Teofil Modrzejewski (1873 – 1943) lengyel költő, újságíró, színházi kritikus, derék családapa – ez volt az egyik személyiség. A másik Franek Kluski, kevésbé ismert, de nem kevésbé különleges médium, mint a nagy celebritások, Daniel Dunglas Home, Eusapia Palladino, Mirabelli vagy a Schneider-testvérek. A két személyiség nem zavarta egymást, harmonikusan éltek közös testükben. Modrzejewski-Kluskinak nem voltak mentális problémái. Vékony alkatúnak, könnyen felizgathatónak, befolyásolhatónak, de szellemileg teljesen egészségesnek írják le, aki nagyon művelt ember volt, vonzó személyiség, több nyelven beszélt, és a hétköznapi életben jól megállta a helyét. Ne gondoljunk skizofréniára vagy skizoid gondolkodásra, csak arról volt szó, hogy a költő és a médium el akarták különíteni a két különböző tevékenységet; vagy a költő egy művésznevet választott magának, és médiumként azt használta.
Nincs ebben semmi rendkívüli, ha csak nem maga a „művésznév,” mert a lengyel szó, kluski mindenféle, vízben kifőzött tésztagombócot jelent; de hát a csokoládé nagy kedvelőjének, Gombóc Artúrnak sem volt kifogása a neve ellen.
Médiumi képességekkel megvert vagy megáldott családban született. Örökletes ez a képesség, vagy a gyerekkorban eltanult viselkedés, ezt a kérdést még nem sikerült megnyugtatóan rendezni, valószínűleg ez is, az is. Apja sokszor látott halottakat, bár szeánszokat nem tartott. Egy alkalommal kissé mélyebben nézett a pohár fenekére, mire megjelent a nagypapa szelleme, vagy minek is nevezzem, és alaposan leszidta felnőtt csemetéjét. Az apa szemtelenül válaszolt, mire a szellem mérgesen fültövön vágta; eddig az élmény akár hallucináció is lehetne, mint a közmondásos piros sapkás egerek; de a fül még napokig fájt, és a fájdalom nem agyrém. Kluskinak (így fogom nevezni, mert könnyebb kiolvasni) volt egy nagybátyja, katolikus pap, aki szintén mindenfélét látott, ami hivatalosan nem létezik, pl. látta a jövőt, és a „jóslatai” beteljesültek. Az ilyen környezet szinte predesztinál a halottak látására, különösen ha hozzávesszük, hogy Kluski mellől gyerekkorukban haltak ki a testvérei.
A töprengő, zárkózott gyerek átesett minden gyerekbetegségen, amelyek akkoriban még nagyban szedték az áldozataikat. Mindig volt valami probléma a tüdejével, és végül is egy tüdőgyulladás vitte el 70 éves korában. Mint gyerek, sokszor látta a halottakat, különösen a temetők közelében, akikkel éppen együtt volt, azok is mind látták. Többször úgy érezte, hogy elhagyja a testét és átlép egy másik világba, látta, mi történik Varsó más kerületeiben vagy idegen városokban. Egy idő után rájött, vagy elmagyarázták neki, hogy ez „nem normális,” és mindent megtett, hogy elfelejtse ezeket a tapasztalatokat, úgy éljen, mint a „normális” emberek. Tanult, egy bankban dolgozott, amíg végleg magának nem követelte az irodalom, párbajozott – 27 éves korában szíven lőtte egy puskagolyó. Az orvos azt gondolta, hogy meghalt, de Kluski túlélte a halálos lövést, bár a golyó az egész életén át a testében maradt. Szinte hallom a felháborodást, hogy ez nem lehetséges, de ki meri azt állítani, hogy pontosan ismeri a lehetséges és a lehetetlen közötti határvonalat? Kluski szíve szabályosan működött tovább, csak időnként reagált heves dobogással, szeánszok után. A halál széléről visszatért költő megnősült, gyerekei születtek, dolgozott, és élt, mint mindenki más.
1818/19 telén mégis elment egy szeánszra, amit a szintén lengyel Jan Guzyk tartott, „csak kíváncsiságból,” és mert „olyan nagyon kérték a barátai.” Az első világháború sok áldozata magától értetődően a halottakra irányította a figyelmet, és a barátok Guzyk távozása után még együtt maradtak, élénken vitatkoztak a látott eseményekről, és elhatározták, kipróbálják, mire mennek egy hivatásos médium nélkül. Általános meglepetésre fények jelentek meg Kluski körül. Kluski nem akarta elismerni, hogy ő vonzotta oda a fényeket, és haragudott a barátaira, amiért belerángatták ebbe a nevetséges kísérletbe. Eltartott néhány hétig, mire vállalta az újabb próbálkozást, és hét évig nem szabadult meg a szellemektől.
Kluski szeánszain nemcsak egy-két szellem jelent meg, hanem néha egy egész sereg. Egyesek a résztvevők között sétáltak, mások lebegtek az asztal fölött, a hét év alatt összesen 800-an tették tiszteletüket a túlvilágról, többen nagyon sokszor. A szeánszokon sose volt teljes sötétség, legalább egy vörös lámpa gondoskodott a megvilágításról, és a résztvevők elégedetten állapították meg, hogy látják a szellemek „ráncait és pórusait.” Sokan a résztvevők anyanyelvén válaszoltak a feltett kérdésekre, ami még nem lett volna olyan rendkívüli, mert ezeken a nyelveken Kluski transzon kívül is tudott; de a válaszok akkor is elhangzottak, ha a kérdéseket csak elgondolták, mintha a médium mindenkinek olvasott volna a gondolataiban. Némelyik fantom nem volt elég erős ahhoz, hogy beszéljen, ezek koppantásokkal kommunikáltak.
A szeánsz-szobában nemcsak emberek jelentek meg, hanem állatok is szép számmal, kutyák, macskák, egy oroszlán, aki a farkával csapkodta a bútorokat, egy nehezen azonosítható ragadozó madár, talán sólyom, és egy undok emberszabású majom, aki olyan agresszíven viselkedett, hogy többször is félbe kellett szakítani miatta a szeánszot.
Kluski műsorán azonban nemcsak materializációk szerepeltek. Le tudta csökkenteni a szoba hőmérsékletét, gyorsan mozgó fénygolyókat, apportokat, zajokat, automatikus írást produkált, minden ok nélkül rózsa-, narancs-, menta- vagy szantál-illatot lehetett érezni, a médium fölemelkedett a levegőbe, transz-állapotban elhagyta a bezárt szobát, és egy másikban találták meg, ahol nyugodtan aludt.
Médiumi tevékenységét csak egyszer függesztette fel, 1920-ban, amikor beállt önkéntesnek, részt vett az utcai harcokban, amelyek jó pár évre elűzték Varsóból a bolsevik csapatokat.
1921-ben Párizsba ment, ahol megadóan tűrte korának vezető tudósai, Charles Richet, Dr. Geley, Flammarion és mások vizsgálatait. 14 szeánszot tartott Párizsban, a szigorú kontrollok ellenére sem ekkor, sem máskor nem kapták csaláson. A párizsi szeánsz-szobában volt egy kabinet, de Kluski a kabinet előtt ült egy közönséges széken, és a függönyök végig nyitva maradtak. Ha volt valami trükkje, az nem derült ki; a szeánszok leírásában csak egyetlen gyanús mozzanatot találtam, túl gyakran tartott szünetet, 15-20 percet félóránként. Hogy ezeket a szüneteket mire tudta felhasználni a szinte steril környezetben, az Institut Métapsychique International számára idegen épületében, az már rejtély marad örökre.
Egyébként látszott rajta, hogy fizikailag szüksége van ezekre a szünetekre, a szeánszok után mindig teljesen kimerült, előfordult, hogy vért hányt.
A képesség olyan titokzatosan múlt el, ahogy jelentkezett, és Kluski egyáltalán nem bánta – nem ragaszkodott ahhoz, hogy ezen a módon legyen híres.