A kutya már a kőkorszakban csatlakozott az emberhez. Őrizte a házat és az állatokat, hasznos segítséget nyújtott a vadászoknak, de csak egy-kétszáz éve engedjük be az életünkbe, mint hűséges barátot. Elkényeztetett és túltenyésztett fajták vesznek minket körül, és nem csoda, hogy amikor az egykori monacoi hercegnőt, Grace Kellyt a reinkarnációról kérdezték, azt felelte, szívesen visszajönne, ha úgy élhetne, mint a saját kutyái.
A nyelvi fordulatok és szólásmondások azonban elárulják, hogy milyen sokáig nem bántunk igazán jól önzetlen segítőtársunkkal és hűséges barátunkkal. A kutyának kutyául megy a sora, kutyafuttában eszik, kutyául bánnak vele. Kutya legyek, ha megteszem, mondja a makacs ember. Negatív értékítéletet fejeznek ki az olyan mondások is, mint a kutyának se kell, a kutya se áll vele szóba, ebet nem illet a hintó, a kutya se ugat utána, bizonytalan, mint a kutya vacsorája. A lopott jószág ebül jött, ebül megy, aki összeütközik a törvénnyel, ebek harmincadjára jut, úgy hal meg, mint a kutya. Az angolok úgy tudják, hogy a kutya megeszi a kutyát, illetve nem eszi meg: az első esetben marakodó gazemberekre gondolnak, a másodikban pedig arra a mondásra, hogy holló a hollónak nem vájja ki a szemét. A piszkos lakást kutyafészeknek mondják, az éjszakai műszakot vagy szolgálatot pedig kutyaőrségnek. Aki kutyaszorítóban van, azt nem irigyli senki, és az sem jelent semmi jót, ha kutya van a kertben. Hiába őrzi a derék négylábú a házat meg a birkákat, hiába hajtja fel a vadat, a gazdája mégsem elégedett, hiszen ebre nem lehet hájat bízni, meg aztán kutyából nem lesz szalonna.
*
Földünk első civilizált népe, a ma élő, úgynevezett indo-európaiak ősei ismerték a kutyát, de soha nem volt róla jó véleményük. A félvad pária kutya hordákban élt, és olyan közönséges volt, mint a mai Indiában. A gazdátlan kutyák még annyira sem képesek az összetartásra, mint őseik, a farkasok. Állandóan marakodnak egymás között, és a nemi kapcsolataikban semmilyen korlátozást nem ismernek.
A Bhágavata Purána azt mondja, a tudatlan és szerencsétlen ember éppen úgy él, mint a kivert kutya:
„Az élőlény éppen olyan, mint egy éhség kínozta kutya, aki ajtóról ajtóra kullog egy pár falat reményében. Sorsa szerint néha megbüntetik és kidobják, máskor viszont adnak neki egy kevéske ételt. Az élőlény számtalan vágya hatására ugyanígy bolyong a különböző létformákban, ahogy sorsa előírja. Néha fent van, néha pedig lent. Néha a mennyei bolygókra, néha a pokolba, máskor pedig a középső bolygókra megy, soha véget nem érően.” (SB 4.29.31-31)
Félistenek, démonok és emberek gyakran hivatkoznak a kutyákra, amikor jól megmondják egymásnak a véleményüket. Varuna megjósolta egy Hiranjáksa nevű démonnak, hogy hamarosan meg fog felejtkezni a büszkeségéről, és a csatatéren, kutyák között hajtja örök álomra a fejét. (SB 3.17.31) Rámacsandra azt mondja Rávanának? „Kutyára hasonlítasz, mert ahogy a kutya ételt lop a konyhából, amikor a gazda nincs otthon, te is úgy raboltad el távollétemben a hitvesemet.” (SB 9.10.22) Vidura így feddi a testvérét: „úgy élsz, mint egy házőrző kutya, és ételmaradékokat eszel.” (SB 1.13.23) Egy Srngi nevű bráhmana fiú megharagudott Pariksit királyra és az egész királyi rendre: „A királyi rendek leszármazottjait házőrző kutyáknak nevezik, és az ajtónál kell maradniuk. Milyen alapon léphet be egy kutya a házba, azt követelve, hogy egy tányérból ehessen gazdájával?” (SB 1.18.34) A lelki tudás iránt nem érdeklődő embereket kutyákhoz, disznókhoz, tevékhez és szamarakhoz hasonlítják, (SB 2.3.19), a kutyák hangos csaholása és vonítása baljós jelnek számít, (SB 3.17.10), A 7. sz-ban élt Dandin híres regényében, A Tíz herceg történetében a bűnös nőt azzal büntetik meg, hogy azontúl a kutyák számára kell főznie.
Annál különösebb, amikor azt olvassuk a Visnudharmóttara Purána III. rész 73. fejezetében, hogy a megszemélyesített Számavédát kutya-arccal kell ábrázolni.
*
Indiában a félistenek sem kedvelik a kutyákat. A Rgvéda híres himnusza (X.108) említi Saramát, akit Indra bíz meg azzal, hogy keresse meg az ellopott teheneket. Nem félemlítik meg a tolvaj Pánik, és a becstelen ajánlatukat sem fogadja el. A Rgvéda nem mondja meg, ki Saramá. Egy hagyomány szerint tarka kutya, a Puránák azonban úgy tudják, hogy egy prostituált.
Félelmetes kutyák akadnak Siva és Nirritti kíséretében; az Atharva-Véda (XI.9.15) a mennyei tündérlányokat nevezi kutyáknak. A leghíresebb kutyák persze a halál félistenének, Jamarádzsának a szolgái. Ez a két „négyszemű” kutya őrzi a pokol kapuit, mint az egyiptomi Anubisz és a görög Kerberosz. A pokol kapui egy híd alatt nyílnak, ez a híd szakadékon vezet át, amely elválasztja az élők és a halottak világát. A perzsa szent könyvek Csinvatnak nevezik. „Az igazak számára 9 lándzsahossz széles, de az istentelenek számára olyan keskeny, mint a borotva éle.” (Dinkart IX. 20,3) Alatta a pokol mély szakadéka van (Videvdat 3.7) Ugyanezt találjuk a védikus írásokban: „Nehéz az út a borotva keskeny pengéjén” (Katha Upanisád 3.14). A Mahánárájana Upanisád írja: „A kardot élével fektetik a szakadék fölé” (XI.1) Ha egy öntelt ember azt gondolja, át fog menni ezen a hídon, biztosan lezuhan a szakadékba, de a kard éle úttá szélesedik az alázatos előtt, aki Isten segítségét kéri. A szakadékba lezuhant bűnös akkor emlékezik vissza elmúlt bűneire, amikor Jamarádzsa kutyái megharapják (SB 3.30.21). A pokol egyik büntetése az, hogy „vérebek és keselyűk húzzák ki a beleit” (SB 3.30.26). A finn hagyományban tűkkel, szegekkel és borotvákkal borított híd vezet a túlvilágra, ezt is kutyák őrzik. A későbbi hagyományokban azonban már megfeledkeztek a kutyákról. Pál apostol úgy tudja, hogy az eget és a földet hajszálvékony híd köti össze; Lancelot lovagnak sarlónál élesebb hídon kell áthaladnia, ez azonban a víz alatt van.
*
Egy buddhista történet (Kukkura-dzsátaka, 22) megkülönböztetést tesz a bűnös és az igazságos kutyák között:
Egyszer, amikor Brahmadatta uralkodott Benáreszben, a Bódhiszattva kutyaként született meg, és egy temetőben élt, több szár kóbor kutyával együtt.
Történt, hogy a király kikocsizott, és késő este ért haza, a lószerszámokat kint felejtették az udvaron, és a király kutyái alaposan összerágták. Mindenki azt gondolta, hogy ezt csak kóbor kutyák tehették, és Brahmadatta elrendelte, hogy mindet el kell pusztítani.
A Bódhiszattva nagyon elszomorodott, amikor egyik társát a másik után elvesztette, és azt gondolta: – Egyetlen kóbor kutya sem juthat be a jól őrzött palotába. Az igazi bűnösök vígan vannak, az ártatlanokat pedig halálra ítélik. Mi lenne, ha elmennék a királyhoz, és elmondanám neki az igazságot? Nagy szeretetében és részvétében azonnal a király palotájába ment, az őrök pedig úgy elcsodálkoztak, hogy még egy követ sem mertek elhajítani. A Bódhiszattva bátran megállt a trón előtt, és megkérdezte: – Te rendelted el a kutyák elpusztítását? – Igen. – Mit követtek el? – Megrágták az értékes bőr lószerszámot. – Tudod, hogy kik a bűnösök? – Nem tudom. – De Fenség, ha nem tudod biztosan, kik tették, nem helyes, ha minden kutyát el akarsz pusztítani. Vagy van néhány, akit megkímélsz? – Igen, a saját palotám kutyáit. – Ez azt jelenti, hogy négy bűnt követsz el: részrehajlás, gyűlölködés, tudatlanság és félelem. Ez a viselkedés nem királyhoz méltó. Egy királynak előítélet nélkül kell cselekednie. Te azonban a jóltartott kutyákat megkíméled, és csak a szegényeket pusztítod el.
A király érezte, hogy a Bódhiszattvának igaza van, de azért megkérdezte: – Tudod-e, kik rágták meg a lószerszámot? – Tudom. – Be is tudod bizonyítani? – Hozzanak egy kis tejet és kusa-füvet, – mondta a Bódhiszattva. – Keverjék el a füvet a tejben, igyanak belőle a palota kutyái.
A kutyák megitták a tejet, és azonnal ki is hányták, mindenféle bőrdarabbal együtt.
– Olyan ez, mint a tökéletes Buddha ítélete! – kiáltott fel a király, és elrendelte, hogy a királyi hatalmat jelképező fehér ernyőt emeljék a Bódhiszattva fölé. Ettől kezdve egyetlen élőlénynek sem ártottak Brahmadatta királyságában, és a temetőben élő kóbor kutyák minden nap ugyanazt az ételt kapták, amit a király maga evett.
*
Ugyanilyen részvéttel és szeretettel bánik a kutyákkal Bharata nemzetségében született Rantidéva király is, akinek történetét a Bhágavata Purána mondja el (SB 9.21.2-17):
Rantidéva nagyon hatalmas király volt, de őt magát egyáltalán nem érdekelte a gazdagság. Sohasem törekedett arra, hogy valamit megszerezzen magának. Megelégedett azzal, amit a gondviselés rendeléséből kapott, és ha vendégei jöttek, mindent nekik ajánlott fel.
Egyszer egy 48 napos böjt után éppen egy kis vizet és tejes-vajas ételt akart elfogyasztani, amikor egy bráhmana vendége érkezett. Természetesen őt kínálta meg legelőször. A maradék ételt szétosztotta a családtagjai között, de éppen amikor nekilátott volna a saját részének, betoppant egy súdra vendég. Rantidéva őt is megkínálta. Ekkor egy újabb vendég érkezett egy csomó kutyával, és a király minden maradék ételt felajánlott nekik. Most már csak egy kevés ivóvíz maradt, de azt is elkérte egy csandála vendég.
Rantidéva az éhség és a szomjúság miatt már a halál küszöbén állt, amikor megjelentek előtte Brahmá, Siva és más félistenek. Ők voltak azok, akik a vendégek és a kutyák képében próbára tették a király kegyességét. Minden anyagi áldást felajánlottak neki, Rantidéva azonban nem kért tőlük semmit. Egyedül csak Krsnára gondolt, ezért számára a földi élet illúziója teljesen szertefoszlott, pontosan úgy, mint egy álom.
*
A Mahábhárata csak egyszer beszél nagy szeretettel egy kutyáról, akiről persze kiderül, hogy egyáltalán nem közönséges állat.
Amikor az eposz hősei, a Pándavák megtudták, hogy legjobb barátjuk és jóakarójuk, Krsna visszatért a lelki világba, és a Jadu-dinasztia sincs többé, elhatározták, hogy ők is elhagyják a földi világot. Judhisthíra király azt is felismerte, hogy kezdetét vette a Kali-korszak, amelyet az egyre fokozódó kapzsiság, becstelenség, csalás és erőszak jellemez. Trónra ültette unokáját, aki megfelelő neveltetésben részesült, bőkezű ajándékokat osztott, felöltötte a vezeklők ruháját, majd a fivéreivel és Draupadíval elindult észak, a halál országa felé.
Hozzájuk szegődött egy kutya is, hűségesen és kitartóan követte őket.
Hosszú utat tettek meg, míg végre megpillantották a Méru hegy felséges aranycsúcsait. De még keresztül kellett menniük egy sivár pusztaságon. A halál tanyája volt ez, és nem is jutott el a Méru hegységig más, mint Judhisthíra meg a kutya.
Földöntúli ragyogás áradt a Méru csúcsáról. A félistenek fényes körében hamarosan megjelent Indra, és nagy tisztelettel üdvözölte Judhisthírát.
– Félistenek ezerszemű királya, – mondta Judhisthíra, – add vissza a fivéreimet és a feleségemet. Mit ér nélkülük a menny birodalma?
– Odafönt várnak rád azok, akiket szerettél, – felelte Indra. – Ismét együtt lehetsz a fivéreiddel, a feleségeddel, és megláthatod Krsnát.
Judhisthíra azonban még egy kegyet kért. – Menyek királya, ez a kutya hűségesen és kitartóan követett engem. Engedd meg, hogy velem maradjon.
– Hová gondolsz? – kérdezte Indra haragosan. – Tisztátalan állat a kutya, még az áldozatokat is beszennyezi. Ne törődj az ebbel, hanem gyere utánam.
– Nem tehetem, – felelte Judhisthíra. – Elutasítani a reménykedőt, részvétlenséggel viszonozni a ragaszkodó szeretetet éppen olyan bűn, mint egy bráhmanát megölni. A bölcsek azt mondják, négy rettentő bűn van: kétségbeesésbe űzni a segélyért könyörgőt, megölni a gyermekét tápláló anyát, ártani egy bráhmanának, és megsérteni egy régi barátot. Éppen ilyen gonosz dolog, ha valaki megfeledkezik szenvedései hűséges társáról. Inkább visszatérek a földre egy alantas születésben, de nem tagadom meg ezt a kutyát, aki velem együtt kelt át a halál sivatagján.
Ekkor a kutya eltűnt, és a helyén ott állt Dharma, az igazság ura, Judhisthíra test szerinti apja. Nagy szeretettel ölelte magához a fiát, és így szólt:
– Igaz szívű fiam, megálltad a próbatételt, nem taszítottad el a szegény állatot, akinek te voltál az egyetlen menedéket. Lépj hát be a mennyek birodalmába, és foglald el a trónodat a félistenek között.
*
Ezt a történetet csak a Mahábháratában olvashatjuk, a Puránák eltekintenek a próbatételtől, csakhogy a tisztátalan kutyáról ne kelljen beszélniük. Az iráni árjáknál azonban, akik a védikus félisteneket kinevezték démonoknak, a démonokat pedig magas rangba emelték, a kutya egyike a legszentebb állatoknak. Különösen fontos a „négyszemű” kutya, aki Indiában Jamarádzsa alantas szolgája. Iránban persze ő az, aki elűzi a haláldémont. Az iráni árják utódai, az Indiában élő parszik már nem értik ezeket az archaikus kifejezéseket, azt mondják, azért „négyszemű”, mert két fekete folt van a szemei fölött. Ez a kutya őrzi a Csinvat hidat, és ugatásával elzavar mindenféle démont.
Az Aveszta egyik könyve, a Vendidad nagyon sokszor említi a kutyákat – valahányszor arról van szó, hogyan lehet megszüntetni a tisztátalanságot. Pl. Zarathusztra megkérdezi: – Mennyi ideig kell parlagon hagyni a szántóföldet, ahol egy kutya vagy egy ember meghalt?
Mazda válaszol: – Egy teljes éven át parlagon kell hagyni. Ne műveljék meg azt a földet, ne öntözzék meg egy egész éven át.
– Mi lesz a büntetése annak, ha egy év előtt megművelik vagy megöntözik a szántóföldet, ahol egy kutya vagy egy ember meghalt?
– Kétszáz ütés ló- vagy teveszőr korbáccsal, vagy pedig 200 dirhem. (Vendidad VI)
– Hogyan lehet megtisztítani az utat, ahol elvittek egy halott kutyát vagy embert?
Mazda szólt: – A halottat háromszor meg kell mutatni egy kétszemű, sárga szemöldökű, fehér és sárga fülű kutyának. Az ilyen kutya megsemmisíti az északról érkező démonokat. Ha nincs ilyen kutya, hatszor kell megmutatni egy közönséges kutyának.
– Hogyan lesz tiszta az az ember, aki megérintett egy halottat?
– Meg kell mutatni egy kutyának vagy egy keselyűnek. (Vendidad VIII)
– Ki az a kiváló teremtmény, aki minden éjfélkor megtámadja a démonok urát?
Mazda szólt: – A kutya az, ó Zarathusztra. Aki egy kutyát megöl, az olyan, mintha a saját lelkét tépné kilenc részre. Elmerül a mély vízben, a Csinvat híd alatt, mint aki egész életében soha nem cselekedett tisztán.
– Mi lesz a büntetése annak, aki megöl egy kutyát?
– Ezer ütés ló- vagy teveszőr korbáccsal, vagy ezer dirhem… Ha megöli a kutyát, gonosz és sötét világba távozik, és állandóan üldözik a farkasok. Egyetlen kutya sem segít neki, hogy megszabaduljon abból a gonosz és sötét világból. Ugyanide kerül az is, aki megüti a kutya lábát, levágja a fülét, vagy megsebzi a mancsát…
Adjanak enni minden kóbor kutyának, adjanak neki megfelelő ételt. Ha nem így tesznek, szenvedni fognak ebben a világban, de még többet a következőben; a félelem helyére kerülnek. (Vendidad XIII)
Az Aveszta megemlít egy rejtélyes lényt is, a vízi kutyát. Ez a legszentebb, és ha megölik, mindaddig szörnyű szárazság lesz, amíg a kutyagyilkost meg nem találják, és halálra nem ítélik. Ilyen rejtelmes állatok persze nemcsak az Avesztában vannak, a német mondák pl. vízi medvéről beszélnek.
*
Nézzünk körül egyéb kultúrákban is. Egyiptom állatfejű istenei között éppen csak a kutya nem fordul elő, bár tartottak kutyákat, és néhány fáraó együtt utazott a kutyájával a másvilágra. Ránk maradt néhány ilyen megtisztelt állat neve: Ken, Abu, Akna, Tarn, Temas. Herodotosz szerint Egyiptom egyik városát Künopolisznak nevezték; az itt lakók kötelessége volt, hogy minden kóbor kutyáról gondoskodjanak, és még hadat is üzentek egy szomszéd városnak, amikor valaki megette az egyik kutyájukat. A Nílus áradását jelző Siriust Kutyacsillagnak nevezték; a mi latin-magyar kánikula szavunk is a Siriussal kapcsolatos, és kutya meleget jelent.
Az asszírok különféle színű kutyák szobrait ásták el a küszöb alatt, hogy elkergessék a gonosz szellemeket. Artaxerxes perzsa császár (Kr e 465-424) adómentességben részesítette négy babiloni falu lakóit, akik Indiából származó harci és vadászkutyákat tenyésztettek. A kutyák azonban csak egyes gnosztikus iskolákban kaptak fontos szerepet. A Khaldeai Jóslatok című könyv szerint egyes kutyák a démonok közé tartoznak, és az a fő szórakozásuk, hogy megtévesszék az embereket. A többiek a titkok vagy a szentélyek őrei a misztériumvallásokban. A bolygókat Perszefoné, az égen feltűnő, tüzes szikrákat Héfaisztosz kutyáinak nevezték. A Khaldeai Jóslatok is beszélnek a vízi kutyákról, akik úrnője Hekaté, és talán szintén alacsonyabbrendű démonok.
Artemiszt, a vadászat istennőjét mindig számos kutya vette körül. A szarvassá változtatott Akteónt ötven kutya szaggatta szét. A görögök azt gondolták, hogy mivel a kutya észlelési képességei sokkal jobbak, mint az emberé, biztosan látja a finom anyagi világot is, pl. a félisteneket és a kísérteteket. Az Odüsszeia leírja, hogy Eumeusz kutyái látták Athéné istennőt, az emberek viszont nem. Istennőket és kísérteteket látni veszélyes dolog, így aztán a görögök arra következtettek, hogy a kutyák rejtélyes viselkedése, különösen pedig a vonításuk szerencsétlenséget, halált jelent.
A germán mitológiában csak Odinnak van egy kutyája, a rettenetes Garmr, aki a világ végén több isteni lényt megöl, még a rendkívül veszélyes Lokit is. Talán nem véletlen, hogy négyszeműnek mondják, mint a korábbi indoeurópai hagyományban a halál kutyáját. Garmr él tovább az ír folklórban, mint fekete tündérkutya, aki általában hidaknál rejtőzik el, és lesből támad az emberekre. Wales-ben a Cwm Annwm, a pokol kutyái kísértenek, vad szellemlovasok körül csaholnak. Más országokban így nevezik őket: Wisht szelindekjei, Gábriel kopói, vagy csak egyszerűen a Sátán kutyái. Goethe Faustjában maga az ördög jelenik meg fekete uszkár formájában. De van a kutyáknak patrónus szentjük is, mégpedig Szent Hubert, Liege első püspöke a 3 sz-ban. Volt egy stólája, amellyel meg tudta gyógyítani a veszett kutyák harapását. Szent Bernátot, Domokost, Vendelt és Rókust szintén kutyákkal ábrázolják.
A kutyát az Iszlám vallás is tisztátalannak tartotta, mivel mindenféle hulladékot megeszik. Két kutyát azonban beengedtek a paradicsomba, az egyik ószövetségi apokrif írásban, a Tóbiás könyvében szereplő kutya, a másik pedig Katmir, aki az igazhitűeket védelmezi.
Még a középkorban is sokkal inkább féltek az emberek az ebektől, mintsem hogy szerették volna őket. Európában sokáig elhitték, hogy vannak kutyafejű emberek, pl a tatárok. Marco Polo azt hallotta Indiában, hogy az Andamán szigeteken civilizált, de kutyafejű emberek élnek. Arab hagyomány, hogy van egy Beni-Kelb, a kutya fiai nevű törzs, amelynek férfi tagjai mind fehér kutyák.
5 hozzászólás
Hihetetlen tudáskincs az, amit alkalomról alkalomra megosztasz velünk. Nagy élvezettel olvastam. Élmény volt minden sora!
Értem én, hogy meg akarsz vigasztalni, de ne vessz össze mindenkivel miattam. Ez az illető már egy másik portálon is kóstolgatott engem, rendkívül utál. Lehet, hogy ismer. A verseket nem kimásolom, hanem lefordítom, vagy ha mégsem, odaírom a fordító nevét.
Szia! Engem csak az adott írás, a benne foglalt gondolatok érdekelnek, -azokról írok véleményt. teszem ezt, mert én is ide tartozom, nekem sem mindegy, milyen az oldal. Ha pl. valaki magyartalanul fogalmaz, szóváteszem, mint, ahogy azt is, ha tücsköt-bogarat összehord, melynek másol tudatlanságból, vagy mitudoménmiből hozsannáznak. Te nem szorulsz vigasztalásra, mert nagyszerűen írsz, érdekes dolgokról!
Műszélia kedves!
13 éves korom óta van kutyám. Hosszú évtizedek óta az életem, a rövidre szabott időm nagyobb részét velük töltöm, mert enyém az ország egyik legigényesebb német juhászkutya tenyészete, az Einsamer Wolf Kennel, ami jelen pillanatban 16 felnőtt kutyát és az éppen aktuális almokat jelenti, vagyis kb. 25-30 egyede vesz körül engem és családomat, ennek a csodálatos, nemes fajtának, ami több mint egy évszázada a világ legsokoldalúbb használati kutyája.
Lenyűgöző ismeret mennyiséget gyűjtöttél össze és adtál át nekünk a tőled megszokott kivételes igényességgel. Magam a töredékét sem ismertem a leírtaknak.
Csak azért szólok az említésre nem méltó elütésekről, hogy bizonygassam koncentráltságom:
„több szár kóbor kutyával együtt.”
„nem taszítottad el a szegény állatot, akinek te voltál az egyetlen menedéket.” Nyilvánvaló elütések az egyébként példásan magas színvonalon prezentált munkádban.
Szeretettel gratulálok. a.
Szia!
Nagyszerű írás, imádom a kutyákat!
Szeretettel: Eszti