Kaspar Hauserről már mindenki hallott, és nagyon sokat tudunk róla. A rejtély azonban megmaradt rejtélynek, mert igaz, hogy bárki megtudhatja, ki volt Kaspar Hauser, és ugyanakkor talán soha nem fogjuk megtudni, hogy ki volt.
A felvezetés tökéletes, de azt javaslom, kezdjük azzal, hogy mit tudunk. Mert amit nem tudunk, arról ugye már megmondta Wittgenstein…
Wittgenstein defetista és mindig baisse-re játszik; nem fog rajtunk segíteni. De kezdjük az elején. 1828 május 26-án, Pünkösdhétfőn d.u. 4-5 órakor Nürnbergben, a Haller-kapu környékén feltűnt egy 16 év körüli fiú. Egyszerű ruhát viselt, és alig tudott járni, botorkált, mint a részeg. Egy levelet tartott a kezében, amelyen ez volt a címzés: a Swolisay ezred, 4. svadron kapitányának, Nürnberg. Valaki megsajnálta a fiút, elvezette az őrszobára, ahol kiderítették, hogy W. kapitány valóban a 6. könnyű lovassági ezred 4. svadronját vezeti. Megpróbáltak szót érteni a fiúval, ami szinte lehetetlennek bizonyult. Mondott ugyan valamit, ami úgy hangzott, mintha azt mondaná, Regensburgból jöttem, de erről szó sem volt, csak ezt ismételgette széles bajor dialektusban: Reuta waehn wie mein Votta waehn, lovas akarok lenni, mint az apám. Hát, nem úgy nézett ki, mint aki valaha is lóra fog ülni. Megkínálták hússal és sörrel, amit undorral kiköpött, a kenyeret és a vizet azonban elfogadta. Beterelték egy istállóba, ahol rögtön el is aludt a szalmán.
Ezt a pillanatot fogta el Rilke az egyik versében: A fiú (aus dem Buch der Bilder):
Lovas szeretnék lenni, mint azok,
Kik éjszakába vágtatnak maguk,
S a fáklyasor, mint meglazult hajuk
A vágta vad szelében fellobog.
Elől, mint az, ki hajt egy nagy tutajt,
Vagy zászló, melyet összegöngyölék,
Arany sisak, különben éjsötét,
És csillog nyugtalan. Utánam tíz
Legény, ki mint magam, sötét színű,
Sisakjuk szinte épp oly ingatag,
Hol villan egyet, hol meg régi, vak.
Teret körém varázsol egyikük
Egy harsogóan fényes trombitán,
Ott fúj örök, szuroksötét magányt,
Mi átdübörgünk, gyorsan álmodók.
A házak sorban térdre omlanak,
Csálén vonulnak a sikátorok,
Elérjük még az elfutó falat,
Lovak dobognak, mint a záporok.
Huszár ugyan nem lett a fiúból, de később lóra ülhetett, és nagyon tudott hozzá, mintha a lovaglás tudományát benne hordozta volna a génjeiben. Igaz, hogy addig történt egy és más. Kezdetben a fiú szókincse nagyon szegényes volt, woas nit (nem tudom), hoam weisse (honnan tudjam), meg az, hogy ő lovas akar lenni. A nevét azonban leírta egy papírra: Kaspar Hauser. Most voltak aztán megakadva a rendőrségen. Addig azt találgatták, talán elhagyott gyerek vagy bolond. Írni azonban jól tud. No, akkor csak szélhámos lehet.
Később ez a gyanú még sokszor megismétlődött.
A rendőrök bajban voltak vele. Egyelőre bezárták a kóterba, adtak neki egy szalmazsákot. A fiú nem kifogásolt semmit. Fáradt volt, leromlott szervezetű, örült, hogy alhatott. Közben munkába léptek a jó és rosszakarók, meg a kíváncsiak. Kevés embert vizsgáltak annyit, mint Kaspar Hausert.
És olyan sikertelenül. Az elején hagyján. Megállapították, hogy nem is parasztgúnyát visel. Egy katona vagy erdész öltözetét alakították át a számára, ügyetlen kézzel. A zsebei tele voltak vackokkal: zsebkendő KH monogrammal, kulcs, rózsafüzér, katolikus zarándokhelyekről származó kiadványok.
És persze ott volt a lovaskapitányhoz címzett levél: „Küldök Önnek egy fiút, aki hűségesen akarja szolgálni a királyát. 1812 október 7-én hagyták a házamban. Szegény napszámos vagyok, tíz gyerekem van. A gyerek anyja rám bízta, hogy neveljem fel. Sose tudtam meg, ki volt az anyja… Keresztény nevelést kapott, egy lépésnyire sem engedtem ki a házból… Nem tudja, hol nőtt fel. Megtanítottam írni és olvasni… Katona akart lenni, mint az apja. Megmutattam neki az utat Neumarkt felé…”
Ez a Neumarkt ma egy 100,000-es lélekszámú város Nürnberg és Regensburg között. De Kaspar nem mehetett egyedül Nürnbergbe. Először is, alig tudott járni, dagadt és sérült volt a térde. Nem tudta megkérdezni, merre menjen.
Ez csak a rejtély egyik része. Ha már az a szegény, tíz gyerekes napszámos elvállalta, hogy fölneveli, ugyan miért nem engedte ki a házból? És ha már 16 évig ott tartotta, miért küldte ki egyedül az éjszakába – mert azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez éjfélkor történt.
A kísértetek órájában. De volt a levélnek még egy melléklete is, latin nyelven, de ugyanazzal a kézírással: „A gyerek 1812 április 30-án született. Meg van keresztelve… Az apja a könnyű lovasságnál szolgált. Szegény lány vagyok, nem tudom eltartani…” De a szegény lányok nem szoktak latinul diktálni.
Valaki el akart tüntetni körülötte minden nyomot, eddig világos. A két levél nem tisztázott semmit, viszont mindenki látni akarta a titokzatos fiút, akit 16 évig tartottak bezárva, kegyetlenségből, vagy mert azt gondolták, hogy ez lesz a legjobb védelem.
És tényleg csak addig tartott a védelem, amíg nem tudták róla, hol van. Később megtanult beszélni, elmondta, milyen szűk helyen tartották, nem tudott sem felállni, sem lefeküdni. Csak kenyeret és vizet kapott, ha tiszta inget akartak ráadni, előbb elaltatták mákfőzettel. Játékai is voltak, néhány festett faló.
A börtönében is kapott falovakat. Nagyon szerette, szalagokkal, színes papírokkal díszítette őket. De nem is volt ez már börtön, mert a Hiltel nevű foglár gyakran odaültette őt a családi asztalhoz, sokat játszott Hiltel két gyerekével, a 11 éves Juliussal és a 3 éves Margarettel. Csak azért tartották a toronyszobában, mert nem tudták, mit kezdjenek vele.
Nem lehetett könnyű. Egyszer leesett a hintalováról és kificamította az ujját; azt mondta, hogy a ló harapta meg. Minden állatot lónak (Ross), minden embert fiúnak (Bua) nevezett, a férfiakat és a nőket csak a ruhájuk alapján különböztette meg egymástól. A falat telerakta lovas képekkel. Erről az időszakról énekel Suzanne Vega (Wooden Horse):
Kijöttem a sötétből,
Szorongatom,
Egy, fehér faló,
Bentről ezt hozom.
Ha már halott vagyok,
Próbáld nekik elmondani,
Hogy élni kezdett az, ami
Fa volt.
Eltűntek éjjel a falak,
De nappal visszatértek ám,
Lovas lehetnék, mint apám,
Csak ennyit tudtam mondani…
Szegény Kaspar. Képzeld el, hogy állandóan kíváncsiak vesznek körül, akik úgy bámulnak, mint egy állatkerti majmot. Valamivel jobb lett a helyzet, amikor Daumer professzorhoz költöztek. A professzor jó ember volt, de a fejébe vette, hogy Kaspar viselkedéséből fogjuk megtudni, milyen az, amikor egy kisgyerek értelme először nyiladozni kezd. Nevetséges dolgokat jegyzett fel: Kaspar nagy hegynek nevezett egy nagyhasú urat – egy hölgy sálja leért a földig, Kaspar azt gondolta, hogy farok – Kaspar mindent szépnek talált, ami piros volt – Kaspar azt mondta az almafa sokkal szebb lenne piros levelekkel.
Daumer legalább tanította, és a családja – anya és nővér – emberszámba vették a szerencsétlen fiút. Itt fekhetett először ágyban, és nem a szalmán. Megnőtt Daumer házában, megtanult sakkozni, a főtt ételt is megszokta a hús kivételével. Nem tudom, miért erőltették, de odáig mentek, hogy mindenféle ételbe belekevertek egy kevés húst vagy egy csepp bort, hadd szokja. Nem szokta meg, fájt tőle a gyomra és a feje. Az ostoba feljegyzések is folytatódtak: Kaspar azt hiszi, hogy a papír magától elszalad, nem a szél fújja el – haragszik a macskára, mert nem kézzel eszik – a csillagos ég láttán azt kérdezte, hogy ki tette oda azokat a szép gyertyákat.
De legalább lóra ülhetett, egy Rumpler nevű lovászmester jóvoltából. És Daumer nagyon tehetségesen fedezte fel a rendkívüli képességeit. Minden nap egy újat.
Rendkívüli képességeket?
Daumer számára már az is rendkívüli volt, hogy valaki jól lát szürkületben, megérzi, hogy melyik a mágnes északi és déli pólusa, összerázkódik, ha sárgarezet érint, csupán érintéssel meg tudja különböztetni az aranyat, vasat és rezet.
Hallod, ez elég különleges.
Sajnos ezek nagyon rövid életű képességek voltak. Alig fedezték fel, már el is múltak. De higgyük el Daumernak, mert a hit boldogít.
Ez a fajta boldogság kimaradt Kaspar életéből. Nem igen fogta fel, hogyan létezhet az, ami nem érzékelhető. Mindig utálta az orvosokat és papokat; az orvosokat azért, mert undok gyógyszereket írnak fel, a papokat meg azért, mert félelmet keltenek az emberekben, érthetetlen dolgokról beszélnek, pl. hogy Isten a semmiből teremtett. A családi kör kedves volt, de még ez is csak elszomorította, egyre azt kérdezte, hogy neki miért nincs saját családja. Paul Verlaine-t ragadta meg az árvaság motívuma (Je suis venu, calme orphelin):
Nagyvárosi népek közé
Jöttem, a csendes árva,
– gazdag csak a nyugodt szemem –
Rosszat nem találva.
Húsz évesen bajba kerültem,
Szerelmi tűz hevít,
Szépnek láttam a lányokat:
Nem voltam szép nekik.
Nem volt hazám, sem királyom,
Nem tudtam, mi a kard,
Csatában estem volna el,
A halál mást akart.
Túl korán vagy túl későn születtem,
Minek nekem ez a világ?
Nagyon is mély a fájdalom.
Mondjatok értem egy imát.
Verlaine ezt nem találta el; Kaspart nem érdekelték a lányok. A házasságot úgy képzelte el, hogy a nő megfőzi az ételt, megjavítja a ruhákat, és ha valamit elront, el lehet küldeni, mint a megunt cselédet. De azt valóban érezhette, hogy minek neki ez a világ, szó szerint, mit csinálok ebben a világban? Különösen amikor kiderült, hogy valaki meg akarta ölni.
Nagyon útban lehetett – valakinek.
Az első alkalommal nem sikerült. Catherine, Daumer nővére csak a vérfoltokra lett figyelmes. Kaspart a pincében találták meg, halottsápadtan és véresen. 48 órán át beszélt összefüggéstelenül: Anyám – mondja meg a professzornak – fekete ember – mondják meg a polgármesternek – nem zárták be – jön az ember – megyek Fürthbe – ne öld meg, ne halj meg – Kaspar, ne menj ma Fürthbe – ne ölj meg – kérlek, ne ölj meg – öltél volna meg, mielőtt megtudtam, milyen az, élni. Nagy seb volt a homlokán, de később már el tudta mondani, hogy a szobájában írt, amikor megjelent egy fekete ember, azt hitte, kéményseprő – láttak is egy fekete ruhás embert, aki Daumer házából jött ki, aztán a kezét mosta egy utcai víztartálynál. Kaspar maga ment le a pincébe, de nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Talán csak el akart bújni a következő támadás elől. Négy nappal a merénylet urán egy jól öltözött ember érdeklődött a szomszédban, él-e még Kaspar, aztán gyanús hirtelenséggel eltűnt
Miért nem fogták el?
Szolgálólányokat kérdezett. Féltek tőle.
Sajnos a merénylet nemcsak a homlokán hagyott sebet. Fölkeltette Philip Henry Stanhope, egy angol gróf figyelmét. A gróf nagyon ellentmondásos szerepet játszott Kaspar életében. Először nagyon kedves volt, elhalmozta ajándékokkal, fiává fogadta az árva fiút. Aztán azt mondta, többé nincs biztonságban Daumer házában, ami talán igaz is volt. Elrendelte, hogy egy ansbachi gimnáziumban tanuljon tovább. Ez nem volt a legjobb döntés. Kaspar rosszul viselte az idegen környezetet, a gimnáziumi tananyagot nem tudta követni, súlyos gondjai voltak a latin nyelvvel, és állandóan rettegett az orgyilkosoktól.
Joggal. 1830-ban rálőttek, de nem találták el. 1833 decemberében jött a harmadik merénylet – ezúttal sikerült. Igaz, hogy Kaspar nagyon vigyázatlan volt. Kapott egy levelet: az anyja akar találkozni vele a parkban. Kaspar nem szólt senkinek. Egyedül ment a parkba. Valaki egy táskát nyomott a kezébe, szíven szúrta, és elmenekült. Kaspar nem kiáltott segítségért. Még volt annyi ereje, hogy hazamenjen. A seb jelentéktelennek látszott. Még élt, amikor máris vádolni kezdték: maga ejtette a sebet, hogy többet foglalkozzanak vele – elcsapott szabóinas, Ausztriából szökött át Bajorországba, „be is vallotta,” egy Johann Matthias Merk nevű szolgának, hogy „határon túl” járt iskolába. A rágalmazók között Lord Stanhope volt az első. Utólag csak arra következtethetünk, hogy a gróf homoszexuális volt, ezt a fajta figyelmet Kaspar nem tudta elviselni. A halál megszabadította a további szenvedésektől, a második napon meghalt.
Részéről lezárult a probléma. Érdekes módon most még nagyobb elánnal vizsgálták, ki lehetett ez a Kaspar. Csavargó, bolond, csaló – egy angol gróf vagy birtok örököse, de még inkább a badeni nagyherceg fia. Még ma is tartja magát ez a nézet. Nem tudni, kitől származik az ötlet, Anselm von Feuerbach írta le először, Karolina bajor királynőhöz intézett levelében. A bizonyíték elég bizonytalan. Az egyik „bizonyíték,” hogy Kaspar gyakran álmodott egy nagy palotáról. A másik az, hogy Károly nagyherceg és Stéphanie de Beauharnais nagyhercegnő, Napoleon egyik fogadott lány halott gyermeket szült, 1812. szeptember 29-én. Ő lett volna az örökös, mint elsőszülött fiú. A nagyhercegnek azonban volt egy barátnője, Luise Karoline von Hochberg grófnő, akivel úgynevezett morganatikus házasságban élt, és a grófnőnek más elképzelései voltak az utódlásról. Titokban kicseréltette az újszülöttet egy paraszt, mások szerint egy Blochmann nevű katona halva született fiával, és kiadta az utasítást, hogy a herceget öljék meg. Ezt a parancsot nem hajtották végre, talán nem merték, megsajnálták a gyereket, vagy azt hitték, később zsarolhatják vele a grófnőt. A herceg Kaspar Hauser néven élt egy faluban, egészen 1828 Pünkösd hétfőjéig. Ez nagyon romantikus történet, csak az a baj, hogy teljesen hihetetlen. Egy herceg, az elsőszülött fiú kicseréléséhez akkora konspirációra van szükség, amilyen már nem létezik. Nem tudjuk meg, miért nem ölték meg a gyereket azonnal, miért kellett embertelen körülmények között tartani, miért bocsátották szabadon 16 év után, hogy került Nürnbergbe, és hasonlók.
A dolog nem teljesen lehetetlen. Az illető grófnő nagyon ambíciózus volt, és gyűlölte a nagyhercegnőt. Egyébként neki nem született gyermeke, Stéphanie második fia, Alexander pár napos korában meghalt, volt még három lány, de ők nem örökölhették a címet. Az áhított nagyhercegi koronát egy nagybácsi szerezte meg, akivel kihalt a Zaehringer-vonal. De voltak ennél sokkal kalandosabb elméletek is. Az egyik szerint Kaspar Hauser Magyarországon született. Stanhope el is küldött Magyarországra egy Hickel nevű hadnagyot, de az bizony nem talált semmit. A magyar kapcsolat több formában is kísért, az egyik szerint a kis badeni herceget az elrablás után először Magyarországon rejtették el, a másik szerint Stanhope vitette Magyarországra a fiút (ami nyilvánvalóan képtelenség).
De miért éppen Magyarország? Csak azért, mert egyszer állítólag azt mondta, hogy a határ túlsó oldalán, vagy a Salzach folyón túl járt iskolába?
Ich bin überfragt. Csak arra tudok gondolni, hogy akkoriban Magyarország még sokkal romantikusabb helynek számított, mint manapság. Izgalmas dolognak tartották, hogy valakit Magyarországon rejtegetnek. Egyébként erre az ötletre épül Jókai egyik regénye, a Névtelen vár, és talán nem véletlen, hogy ott is szerepel egy elvadultan felnőtt gyerek, a szintén nagyon híres Hany Istók.
Aki egyébként nem kért a civilizációból, visszaszökött a Fertő-tóba.
Okosabb nem, de bölcsebb volt, mint Kaspar.
És a te véleményed? Szélhámos vagy a nagyherceg fia?
1996 novemberében végeztek egy génvizsgálatot; Kaspar hajából vettek mintát, ezt hasonlították össze egy Astrid von Medinger nevű hölgy földi maradványaival, a hölgy Stéphanie egyik utódja. A vizsgálat kizárta a rokonságot. Formai hibák miatt 1998-ban megismételték, eszerint kétségkívül ő volt a trónörökös. Közvetlen vizsgálatot nem tudtak végezni, mert a badeniek nem engedélyezték az exhumálást.
Akkor egyáltalán nem lettünk okosabbak.
Felvetődött az is, hogy Kaspar apja esetleg Gutenberg bambergi kanonok… illetve maga Napoleon.
Volna itt nekem egy kérdésem. Ugye, a merénylő egy táskát nyomott Kaspar kezébe, az ansbachi parkban?
Igen.
Mi történt ezzel a táskával?
Kaspar hazavitte. Nagy súlyt helyezett rá, hogy a táskára vigyázzanak.
OK, és mi volt abban a táskában?
Nem tudni. Kaspar halála után a táska eltűnt.
Nyomtalanul elpárolgott?
Úgy látszik.
Hiszi a piszi.
3 hozzászólás
Szia!
Kaspar Hauserről már én is hallottam. Összeállításod nagyon tetszik, alapos munka!
Szeretettel: Rozália
kösz a csillagokat.
Alapos, nagyon érdekes írás, élvezettel olvastam!