Mint azt már megszokhattátok, állandóan felszívom magam valamin. Időnként túlreagálom a dolgokat, de szükségét érzem annak, hogy kimondjam azt, amit gondolok. És most is gondolok valamit…
A minap ismételten végigrohantam a városon, mert –mint minden ember- én is nagyon sietek mindenhova. Természetesen a villamos megállóban tömérdek emberhad várakozik, az amúgy négypercenként közlekedő villamosra. Még tíz percem van, és elkezdődik az órám. Körültekintek, és a tömeg csak gyűlik és gyűlik. A távolban megjelenik a villamos, mindenki tolakodni kezd, mert ugye nem mindegy, hogy hányadiknak szállsz fel. A villamos beáll, az emberek, mint egy állatcsorda megrohamozzák a kocsit. Már egy cseppnyi hely sincs, de a 70 éves nénik még tolják feljebb az embereket. És természetesen a diákokat szidják, mert ők foglalják el a helyet. Természetesen nekik is rohanni kell, mert ugye elkéshetnek a kozmetikustól, vagy a fodrásztól, esetleg a termálfürdők is bezárnak, NÉGY perc múlva. Az már mellékes, hogy a villamos ajtaja nem tud becsukódni, mert a nénike félig lelóg a kocsiról. Ő nem száll le, mert nagyon siet.
Ha pedig sikerült magát feltuszkolnia, azonnal hőbölögni kezd, hogy neki nincs helye. Mert ugye megint azok a fránya fiatalok, ők foglalják el a helyet. Ha esetleg még jobban körbenézne, észrevenné, hogy az összes széket szintúgy öregek foglalják el. Mert ők is sietnek. És miután a leghátul ülő néni is meghallotta az első felháborodását, ő is háborogni kezd. Egész szép kis zűrzavar alakul ki, mire elérünk az állomásra, ahol leszállok.
A nénik hőbölögnek, és sietnek, miért ne sietnének a harmincasok is? Ők is feltuszkolják magukat a visszafelé vezető úton, és ők is le szeretnének ülni. Most már nem csak a fiatalok a hibásak, az ő szemükben már az öregek is hibásak. Had ne ecseteljem, akkor milyenek a fiatalok…
Hát ezt megelégeltem, és a trolira már nem szálltam fel. Ráérek, most nem sietek, a távolsági járatot majd elérem valahogy. Ha mégsem, akkor tévedtem, és elmegyek a következővel, ami egy óra múlva megy. De nem sietek… Talán, ha mindenki rájönne arra, hogy lehet lassítani is, és négy percen nem fog múlni a világ, akkor mindez nem így lenne. Természetesen mindig van valaki, aki okkal siet. De ha tulajdonképpen ráérünk, akkor miért kell rohannunk? Az élet sokkal szebb annál, hogy rohanással tönkretegyük. És egymás szidalmazásával teljenek a napjaink. Tartsuk tiszteletben egy picit, egymást, az embertársunkat, ha még lehet embernek tekinteni a mostani egyedeket. Azt hiszem, ideillik a kedvenc mondatom: „Az ember egy porszem, egy könnyelmű semmi. S mégis milyen nehéz embernek lenni.” Hát próbáljuk tartani magunkat ehhez. Legyünk emberek. Mert a tisztelet, az érzések, és az ész az, ami megkülönböztet minket az állatoktól…
6 hozzászólás
Szia!
Naná, hogy különbözünk az állatoktól! Nem láttam egyetlen más fajt sem tolongani tömegközlekedési eszközökön.
Üdv.
Szia!
Az igaz. De én láttam…Manapság a kutyák és a cicák is szeretnek utzni…
Köszi, hogy itt jártál.
Üdv
Kedves Mishu !
Nem vagyok még öreg, csak nálad idősebb (40). Nem rohanok a járművekre, nem tolakszom, nem akarok feltétlenül leülni. Mindig átadom a helyet a kismamáknak, kisgyerekeknek, időseknek. Nem bosszankodom (nagyon), ha más tolakszik. Hidd el, sok öreg néni, bácsi munkába megy, sokan az unokákra vigyázni, mert a szülők dolgoznak. Igen, jó lenne, ha mindenki lassítana. Hát kezdd el Te is, biztasd erre a barátaidat is. Én már gyakorlom, a gyerekeimet is erre tanítom. Minél többen tesszük, annál élhetőbb lesz ez a város (Budapest).
Üdv.
Szia!
Először is köszönöm, hogy meglátogattál.
Másodszor pedig, mindig vannak kivételek. Én szoktam bosszankodni.Én már csak ilyen vagyok, engem ilyennek kell elfogadni.
És nem csak az öregekre értettem. Ha figyelmes voltál, akkor észrevetted, hogy mindenkire értettem. Csak szeretném, ha az emberek észrevennék, hogy süt a nap, és visszajöttek a madárkák. Ne csak siessenek, és dühöngjenek.
Üdv
Tanulságos, oktató történet mindennapi dolgainkról, viselkedésünkről. Tükröt tartottál magunk elé és ebben ráismertünk önmagunkra.Persze megváltozni úgysem fogunk. Holnap. holnap után újra “felszívod” magadat és az élet meg csak megy tovább ugyanúgy, mert változni nagyon nehéz.
Szio!
Nem is szeretnék megváltoztatni senkit, és semmit. Azt hiszem, ez nem is az én feladatom. Csak -ahogy te mondtad- tükröt tarthatok az emberek elé, hogy ők maguk akarják a változást, vagy csak jót mosolyogjanak írásaimon.
Én meg csak mindig felszívom magam… 🙂
Üdv