Purusóttama Nagés Oak (1917 – 2007) nevét mindenki ismeri Indiában. A történelmi revizionizmus jeles képviselője azt mondja, többek között, hogy az agrai Tádzs Mahált nem Sah Dzsehán építette. A Tádzs eredetileg hindu templom volt (Tédzsomahálaja), és a mogul császár csak átalakíttatta síremlékké, amikor a kedvenc felesége, Mumtáz-i-Mahál meghalt.
Először Oak egy rövid cikkét olvastam, és nagyon meggyőzően hangzott, igaz, akkor még nem hindu templomról volt szó, hanem egy rádzsput király, Man Szingh palotájáról. De aztán a kezembe került a 110 pont, amelyben Oak összefoglalja a véleményét, és azt gondoltam, érdemes lesz alaposabban megvizsgálni – már csak azért is, mert hátha mégis igaza van. A muszlim hódítók számos hindu templomot alakítottak át mecsetté. Barbár szokás, de mielőtt teljesen elítélnénk, gondoljunk arra, hogy India európai hódítói pontosan ugyanezt csinálták. Sir Thomas Theophilus Metcalfe, 1835-től rezidens Delhiben, szegény gúdzsar parasztoktól vette el a földet, hogy palotát építsen magának. Aztán eszébe jutott, hogy kellene még egy nyári lak is. Megtetszett neki egy muszlim síremlék Mehrauliban, a Kutub Minár közelében; átépítette, és elnevezte Dilkhusának, a szív örömének. Biliárdasztalát pontosan ott helyezte el, ahol azelőtt Mohamed Kuli Khán koporsója állt.
A brit fő- és egyéb kormányzók kifosztották a mogul palotákat, a féldrágaköveket kiverték a falból, a kincseket hazavitték emlékbe.
Nemcsak az angolok – a francia Avitabelli, Sér Szingh szikh uralkodó egyik „tábornoka, más szóval kalandor, egy láhauri mauzóleumban rendezte be a rezidenciáját.
Semmi rendkívüli nem lett volna abban, ha Sah Dzsehán elveszi Man Szingh vagy Dzsai Szingh egyik palotáját, épít hozzá mecsetet, minaretet, és kinevezi síremléknek. Még csak sajnálni sem kellene a hindu rádzsákat, mert ők sem kemény munkával keresték meg a palotára valót. Lopott jószág cserélt volna gazdát – de nem így történt. A császár csak az építési telket vette el Dzsai Szinghtől, és egy nagy palotát adott érte Agra belvárosában.
Oak 110 pontja között nincs egyetlen döntő bizonyíték sem.
A 110 közül 52 semmitmondó kijelentés, ha igaz, ha nem, semmi köze ahhoz, hogy ki építette a Tádzsot. 40 biztosan nem igaz, 18 érdekes, nagyon érdekes, de kevés ahhoz, hogy meggyőzzön.
A 18 közül kétségkívül az a legizgalmasabb, hogy Oak kijelenti (5-9), a Tádzs eredeti neve Tédzsomahálaja volt, szó szerint a tűz temploma, ezt fordítja Siva templomának. Mindjárt meg is indokolja, hogy miért. Az agrai térségben dzsátok éltek, akik saivák voltak, és Tédzsadzsinak nevezték Sivát (17). Dzsátok, egy harcias földműves kaszt tagjai valóban éltek itt is, bár a központi területük sokkal nyugatabbra esett, a Pandzsáb, vagyis az Öt Folyó vidékére. Lehettek köztük saivák is, Sivát a lingam formájában tisztelték, és a lingam „anyaga” nagyon sokféle lehet, akár tűz vagy jég is. Elképzelhető, hogy volt egy Tédzsomahálaja nevű templomuk, de ezt eddig nem sikerült bizonyítani. Feliratok vagy egyéb dokumentumok nem említik ezt a nevet.
Tűztemplomaik természetesen nem a hinduknak voltak, hanem a parsziknak, akik a mai Bombay környékén telepedtek le.
Egy régi hindu építészeti értekezés, a Visvakarma Vasztusásztra megerősíti, hogy a lingam lehet tűzoszlop is, nemcsak kő (15). Ez azonban nem jelenti azt, hogy ősidőktől fogva ebben a formában tisztelték Siva Agrésvarát, már csak azért sem, mert Agrát 1504-ben alapították, az ősidőkben nem létezett.
Oak szívesen hivatkozik európai utazókra, akik megfordulnak a mogul császárok udvarában. Mintha automatikusan hiteles lenne, amit egy görög, portugál, francia vagy angol jegyzett fel. Például a francia Tavernier azt írta, hogy a Tádzs építésénél az állványozás járt a legnagyobb költséggel (25). Oak ebből arra következtet, igen, mert az épület már készen volt, csak kisebb változtatásokat hajtottak végre, viszont az egészet fel kellett állványozni. Tavernier azonban nem volt szakember. Ékszerész volt, aki mindenfélét leírt, amit itt-ott hallott.
Az angol Peter Mundy megemlítette, hogy 1632-ben (amikor az építkezés elkezdődött), házak, bazárok és kertek voltak a kérdéses területen (26). Mi köze ennek az építtető személyéhez? Ma is van a közelben egy kisebb város, Tádzsgandzs.
Oak azt mondja, de Laet holland tisztviselő szerint az agrai erődtől kb. 1 mérföldnyire állt Man Szingh, egy hindu rádzsa palotája, a Sah Dzsehán előtti korszak kiemelkedő épülete (27). Csakhogy de Laet nem tisztviselő volt, hanem a Holland-Nyugat-Indiai Társaság egyik alapító igazgatója, nyelvész és szobatudós, sohasem járt Nyugat- vagy Kelet-Indiában.
Bernier megjegyezte, hogy a nem-muszlimokat nem engedték be az alagsorba, amikor Sah Dzsehán megkezdte az építkezést, és ott egy „ragyogó fény” volt (28, 90 – az örökké égő lámpa az Ezeregyéjszakából, Csin kínai császár sírjából, Numa Pompilius templomából, a sírból, amelyet a Via Appia alatt találtak, Jupiter-Ammon templomából, a rózsakeresztes hagyományból, stb. stb.) Nyilván a templom ezüst ajtói, arany rácsai, drágakövek és a lingam fölött elhelyezett gyöngysorok, spekulál Oak. Ezek mind értékes kincsek, de nem világítják meg a sötét alagsort. Sah Dzsehán el akarta szállítani a maga kincstárába. Hát, ahogy mi a mogul (és nem mogul) uralkodókat ismerjük, ha valamit meg akartak szerezni, azt rögtön megszerezték, nem tárolták évekig sem alagsorban, sem másutt. Egyébként a francia Bernier orvosként dolgozott Aurangzeb udvarában. Mindössze három hónapos kiképzés után lett „orvos,” és azzal a feltétellel kapta meg a diplomáját, hogy Európában nem praktizálhat – de ez most mellékes.
A német J.A. Mandelslo 1638-ban járt Agrában, és nem említi a Tádzs-építkezést, mondja rosszallóan Oak (29). A körülmények ismeretében ez teljesen érthető. Mandelslo még Perzsiában megölt egy embert, és váratlanul, Agrában találkozott az illető rokonával. Bosszúállástól jogosan tartva, azonnal elmenekült, így aztán nem írhatott sokat Agráról.
Oak többször is ellentmondásba keveredik önmagával. Például azt állítja, hogy a Tádzs hétemeletes volt (20, 66), 12-15 szobás (66), a folyó felőli oldalon 22 helyiség van (67-68), a Tádzsban összesen 4-500 szoba van (101). Ezek elég kis szobák lehetnek, mivel a Tádzs egy-egy oldala csak 55 m. Ezeket a szobákat Sah Dzsehán mind befalaztatta, és a laikus látogató semmit sem tudhat ezekről a helyiségekről (87). Oak természetesen tudja, hogy ezekben még épen megmaradtak a hindu fal- és mennyezetfestmények, a szanszkrit feliratok. Van egy hosszú folyosó is, ahol két befalazott ajtót látni. 1934-ben egy delhi polgár benézett a befalazott ajtón, és nagy meglepetésére számos hindu bálványt látott, egy lefejezett Siva-szobrot, sőt a teljes sötétség ellenére el tudta olvasni a feliratokat (67-68).
Nos, mi már tudjuk, hogy a fanatikus muszlimok, a tálibok hogyan bánnak el a „pogány bálványokkal,” és azokat még lefejezett állapotukban sem szokták őrizgetni. Oak talán sosem hallott arról, milyen pusztítást végzett pl. Mahmud Ghazni 1024-ben, a gudzseráti Szómnáth templomban. Többek között, a Siva-lingamot személyesen zúzta apró darabokra. Ehhez képest nagyon merész feltételezés, hogy ez a Siva-lingam még mindig a helyén van, Mumtáz és Sah Dzsehán sírjai alatt (11). Az Archaeological Survey of India munkatársai diplomatikusan hallgatnak a befalazott műtárgyakról (13). Mi érdekük fűződne ehhez? (ha már nem akarjuk elhinni, hogy a befalazott helyiségek nem léteznek).
Oak szívesen indokolja meg a nézeteit „pszichológiai magyarázatokkal.” Sah Dzsehán nem építhetett síremléket Mumtáznak, mert több felesége volt. Nincs alapja a sztorinak, hogy Mumtázt szerette a legjobban (52). Lehetetlen, hogy valaki akkor kezdjen el építkezni, amikor mély gyászban van, a gyász nem konstruktív érzelem – a császárt csak testi szerelem fűzte Mumtázhoz, nagy szoknyabolond volt, és amikor a testi szerelem irányíthatatlanná (uncontrollable) válik, akkor az illető vagy magát öli meg, vagy mást, de nem építhet egy Tádzs Mahált. Az építkezéseket nemes érzelmek vezérlik, Isten, az anya, a haza, a hatalom és a dicsőség szeretete (85).
Mr. Oak, mi már sok épületet láttunk, amely nemes érzelmek nélkül épült, meg aztán több, mint kétséges, hogy a hatalom és a dicsőség szeretete tényleg nemes.
Természetesen előkerülnek a régi érvek: az építészek között említi a francia Austin de Bordeaux-t, aki ötvös volt, és az ezüst ajtókat készítette el (Sah Dzsehán nagyon elégedett volt vele, ékszerkezűnek nevezte, 2000 Rp/hónap fizetést adott neki), valamint a velencei Geronimo Veroneo-t, aki aranyműves volt (55). Pontosan tudjuk, hogy kik voltak az építészek – Usted Ahmed Láhauri, Abdul Karim Ma’mur Khán, Makramat Khán, Iszmail Khán, Kazim Khán, Mohamed Hanif, a kalligráfus Amánat Khán, és egy Puru nevű perzsa. Ugye milyen nehéz elismerni, hogy „színes bőrű bennszülöttek” is érthetik a mesterségüket? A Tádzs egyáltalán nem hasonló hindu épületekhez; a császár és az építészek másutt keresték az inspirációt. A közvetlen előzmények Timur sírja Szamarkandban, Humájún sírja, és a Dzsama Maszdzsid Delhiben, amit szintén Sah Dzsehán épített, „nemes érzelmektől vezetve.” A legnagyobb újítás a fehér márvány használata volt, a vörös homokkő addigi dominanciája helyett. Természetes, hogy a díszítések között hindu motívumok is szerepelnek, pl. a lótuszvirág a kupolán (63), és nem szigony (39), amelyet az angolok tévesen félholdnak néztek.
A kupola sok gondot okoz Oak-nak. Egyszer azt írja, hogy már 1652-ben megrepedt (20) szerencsére sikerült kijavítani (jó lenne tudni, hogyan), továbbá sok száz vaskarika díszíti, ezekbe tették a vajmécseseket,- amikor az épület még hindu templom volt (105) – repedések és vaskarikák ma egyaránt láthatatlanok.
További gyöngyszemek: A Tádzs Mahál név nem fordul elő az udvari krónikákban, és a muszlim országokban egyetlen épület sincs, amelyet palotának neveznek (1-2 – lol).
A hercegnő eredeti neve Mumtáz ul-Zamani (3 – nem, Ardzsumand Banu).
A lakhnaui múzeumban van egy felirat, amely szerint 1155-ben egy fehér márvány templom épült Indiában (30 – a földrajzi koordináták megadása nélkül).
A Koránból vett idézetek nem említik Sah Dzsehánt, mint építtetőt (32 – érdekes lenne, ha említenék).
Egy fa ajtót megvizsgáltak a Carbon 14 módszerrel, és a 14. századból valónak találták (34 – bizony, előfordulhat, hogy egy építkezésnél felhasználnak egy régi ajtót).
A Tádzs tipikus hindu építmény, mert van Jáván egy Csandi Széva templom, amelynek ugyanilyen az alaprajza (35 – ehhez nincs mit hozzáfűzni).
Külön jelentősége van annak, hogy a Tádzs nyolcszögletű, mert csak a hinduk nevezték el a négy égtájat (38 – meg mindenki más).
Sok helyen ábrázoltak lótuszokat (42 – mit vár Indiában? Jegesmedvéket?)
Peter Mundy már 1632-ben látott egy drágaköves arany rácsot a sír körül (45 – néha angolok is tévedhetnek).
Mumtáz halálának éve nem ismeretes (50 – de: 1631).
Sah Dzsehán irattárából nem kerültek elő tervrajzok, anyagrendelések, munkabér elszámolások, főkönyvek (56 – Sajnos, a Tádzs, régen, 1632-1654 között épült, és időközben történt egy és más Indiában. Még az is elképzelhető, hogy selejteztek az irattárban, és nem tartották fontosnak megőrizni a régi elszámolásokat. Csupán a dzsaipuri levéltárban maradt néhány dokumentum (22-23 – ezek azonban annyira titkosak, hogy még soha, senki nem látta őket, csak Oak.)
A kert leírásában indiai fák és virágok szerepelnek; az ember lelkiismerete nem tudja elviselni, hogy gyümölcsfákat ültessenek egy sír körül (58 – mi mindent el nem visel a lelkiismeret? Még egy pár gyümölcsfát is.)
A Tádzs hindu templom volt, mert folyóparton épült (59).
Mohamed úgy rendelkezett, hogy ne építsenek díszes síremlékeket (60 – tény, de a mogul uralkodók, Aurangzeb kivételével, számos parancsot megszegtek, pl. ittak és drogoztak).
Babar lánya, Gulbadan a Humájún-náme-ban említi az agrai „misztikus házat” (72 – ugyan miért nevezett volna így egy Siva-templomot?)
Ha a Tádzs Mumtáz számára épült, nem lehetnének ott egyéb sírok (75 – Sah Dzsehán másként döntött. Itt temették el két feleségét, Szarhandi és Fatéhpuri bégamokat, sőt Mumtáz kedvenc szolgálólányát, Szetunissza Khanumot is. Keleti despoták még a lovukat vagy a kutyájukat is ott temették el, ahol nekik tetszett.)
További „bizonyíték” arra, hogy a Tádzsot nem Sah Dzsehán építette: Meg akarta építeni a fekete párját a Jamuná folyó túlsó oldalán. Ott azonban nem a fekete Tádzs alapjait látjuk, hanem hindu építmények romjait (94 – sajnos, nem tudom követni Oak gondolatmenetét. Sah Dzsehán csak szeretett volna tovább építkezni, de nem tehette meg. Kedves fia, Aurangzeb annyira türelmetlenül várta, mikor ülhet már a trónra, hogy elfogatta az apját, bezáratta az agrai erődbe. Ott élt az öreg császár még nyolc évig, és az egyik lánya, Dzsehanara ápolta betegségében és vakságában. Talán nem meglepő, hogy az el sem kezdett építkezésnek nem készült el az alapozása. Oak még gyorsan megvádolja a 60 felé járó apát és lányát egy kis incesztussal – ő csak tudja.)
A Tádzs környékén óriási paloták jelzik, hogy itt egykor nagy csaták folytak (98 – mint a világ összes ismert csataterén – Waterloo, Borogyino…)
Tádzsgandzs városból egy út egyenesen a Tádzshoz vezet (102 – szinte hihetetlen).
Mumtáz volt az, aki kegyetlenségekre uszította Sah Dzsehánt (106 – vagy nem).
A többi „bizonyíték” is ilyen.
Oak azt is „tudja,” hogy az agrai erőd, a mekkai Ka’aba és még jónéhány híres épület szintén hindu templomként kezdte el a pályafutását. Lehet, hogy a Kheopsz piramis, a moszkvai Kreml, az Eiffel torony és a Lánchíd is, és egyszer előkerül Oak hagyatékából a dokumentáció.