Már harminc éve…! Istenem,
ha visszamennék, hirtelen
megcsókolnám ősz kóchaját,
agyonbarázdált homlokát.
Meg kéne mondanom neki,
én vagyok, aki szereti
ma is, harminc év távola
nem festi arcát át soha.
Át kéne nyújtani neki
mindazt, ami megilleti,
amit, amíg élt, nem kapott,
mert nem kért soha, csak adott.
El kéne suttogni neki,
míg kezét kezembe teszi,
hogy jósága gyümölccsé ért,
ő érdemel minden babért,
s a belém vetett bizalom
háláját ma is vállalom.
Meg kéne mondanom neki,
szürkén is lehet fényleni.
8 hozzászólás
Kedves Irén!
Ez egy gyönyörű vallomás! Szépséges, fájdalmas, felemelő!
Judit
Köszönöm szépen.
Csak úgy lehet, Irén, csakis úgy…
Gyönyörű vers! Nem tudom elégszer elolvasni… Addig is adok még ezer csillagot:
*************************************************************************
Ida
Köszönöm, Ida! Ez számomra egy nemtudomfelolvasni – versem….
Kedves Irén!
Nagyon szép és megható ez a műved, megindítja az ember érzelmeit. Teljesen átérezni az üzenetet.
Az utolsó 2 sor nagyszerű zárás, a vége hatalmás igazság.
Rég olvastam tőled, de most nagy élmény volt.
Üdv.:Tamás
Köszönöm, Tamás, nagyon örültem a véleményednek!
Mély érzelmekkel átitatott vers. Fájdalmas, ugyanakkor szép.
Köszönöm szépen, Eszter!