Kanonizált költőket már nem szokás bírálni, amit írtak, az úgy van jól, ahogy. De a kanonizáltak is voltak valaha kezdők, induló fiatalok, és mivel a csacska kortársaik nem tudhatták, mit hoz a jövő, mindenfélét összeírtak róluk, őszinteségnek álcázott, nagy csacskaságukban. Ma csak a fejünket fogjuk, hogyan írhattak le ilyen kijelentéseket: Adyt nem lehet megérteni – Arany unalmas – Babits homályos – és mit ne mondjak, írtak ennél cifrábbakat is. Szívnák már vissza, ha lehetne, mert akkor még nem tudták, milyen bálványt készülnek döntögetni. Most már persze odaát vannak ők is, személyesen rendezhetik a nézeteltéréseiket, ha ugyan ez nekik még ott is fontos.
Világos, hogy a kortárs helyzete soha nem könnyű. Először is, jól ismeri az ipsét. Tegnap találkozott vele a Nyehóban (New York Palota). Lóg neki húsz pengővel, vagy éppen ellenkezőleg, tegnap is az ipse fizette helyette a kávét. Egyszer már összevesztek Tusika miatt, aztán kiderült, hogy nem volt érdemes, mert Tusika tényleg – aztán kibékültek, de törékeny ez a barátság, azóta is, nagyon. Az ipse azt írta a múltkor – akkor én nem írhatom ezt – de a fenébe is, valamit csak le kell írnom, mert nyakamon a határidő.
Nem mondom, én se örültem volna, ha valamikor 1935-ben elém teszik József Attila Medvetáncát azzal, hogy most aztán sürgősen írjak erről valamit. De olyat ám, hogy kétszáz év múlva is megállja a helyét! Istenem, kétszáz év! Lesz akkor még egyáltalán irodalom?
Meg aztán, Füst Milán (1888-1967) különben is lassan dolgozott, Leírta, kihúzta, átírta – vannak ilyen optimista emberek, erősen hiszik, hogy másodszorra jobb lesz. De mit beszélek én az optimizmusról? Füst Milán olyan nagy pesszimista volt, amilyet ritkán hord hátán a föld. És mindig beteg volt. Ha más nem jutott az eszébe, még mindig ott volt a jó öreg borderline, amit akkor neurózisnak neveztek. Szökkenő élet- és munkakedv, rögtön utána a legfeketébb depresszió. Én, ha pesszimista lennék (annak tartanak), nem írnék át semmit. Minek? Úgyis csak rosszabb lehet. Tökéletesség nincs, ez ilyen egyszerű.
Nem könnyű vers a Medvetánc. Először is, vidám akar lenni, ami már eleve gyanús. Hogy jön ahhoz egy fiatal költő, hogy vidám verset írjon, amikor soha nincs annyi pénze, amennyi kellene? A fránya kispolgár nem akarja eléje önteni az aranyait. Azt mondja, neki nem tetszik ez a fajta költészet. Ott van a Szabolcska Mihály, meg a Pósa Lajos, az igen. Az tetszik. Meg a szarvasbőgés a rengetegben. Déryné és a búsuló juhász. Mit csináljunk vele? Ha revolvert tartunk a fejéhez, lehet, hogy megveszi az új könyvet, de akkor sem fog tetszeni neki.
Igaza is van, mondhatta magában Füst Milán, nekem se tetszik. Ki ez a medve, és miért táncol? Itt valami nagy, mély, szimbolikus titok lappang, amit most meg kellene fejteni, de húsz pengőért én ki se csavarom a töltőtollamat. Minek foglalkoznék én medvékkel, amikor itt vagyok én magam? Jelentkezzen, aki jobb témát tud, mint önmaga.
Így aztán Füst Milán kritikájából (Nyugat, 1935) leginkább azt tudjuk meg, hogy ő milyen. Szeretne meghatódni, de József Attila hideg benyomást tesz rá. Az ég vizében kékítőt oldó óriás hideg. Jó ötlet, de belefulladt a vers. Ja nem, csak fulladoz.
Itt van mindjárt ezt a szimbolikus medve, aki ecsetnek akarja használni az egyik néző fejét.
’Vagyis, ki kell mondanom abbéli véleményemet, hogy egy kicsit sokallom néha túlkönnyű játékait, – túlkönnyű tréfa is akad elég a könyvben… de még a meglepőt és különöset is jobban szereti, mint ahogy illik, – nyilván azt képzeli róla, hogy az mindenkor kincs, tehát halomba gyűjtve is az… parodizáló hajlamát is figyelem alá kellene vonnia, úgy vélem.”
Pemzlifejű néni, bizarr kép, fogadjuk el. De Füst Milán azzal kezdte a kritikáját, hogy József Attila rendkívül tehetséges. A Medvetánc nem tetszik neki, de akkor mitől hevül?
A jámbor tehéntől. Nem viccelek.
„S nem egy olyan verse van, amelyre még évek múlva is szívesen gondol az ember, oly üdén színes, oly friss, oly szellemes… egyik verse például egy hazatérő tehénkéről szól, amelyet piros lányok várnak a kapuban… egyetlen kép az egész, de hibátlan kis kép.”
„Dús tőgye duzzad, nagy szemére zúgva
bögölyhad-köd telepszik. Lába durva…”
Nyekk. Nekem itt megtört a kép. Nem tudok szabadulni a gondolattól, a szegény állat csak azért kapott durva (trocheusi) lábat, mert ez fért bele a versbe. Sajnos, a zúgva meg a pata nem passzolnak össze, de a bögölyhad-ködöt nem lehetett kihagyni, az fontosabb, mint maga a tehén. Ö-ö-a-ö, gyönyörű hangzás. Fejeljük meg a piros lányokkal, akik nemsokára maguk is tejelni fognak, és máris kész a vers.
Üdén színes, friss és szellemes? Hát, nem is tudom. Nekem már inkább a medve. Csak az a kasznár, akinek öt hete zsebbe nőtt a két keze, – csak azt a kasznárt tudnám feledni.