt. Még hogy ezeket a szőlőket a rómaiak telepítették! Seuso is ezt itta az ezüst tányérjaiból! Dekadens kultúra. Nem hallgatom szívesen, mert ha már a szőlőből is bort csinálnak, akkor hamar vége lesz a világnak.
Lett is. Már nem számoljuk, hányan jelentették be a világvégét. Ennyi légy nem tévedhet.
Bort pedig farokból kell készíteni. Igen, az a nagyon világos, zöldessárga lötty, amit Somlóinak hazudnak, hogy még drágább legyen – nem, atyámfia vagy húgomasszony, ez nem tiszta ecet, legfeljebb férfiasan fanyar. Furmányosan fűízű. A világ legjobb bora, amelyik a farokból csurog.
És hogy a lötty még jobban fogyjon, kinevezték a nászéjszakák borának. Lagzi után ebből egy veder, és garantáltan fiú születik. Vagy két veder, ha az első próbálkozásra nem sikerült. Az adagot exponenciálisan emeljük, utolsó koccintás a hamvvederrel.