Középkori népi ünnepek, karnevál 1

A középkorral foglalkozó szakirodalom jelentős része jogosan hangsúlyozza ennek az ezer esztendőnek a mélyen, fanatikusan vallásos voltát. Az élet minden területén hatalmas befolyással rendelkező vallásosság természetesen ténylegesen jelen volt a kései antikvitástól kezdődően; az egyház valóban hatalmas szerepet töltött be nemcsak az egyén életében, hanem az egyes államok, sőt Európa politikájának és világszemléletének alakulásában is. Emellett sokan rámutatnak a korszakot jellemző feszültségekre, úgymint járványok, bizonytalan egzisztencia, a társadalmi rétegek éles elkülönülése, anyagi különbségek stb. Tény, hogy a középkori ember élete szigorúan szabályozott keretek között zajlott. A hivatalos kultúrában, politikában, társadalmi érintkezésben, éppen ezért csak a szigorú komolyságnak jutott hely. Mindez a korszak ideológiájának megfelelően épült fel, hiszen az élet céljáról alkotott kép, a gondviselés fogalma, a bűn, vezeklés, aszketizmus, és ugyanezzel az ideológiával szentesített feudalizmus kizárta a könnyed életfelfogást, nevetést.
Igaz az is, hogy a nevetést már a korai kereszténység megbélyegezte. Általánosan elfogadott képletként kezelték, hogy a komolyság az egyedüli magatartásforma, melyen keresztül az ember kapcsolatba léphet a teljességgel, tehát Istennel. Aranyszájú Szent János véleménye az volt, hogy a nevetés, tréfálkozás nem Istentől származik, éppen ezért elítélendő, kerülendő a keresztények számára.
A legtöbb szakirodalom tehát a középkornak ezt a vallásos, feszültségekkel és komolysággal telt arcát rajzolja ki. Mégis, a rendszer minden merevsége ellenére, utat kellett, hogy törjön magának a nép másik, vidám jellege is. Az emberi élet elképzelhetetlen szórakozás és nevetés nélkül. A hivatalos egyházi ideológia komolysága mellett elkerülhetetlen volt, hogy az egyházi ceremóniák keretein kívül ne legalizálják a nevetést, tréfát. A nevetés mindenfajta hivatalosságtól távol állt ugyan, ennek ellenére legális volt.

A következőkben megpróbálunk rávilágítani a középkori ember másik, kevésbé ismert és kutatott, vidám arcára. Ha figyelembe vesszük a népi ünnepeket, arra a következtetésre jutunk, hogy a korszak embere a hivatalos élet mellett egy másik, vidámabb, szabadabb életet is élt: a karneválit. Két világszemlélet uralkodott – egy ájtatos, komoly és ennek teljes ellentéte. Ezek egymás mellett léteztek, amit mi sem bizonyít jobban a XIII.-XIV. századi kódexeknél, melyek lapjain egymás mellett szerepeltek a szöveghez kapcsolódó, szigorú, áhítatos képek és a szövegtől teljesen független ábrázolások, amiken torz ördögöket, zsonglőröket, kimérákat, jelmezes alakokat láthatunk. Ezek nyilvánvalóan a karneválhoz, a népi ünnepekhez, illetve a nevetéshez kapcsolódnak. A népi ünnepek – az állami ünnepekkel ellentétben – elválaszthatatlanok voltak a nevetéstől. A népi nevetéskultúrának számos oldala van. Több műfajban az ünnepi élet több területén biztosította magának a fennmaradást a középkoron át. Ám különböző megnyilvánulásai mögött mégis egységet találunk. A népi nevetés, ahogyan neve is mutatja, soha nem egyéni, hanem az egész népre kiterjedő, általános jelenség. Ez a kacagás éppen ezért teljesen különbözik a mai nevetéstől.
A középkorban szinte minden egyházi ünnepnek élt egy, a hagyomány által szentesített népi- komikus változata, ahol helyet kaptak a már említett karneváli látványosságok: óriások, törpék, mutatványosok, nyomorékok… A mindennapi ceremóniák is elképzelhetetlenek voltak kacagás nélkül. Általános szokás volt pl. a lakomák idejére „kacagó” királyt és királynét választani. Európában mindenütt megtalálhatók a hagyomány által szentesített népi ceremóniák, melyek a nevetés köré szerveződtek, és élesen elváltak a hivatalos, komoly egyházi és feudális állami ceremóniáktól. A világnak tehát megjelent bennük egy új, hangsúlyozottan nem komoly arca, melynek szinte minden középkori ember a részese volt.
Ez a fajta kettősség az emberi kultúra legkorábbi szakaszában fellelhető, hiszen a komolyak mellett mindig voltak vidám kultuszok is. Ezek a vidám kultuszok általában az istenséget, hősöket csúfolták ki. Ennek ellenére a történelem korai szakaszában mindkét felfogást egyformán szakralizáltnak tekinthetjük. Ez a középkor hivatalos ünnepeire már nem érvényes. A világ komikus arcát csak a népi kultúrában mutathatta meg

Mielőtt bővebben szólunk a középkori karnevál világáról két dolgot mindenképpen meg kell említenünk.
– Először is a karnevál antik előzményét, a saturnaliát, a latin népünnepet, ami a római hagyomány szerint Saturnus uralkodása alatt fennálló aranykorról emlékezett meg és elevenítette fel azt. A saturnalia évforduló ünnep volt, kezdőnapja december tizenhetedikére esett ám maga az ünnepély egy hetet ölelt fel. Régóta megülték, viszont szabályozása a császárok korába esik. Augustus 3 napot engedett, amelyet Tiberius és Caligula is megtoldott egy-egy nappal. Az egész idő alatt teljes munkaszünet és korlátlan jókedv uralkodott. A gazdagok a szegényeket megvendégelték, a rabszolgák láncait leszedték, a cselédek uruk asztalához ültek. A gazdagok rózsával koszoruzták fejüket, a családtagok apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak (akár csak a mai karácsonyi ajándékok). A császárok a népnek mulatságáról is gondoskodtak: cirkuszi versenyek, gladiátorjátékok és felvonulások követték egymást, melyek, ahogy említettük, a bolondok ünnepe, a karnevál és más ünnepek ősképéül is tekintendők.
– Másodszor, elengedhetetlen, hogy ne tisztázzuk némileg az ünnep fogalmát, hiszen a középkorban a nép számára az ünnep fogalma minden szertartásos, vidám látványosságban érezhető volt. Tulajdonképpen a lényege pont abban ragadható meg, hogy a benne részt vevő számára érezhetően különbözik az év egyéb napjaitól. Többféle magyarázat született arra, hogyan alakul ki egy ünnep. Vannak, akik biológiai szükségletként értelmezik, (az embernek szüksége van arra, hogy a munkát, tudatosan pihenéssel cserélje fel, és ezek a napok később kitüntetetté válnak számára), mások a társadalmi munka gyakorlati körülményeiből és céljaiból vezetik le. Valójában ezek a megközelítések nem fedik le teljesen az ünnep fogalmának lényegét, hiszen ahhoz, hogy egy alkalom ünneppé válhasson, nem pusztán gyakorlati feltételekre, sokkal inkább eszmei szankciókra van szükség. (A későbbiekben még kitérünk a középkori ünnep mögött rejtőző gondolatvilágra.) Lényeges, hogy az ünnep és az idő kapcsolata nagyon szoros, amit abból is láthatunk, hogy az ünnepek mindig az emberi élet, természet, társadalom, politika fordulópontjaihoz kapcsolódtak. Történelmi fejlődésük során mindig fontos szerepet játszott az élet és a halál váltakozása, a pusztulás és az újjászületés – megújulás. Ezek a mozzanatok a középkor feudális társadalomban csak a népi ünnepeken – karneválon – valósulhattak meg.