Régi irodalmi rejtély, hogy ki a Sötét Hölgy, Shakespeare szonettjeiben. Általában azt gondolják, hogy ezt a rejtélyt nem is lehet megoldani.
A Sötét Hölgy nem is élt soha, az egész románcot Shakespeare találta ki. A lírai verseket nem szabad nagyon komolyan venni, hiszen tudjuk, hogy a lírikus egy jó rím kedvéért minden gonoszságra képes.
Nem te vagy az első, aki a fantázia világába utalod a Sötét Hölgyet.
Az összes szonettel együtt, úgy értem, egyáltalán nem biztos, hogy ezeket Shakespeare írta.
A szerzőség nem kétséges, és a kutatók leleplezték már a Sötét Hölgyet is.
Ezt őszintén sajnálom. Lassan egy valamirevaló rejtély sem marad ebben a világban. De azért kíváncsi vagyok, mit hoztak ki a szonettekből, – végül is 154 közül csak 6 említi a Sötét Hölgyet, és ezek sem mondanak sokat. Csak annyit, hogy hárfán és virginálon játszott, például mint Sir Edward Fytton lánya, Erzsébet egyik udvarhölgye, aki azonban hamar kiesett a kegyeiből, az Earl of Pembroke miatt. De azt nem tudjuk, hogy ennek a hölgynek a haja volt-e sötét, a bőre vagy a jelleme.
Shakespeare azt mondja, nagyon sötét volt, annyira, hogy az emberek felfigyeltek rá, de nem gondolták szépnek. Kiváló zenész volt. A költő igen gyakran állt elragadtatottan a hölgy mellett, és irigykedett a hangszerre, amelyet „édes ujjai” megérintenek. Egyébként nem voltak illúziói: büszke, zsarnoki, heves vérmérsékletű. Vele is csak játszik; néha enged egy kicsit, de csak azért, hogy megszegje az ígéretét. A románc kezdetén, ha ugyan ezt románcnak lehet nevezni, a kelleténél nagyobb benyomást gyakorolt egy fiatal lordra is, akiért Shakespeare felelősnek érezte magát.
Ez volt Mr. W.H., vagyis Mr. William Himself.
Ez rossz tréfa. A szonettek lordja Henry Wriothesley, Southampton grófja.
Vagyis csak körül kellett nézni, milyen hölgyek bukkantak fel a gróf közvetlen környezetében, 1593 és 1594 között.
Leporello nem ezt a grófot kísérte, így aztán nem is készült nyilvántartás. Dr. A.L. Rowse történész egészen más feljegyzéseket talált. Egy Simon Forman nevű asztrológus és szerelmi varázs-kereskedő feljegyezte, ki mindenki kért tőle tanácsot. Az ügyfelek között szerepel William Lanier felesége, a királynő egyik olasz zenészének, Baptist Bassano-nak és Margaret Johnsonnak a lánya, Emilia Bassano. Forman ezt írja: „Nehéz sora volt fiatal korában. Apja korán meghalt, vagyonát még hamarabb elköltötte. Lord Hunsdon, királyi kamarás szeretője lett, aki nagy jólétben tartotta. Mikor aztán gyereket várt, a látszat kedvéért összeadták egy zenésszel, ez volt Lanier… A kamarás pénzt és ékszereket adott neki… Nagyon sötétszínű volt a bőre.”
Kreol hölgy, bizonyára nem az egyetlen Angliában.
Forman ezt senki másról nem mondja, bizonyára nagyon feltűnő volt. De vannak itt más árulkodó részletek is: megszokta a pompát és jólétet – kevély volt – dicsekedett nemesember barátaival. Horoszkópot is csak azért csináltatott, hogy megtudja, lovaggá ütik-e végre a férjét, aki egy Garland nevű hadihajón szolgált, valószínűleg inkább zenészi, mintsem hősi minőségben. Lanierből nem lett lord, és ezen a ponton eltűnik az ismeretlenségben.
Rowse tehát azt hiszi, hogy Emilia Lanier a Sötét Hölgy. Az asztrológus azonban egy szót sem ejtett az avoni hattyúról.
A történész persze tovább vizsgálódott, utánanézett Emilia családjának. Megállapította, hogy a Bassano család Velencéből jött VIII. Henrik udvarába, aztán itt ragadtak, mint a szintén idegen Lanierek. Bishopsgate-ben éltek, mint akkoriban sok más színházi ember. Bassano, a király zenésze meghalt, amikor Emilia még csak 6 éves volt. Aztán meghalt az anyja is, és a 17 éves lány egyedül maradt. Nem volt semmije, csak a sötét szépsége. Ügyesen játszott néhány hangszeren, ami nem csoda, hiszen zenészek között nőtt fel. A kamarás felfigyelt az érdekes lányra, akit Will Lanier nem önzetlen szerelemből vett feleségül 1593-ban. A férj keresztneve éppen úgy William volt, mint Shakespeare-é.
Most már értem a bizonyítás logikáját. Költőnk nagyon szerette a szójátékokat, és a szonettek egyik szójátéka igazán jelentős. Ezt mondja,
Whoever hath her wish, thou hast thy will,
And Will to boot, and Will in overplus.
Mivel a will szó még péniszt és akaratot is jelent, azt gondolhatjuk, Shakespeare itt valami olyasmit mond, ha valaki megkíván téged, te megkapod azt, amit akarsz, van egy szerelmesed, és plusz még egy férjed is. Shakespeare-nek tényleg nem voltak illúziói.
Hát még ha tudta volna, hogy Emilia mennyire nem volt válogatós; kamarások és grófok hiányában a szegény asztrológus is nála tölthette az éjszakát.
Van itt egy másik szonett, ebben ezt olvassuk:
Swear to thy blind soul that I was thy Will,
And Will, thy soul knows, is admitted here.
Elég világos, ha az egyik Will nem néz oda, a másik Will foglalja el a helyét. Nem ismerem az erzsébetkori viszonyokat. Lehet, hogy akkoriban természetes volt egy ilyen ménage a trois.
Zenészeknek és színészeknek többet elnéztek. És Hunsdonnak, a kamarásnak volt egy saját színtársulata. Az ő embere volt James Burbage, aki az első színházakat építette Londonban. Burbage fia, Richard színész volt, mégpedig a fiatal Shakespeare barátja. Emilia a kamarás környezetében ismerte meg a költőt.
A szonettekben szó sincs nagy, kölcsönös szerelemről.
Shakespeare azt mondja, kezdetben volt a szánalom. Ezt írja: Ha méltatlanságod szerelmet keltett bennem, annál méltóbb vagyok arra, hogy szeress. A költő megsajnálta Emiliát, akit összeboronáltak egy szegény zenésszel, amikor Hunsdon gyerekét hordta a szíve alatt. Rowse azt mondja, Emilia egy pillanatig sem vette komolyan a házasságot. A költőt orránál fogva vezette, csak a gróffal akart megismerkedni, bár a kamarás még élt, és ugyanúgy gondoskodott a barátnőjéről, mint azelőtt.
A gróf azonban nem sétált bele olyan könnyen a csapdába, mint az öreg Hunsdon.
Aki egyébként VIII. Henrik és Mary Boleyn fia volt, Henry Carey.
De miért Carey?
Mary Boleyn már terhes volt, amikor a király úgy döntött, hogy inkább a húgát, Annát veszi feleségül. A megunt hölgyet átengedte az egyik udvaroncának, William Carey-nek.
A királyi példa ragadós. És mi történt Emiliával? Ő is elmerült az ismeretlenség homályában?
Nem egészen. Shakespeare-el váratlanul megszakította a kapcsolatot. „Nemes asszony módjára élt,” mondja Forman, az asztrológus, aki egyébként nem fukarkodik az ilyen díszítő jelzőkkel: kevély – fecsegő, büszke, zsarnoki, megbízhatatlan, erkölcstelen. Ebben sok túlzás is lehet, mert Emilia Forman-nel is elég barátságtalanul szakította meg a kapcsolatot. 1596-ban halt meg a kamarás, Emilia egyetlen hűséges patrónusa. Nem tudjuk, mi történt 1611-ig, amikor is megjelent egy kötet vers. A szerző Mrs. Emilia Lanier, Alfonso Lanier kapitánynak, őfelsége szolgájának a felesége. A könyv címe az akkori szokások szerint nagyon hosszú, és mindjárt felsorolja a hosszabb költemények címeit: Krisztus szenvedései – Éva mentsége a nők védelmére – Jeruzsálem leányainak könnyei – Az angyali üdvözlet és Szűz Mária bánata.
Remélem, nagyon népszerű volt a megtért bűnös.
Nem gondolnám. Könyvéből csak 4 példány maradt.
A szokásos klapanciák?
Rowse idéz néhány verset. Dicséri, azt mondja, így csak egy művelt nő írhat, aki ismerte kora, a reneszánsz irodalmát. Nehéz igazságot tenni, de engem ezek a művek a mi Molnár Borbálánkra emlékeztetnek, bár az ő versei csak a 18. század végén jelentek meg. Weöres Sándor azt írja, „többnyire olyan elnyújtott és üres, mint a laskatészta.”
Nem ismerem sem Emiliát, sem Molnár Borbálát, de azért vágjunk csak bele: hasonlítsuk össze őket.
Az összehasonlítást nem vállalom, csak egy-két megjegyzést idézek Rowse cikkéből. Azt mondja, kezdettől fogva tudatában volt annak, milyen ritkák a verselő asszonyok, és így szólítja meg I. Jakab feleségét:
Szemléld meg kegyesen, amit ritkán látni,
Szent dolgokról író nőt nehéz találni.
Aztán mindjárt felvezeti a fő témáját:
Mivel nincs se házam, se nagy majorságom,
Vigaszomat csak a keresztben találom,
Birtokom fönn van a mennyei világban,
Ott van tisztességem a nagy tisztaságban.
Bár ezen a földön szerencsétlen élek,
Jobb sorba kerülhet odafönn a lélek.
Nem lehet minden hátsó szándék nélkül, hogy szüntelen földi szenvedéseit, szegénységét emlegeti, és arra célozgat, milyen kegyes volt hozzá Erzsébet, a hajdani királynő. Sokszor elismétli azt is, hogy a szenvedés megtörte a büszkeségét, és egyenesen az új királynőhöz fordul:
Elcsüggedt Múzsámat aki fölemelje,
Bús házából vigye egy magasabb helyre.
Nem mintha magamat fel akarnám tolni,
Vagy a férfiakkal vágynék hasonulni,
De ha a művészet másoknak kezébe
Tollat ad, legyen az lelkem örömére.
Meddő írásaim ne a földre ejtse,
De inkább egy asszony hibáit kimentse.
Egy másik versében az erényes hölgyeket szólítja meg:
Legyen mindenkinek erény a vezére,
Hogy a rögös úton sose lépjen félre.
Csalétek a földi öröm, kerüljétek,
Kard, erőszak, rossz hír ne járhasson vélek.
Gondolom, hogy páran néven emlegetnek,
Arra intenek, hogy jobban is ügyeljek,
Nehogy figyelmetlen tévedésbe essek.
Aztán felsorolja a hölgyeket, ki mindenkit ismer az udvarban, kezdve Lady Arabella Stuart-al:
Művelt hölgy, akit már régóta ismértem,
De mégsem annyira, mint kívántam légyen…
Következik Sarah, a kenti gróf özvegye:
És te, aki voltál ifjúságom bére,
Bolyongó napjaim nemesebb vezére,
Elme díszeivel voltál, mint a vátesz,
Fékezted az ifjat, kit a hév vakká tesz.
Az ifjonti hév csak Emiliát vakította el,
De nem úgy a grófnőt, ki nem enged másnak,
Sem az evilági gyenge csábításnak,
Mely miatt sok lélek a hurokban végzi,
Tollam csak a nemes erényed vezérli,
Ez az alap, amely soraim kimérte,
És a jövőben sem várok hasznot érte.
Emilia udvarló költeményeket írt a bedfordi grófnőhöz, az özvegy cumberlandi grófnőhöz, a suffolki grófnőhöz, és Lord Thomas Howard-hoz. Feltűnően hízelgett ennek az úrnak, akiről mindenki tudta, hogy a felesége éppen kinek a szeretője, hatalmas összegeket sikkasztott el a kincstárból, palotája nagyobb volt, mint a királyé, – bár ezt egy ideig a Tower börtönével kellett felcserélnie. De lehet, hogy ezekről Emilia nem sokat tudott. Egyik verse ironikus hangon kezdődik:
Megtisztelő címet ont világi ihlet,
Bár ez csak erényest, senki mást nem illet.
Mi azonban tudjuk, Emilia mennyire szeretett volna egy ilyen címet „bolyongó napjaiban,” és ez különös módon fűszerezi a következő sorokat:
Egy férfi volt, egy nő, közös volt az ágya,
Honnan lett a nemes, honnan a jobbágya?
Mindenki utódja egy férfinek-nőnek,
Hogy mondhatja magát most előbb-kelőnek?
Ki vallja be, őse mily nyomorban éle,
Mielőtt a nagyobb tiszteletre ére?
Tudjuk, hogy ő maga törvénytelen származású volt, a adleri túlkompenzáció hajtotta, hogy valami címet szerezzen. Nem sikerült, most már ezt mondja a címek birtokosairól:
Utódaik járnak a nemesi névvel,
De nem élnek mindig gazdagabb elmével.
Hogy tudnánk, a hajtás a törzsön van rajta,
Ha kiderül, hogy nem ugyanaz a fajta?
Kihegyezett kérdés Hunsdon gyermekének anyjától, aki a kamarás keresztnevét, és a ráerőszakolt férj vezetéknevét viselte. Ha azonban Dorset grófnője kegyes lesz hozzá:
Szegényes munkámnak már semmit sem árthat
A botrány, amit a nagyvilág csinálhat.
Én a napsütésbe csak egy gyertyát tettem,
És egy cseppnyi vizet a tengerből vettem.
Már eddig is találkoztunk idézetekkel, pl. „Mikor Ádám szántott, és Éva font, nemes és a jobbágy akkor ugyan hol volt?” A Tévedések vígjátékából is idézett Emilia, itt meg ezt írja:
Hiszem, hogy a világ egy színpadnak látszik,
Ahol mindenki csak egy szerepet játszik.
Hol hallottuk ezt már? Ahogy tetszik, és A velencei kalmár.
Emilia hevesen támadja a férfiakat: „Ostobaságukban elfelejtik, hogy nőktől születtek, nők táplálták őket, nők nélkül teljesen kihalnának a világból, mégis bemocskolják szülőiket, mint a viperák.” Nincs még egy ilyen kitörés a férfiak ellen az egész erzsébetkori irodalomban. Izzó szenvedély mondatja ezeket a szavakat, nem lehetett népszerű, nem csoda, hogy a könyvre nem figyeltek fel.
Emilia hosszú verset intézett a kenti grófnőhöz, akivel rosszul bánt a férje, elhanyagolta. Talán már egészen fiatalon ismerte őt:
Gazdag lévén, te a vagyont nem tisztelted,
A külső látszatot soha nem kegyelted,
Büszke nép a szabályt nem akarta tűrni,
Neked mindig jó volt alacsonyan ülni.
Rowse azt mondja, ez Emilia aláírása.
Aztán még számos hölgyről hallunk, akiket a szépségük vitt romlásba:
Trója háborúját csak a szépség tette,
Törvényes urától Helénát elvette,
A szép Lucretia élete elsorvadt,
Amiért a büszke Tarquinius borzadt,
Szép asszony vette el Antonius eszét,
El is hanyagolta miatta hitvesét,
A nagy Cleopatra isteni szépsége
Lett Octaviának túl korai vége.
Nem kevesebb, mint öt stanzát írt Antoniusról és Cleopatráról, ami elég rendkívüli egy Krisztus kínszenvedéseiről szóló költeményben. Azt gondolhatjuk, látta a színművet, amelyet csak 3 vagy 4 évvel azelőtt mutattak be:
Más volt Cleopatra és az ő szerelme,
Amit a tiédhez nem mérhet az elme,
Hisz őt csak a szükség indította arra,
Hogy juthatott volna másként diadalra.
Emilia megérti Cleopatrát, Évát azonban szenvedélyesen és egészen modern módon védelmezi:
Ha tévedett Éva, a tudásért tette,
Mert ennek gyümölcse szépséges felette…
Csak a szeretet volt hibájának apja,
Amikor az almát kedvesének adta.
Ennyit Emilia Lanier-ről, aki 1645-ben halt meg, 76 éves korában. Lehet, hogy többet is írt, de ez egyelőre nem került elő. Ő volt Shakespeare Sötét Hölgye, aki talán a nagy szellem vonzáskörében érett költővé.
Hiszi a piszi.
6 hozzászólás
Kedves Müszélia!
A romantikus irányzat előszeretettel gondolt Shakespeare-re úgy, mint akinek az egész életét hatalmas homály borítja. Ezek közül egy a Dark Lady kiléte,vagy az, hogy egyáltalán létezett-e? Shakespeare szonettjeinek meghatározott témája volt: a reménytelen szerelem. Egyáltalán nem biztos, hogy Shakespeare a személyes élményeit osztotta meg a verseiben. /Minta ahogy drámáiban sem. Csak kiszolgálta a közönség ízlését. Különös gyilkosságokra, hátborzongató jelenetekre van szüksége a közönségnek? Megkapta!/
Valóban így is lehetett, ahogyan megírtad ebben az esszében, lehetett a sötét hölgy Emilia Lanier. Mindenesetre egy létezett titkos szerető nem annyira izgalmas, mint egy rejtélyes múzsa.
Szerb Antalnak az a véleménye, hogy a Sötét Hölgy költői fikció. Én ebben a cikkben magammal beszélgetek, hiszem is az Emilia-hipotézist, meg nem is. Bár elég hihetően hangzik. Ha ugyan igazat mond Forman, az asztrológus. Furcsa ember lehetett, ránk maradt a naplója, benne rengeteg előkelő és kevésbé előkelő hölgy neve, és a legtöbb mellett egy titokzatos megjegyzés: halek. Ez állítólag szexet jelentett a Forman tolvajnyelvén.
Ezek a rejtélyes Múzsák! Rajtam is már csak valami ilyesmi segíthetne, ha ugyan segíthetne…
Tetszik, ahogyan írsz. „így csak egy művelt nő írhat” Írtad. Írom én is.
Finom humorod mindig meglep és lenyűgöz.
Gratulálok. a
nem is tudom, humor ez? lehet, hogy csak kiábrándultság, cinizmus. persze nagyon kedvesek vagytok, hogy még ezt is értékelitek.
NAGYON jó. Olyan elgondolkodtatóak a cikkeid, és annyi információ értékkel bírnak, hogy el fogom olvasni mindenedet. Ezt is, köszönöm.
A cinizmus is a humor egyik formája, nem? S az okos mivolt feltétlen velejárója -ha szabad belekontárkodnom…
köszönöm, igyekszem gondolkodni és elgondolkodtatni.