Én már akkor szerettem a vasutat, amikor még azok a hatalmas, fekete vasszörnyetegek húzták a vagonokat, melyek még a legtávolabbi hátsó kocsikba is beverték a lehúzott ablakon keresztül a kormot, annyi füstöt eregettek. A Vasúttörténeti parkban még simogathatók a híres 424-es óriási kerekei, Krúdy világát idéző lámpái; s ha fellódítottuk magunkat a masiniszta helyére, átadhatjuk magunkat a képzeletnek. Kit érdekelt a füst, korom, hol volt még a környezetvédelem, levegőtisztaság, egyebek? Fiatalok, kalandvágyók voltunk, s a szörnyek a masiniszta keze alatt megjuhászodva, kattogva, zakatolva repítettek át a váltókon, elágazásokon távoli tájak felé. Emlékszem vonatra, melynek váltakozva sárgára és barnára festett, lakkozott lécekből csavarozták össze padjait, mint ősöreg villamosoknak, és olyanokra, melyeknél már barna, fekete műbőr huzat feszült a kabin üléseire.
Már a pályaudvar varázslatos hely volt, hiszen a jövés-menés, lüktetés egy világváros idegcsomójává avatták, ahol mindig történt valami, elválások és találkozások színtere volt, drámák és vígjátékok színpada.
Egészen az érettségiig minden nyarat Siófokon töltöttem. Nevelőnyám egyik dadusa, akit ő adott férjhez, itt lakott velem egykorú fiával, és hajós férjével. (Milyen érdekes, három lány is hajóshoz ment férjhez, aki nála szolgált, pedig köze nem volt a vizekhez. Ráadásul mindhárom férj mulatós volt, sőt egyikük kifejezetten alkoholista lett, és elitta az eszét. Többször tűnődtünk rajta, mennyiben oka a hajózás a fokozottabb alkoholszomjnak, mert elterjedt nézet volt egy időben, hogy a hajósok aztán tényleg nagyon sokat isznak.)
Amikor vége lett az iskolának, június közepén becsomagoltunk, és kivillamosoztunk a Délibe, ahol egy hordár lihegve felsegítette csomagjainkat a kiválasztott kupéba. Hordár…! Kihalt foglalkozás. Amint megrázkódva elindult a füstokádó fekete vasparipa, a tömött kupéban máris kezdődött az évenkénti szertartás: elővettük az előrelátóan kezünk ügyébe helyezett fonott kosarat, konyharuhát terítettünk ölünkbe, és kezdtük kipakolni a kora hajnalban kirántott csirkecombokat, előző nap sütött meggyes piskótát. Savanyú uborkával, kenyérrel felséges étkezést csaptunk, mely tartott egészen Fehérvárig is, ahol hosszabb időre, tizenöt percre állt meg a szerelvény, talán vízfelvétel miatt. Utána lehúztuk az ablakot, és kikönyökölve, az eljövendő élmények reményével határtalanul élveztük a tovaúszó tájakat. És mindenki így tett a zsúfolt vonaton…
Bibi néni már várt minket fiával, és egy ismerőssel, aki kézikocsira tette és elfuvarozta a holmikat hozzájuk. Eleinte nála laktunk, egyik szobájukat béreltük a nyár folyamán, a későbbi években pedig kivettünk ugyanabban az utcában egy üres lakást; bár Bibiék továbbra is kiadtak szobát, sőt mi több, az összes szobájukat, amekkora helyet csak fel tudtak szabadítani, maguk pedig egy összetákolt nyári sufniban húzódtak meg. Nem volt ez ritkaság; csőstül jöttek nyugatról a Balatonhoz a szállóvendégek, és aki csak tehette, kitette háza falára a zimmer frei táblát. Az ismert filmvígjáték (Zimmer Feri) túlzásaitól eltekintve, szép összegeket keresett, aki meglovagolta ezt a konjunktúrát: a vasfüggöny lebontásának gazdasági kárát nagyon keményen megérezték a Balaton körül.
Nevelőanyám gyakran utazott Brüsszelbe. Volt, hogy én is mehettem.
Akkor még járt Agatha Christie borzongatóan titokzatosnak hitt Orient expressze, csak a későbbi években váltotta fel a bűvös – bájos emlékeket ébresztő, Duna hullámainak dallamán ringatódzó Wiener Walzer, mely már nem folytatta útját a vad Balkánon keresztül Törökországi végállomás felé, hanem fújtatva visszafordult Bécsbe, s meg sem állt, csak a határnál, ahol megejtették a vámvizsgálatot. Erre a vonatra szállt fel ő is, a kivételezett, aki nyugatra mehetett – a valutahiány miatt csak háromévente lehetett nyugatra utazni, s nem is mindenki kapott útlevelet, mert sokan fizettek be IBUSZ – társasutazásra, és elfelejtettek hazajönni; ezért keményen megrostálták az útlevélért folyamodók listáját.
Aztán meg úttörővasutas is voltam…
Azon a két nyáron nem sokat aludtam. Minden reggel hét órára ki kellett villamosozni a Hűvösvölgybe, s az akkori közlekedés gyorsasága, a járatok sűrűsége és a távolság miatt ez azt jelentette, hajnali négykor ki kellett kászálódni az ágyból, és háromszori átszállással elzötyögni fenemód messzire. Az úttörővasút épületében átöltöztünk, bőséges reggelit kaptunk, majd előadók foglalkoztak velük délig, hiszen öt- hat témában komoly mennyiségű tananyagot kellett belénk verni, a vasúti közlekedés szabályzatán kívül a jelzéseket, az egyes feladatkörök előírásait, az állomások sorrendjét, és működését, jegyfajtákat, stb. Ebéd után folytatódott az oktatás, majd uzsonna négykor, azután jöhetett némi játék, végül vacsora, és mehettünk. Este hétkor értem általában haza, kimerülten, de a büszke jövő tudatában, hiszen annyira irigyelték a már kész vasutasokat… Mire elkezdődött a következő tanév, a mi csoportunk is letette az előírt vizsgákat – mert komoly vizsgák voltak ám! – és attól kezdve kéthetente beosztottak szolgálatba, s ez alól csak a betegség képezett kivételt, egyébként kötelességszerűen menni kellett. De mentünk boldogan. Az utazó közönség bámulata, és a csapatszellem jó érzése feledtette, hogy milyen áldozatot kell vállalnunk hajnalonként a villamos megállókban hóban-fagyban, didergő várakozásban. A nagyréten időnként ünnepségeket rendeztek részünkre, és nem volt elégedettebb náluk, amikor a „Nem volt a Szása egy moszkvai nagy dámá”- t énekeltük tábortűznél, vagy összefogódzva körtáncos játékokat játszottunk. Életem egyik legszebb szakasza volt.
Később harminc évig nem ültem vonaton.
S a napokban megint adódott alkalom és lehetőség a nosztalgiázásra, s én feszült izgalommal vártam a találkozást. Vonatom a Keletiből indult, s a hosszú úton több típussal is megismerkedhettem az átszállások miatt.
A railjet, mellyel első ízben utaztam, inkább repülőre hajaz belül, mint az emlékeimben élő vonatokra. Fekete bőr kagylóülések, kényelem, tisztaság, elegancia. A mennyezetről lógó monitorok folyamatosan mutatják, merre járunk, és térképpel, sebességi és egyéb információkkal látnak el, nem hagyva ki a csatlakozások felsorolását sem. Az ülések fölött kijelző mutatja a helyfoglalásokat. Nagyobb bőröndöknek külön csővázas polcrészt alakítottak ki, és napfényvédőt lehet lehúzni minden ablaknál. De leginkább a mellékhelység fogott meg, ami a kulturáltság fokmérője ma is! Hol van már a bűz, az eldugult, vízköves wc csésze, az üres papírtartók? Ma már nem látjuk az alul elsuhanó talpfákat, csupa króm és nemesacél minden, ajtók, szappan, víz, öblítés – minden gombnyomásra működik, – és működik!
Hasonlóan színvonalas volt az Intercity járata, és az emeletes, francia társaság által üzemeltetett vonat is. Régi típusú, vagonokból álló szerelvénnyel csak visszaúton találkoztam: az Euronight hálókocsis járatán, mely Bécs-Bukarest útvonalon közlekedik. Itt egy csapásra visszatértek – nem a legszebb – belém rögződött emlékeim: a poros plüsshuzat, leszakadt, csavaron lógó kisasztal, koszos wc. Jellemző, hogy itt volt legdrágább a helyjegy…
De mindegyik vonat hangtalanul suhant, a régi kattogás, hogy szavunkat is alig hallottuk, a múlté, pedig helyenként száznyolcvan-kétszázzal száguldottunk. A pályaudvarok tiszták, emelt peronok segítik a beszállást, percre pontosan betartódik a menetrend, és könnyű eligazodni a kirakott táblák és aluljárók segítségével. Nagyon nagyot fejlődött a vonatozás színvonala harminc év alatt! Örült a szívem…
Boldogság elutazni, és megérkezni… Jó volt, hogy utam utolsó vonata, melyet a MÁV mostanában állított be a közlekedésbe Budapest és Miskolc között, szintén megfelelt a világszínvonalnak, remélem, ilyen rendezettek maradnak a továbbiakban is. Van remény, cseppet sem tisztelt Rongálók és Graffitisek, mert az új szerelvények már végigláthatók…
De, kedves MÁV, indulás előtt illene egy szerelvény szép, új wc – it kitakarítani, s azokat a borzalmas vasrácsokat eltüntetni végre a pályaudvar területéről…!
5 hozzászólás
Kedves Irén!
A vonatozás valóban egy semmivel össze nem hasonlítható érzés. Különös hangulata van, rengeteg élménnyel gazdagodhatunk egy-egy út során. Jó lehetett úttörő vasutasnak lenni.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti,
azt gondolom, mindenki szeretheti a vasutat, főleg aki utazott rajta, és az úttörővasutasság még egy külön pluszt adott ehhez az érzéshez.
Köszönöm, hogy olvastál.
Kedves Irén!
Nagyon sok mindent felidéztél bennem ezzel a nosztalgikus írással. Én is szerettem gyerekkoromban vonatozni, még órákkal a célba érés után is érezte az ember a ruháin és a bőrén, haján a beleivódott "vonatszagot". Akkoriban, és még sokáig csak vonattal utaztunk, az autó elérhetetlen álom volt. Aztán a rendszerváltás utáni rendszeres vasutas sztrájkok leszoktatták az ingázókat a vasutazásról, inkább vettetek egy használt autót /mekkora piaca volt ezeknek akkoriban! Egész Európa roncs autóit felvásárolták./, és ha már az autó kényelmét megszokták, nem nagyon ülnek fel a vonatra többé. Szoktam nézni a sorompónál a szinte üresen elrobogó vonatokat. A teherszállítás is áttevődött a kamionokra azokban az időkben. Nem tudom mennyit profitáltak a vasutasok az akkori sztrájkokból, de, az egész vasút közlekedési ágazatot tönkre tették vele.
Judit
Köszönöm az olvasást, Juditkám!
Kedves Irén!
Örülök, hogy olvashattam a vasútról néhány kedves (és nem kedves, amikor megérdemelte) szavadat. Nem mondom, hogy a sínek között születtem, de apró gyermekkoromtól a vasutasok között kószáltam, később 55 ! éven keresztül álltam a vasút szolgálatába.
Sok szépet, és sajnos, sok rosszat tudok róla mesélni. (Meg is teszem!)
Nagy örömmel olvastam írásodat, amihez szeretettel gratulálok: István