Ahogy feküdtem hanyatt a függő ágyon a nyírfák alatt, észrevettem, hogy öregszenek. Vastag törzsük fehérjébe mély, sötét ráncokat karmolt az idő. Aztán a lombok is… mintha mások lennének, mint eddig. Hajlékony ágaik olyan petyhüdten lógnak mint öreg ember arcán a bőr. És a levelek fénye, mintha már nem lenne olyan erőteljes, fakulnak a múló idővel… Keserű lett a szájízem. Kellemes szellő fújdogált. Nagy szükség is volt rá ebben az őrült júliusi kánikulában, és közben suttogtak… suttogtak a fák. Hegyeztem a fülem, jobban halljam miről mesélnek.
– Régen járt már itt az a kicsi lány, meg a nagyobbacska fiú… Mindig itt labdáztak előttünk a gyepen… sikítoztak, kacarásztak, olykor rúgták a bőrt…
Hallgatom suttogásukat, tűnődöm… aztán beszédbe elegyedem velük.
– Emlékeztek még rájuk?… Hát, sokszor hajba kaptak, főleg amikor tollaslabdáztak. A lányka még kicsi volt, ügyetlenke, a fiú már nagyobb, ügyesebben ütötte a labdát, aztán folyton morgolódott, hogy ő csak a labda után futkos, mert ez a pisis nem tudja ütni rendesen a labdát, neki kell folyton futkosnia utána… Hát igen, régen volt. Még ti is kicsik voltatok, nemcsak ők…Facsemeték… Hmm, mindig kellett a fiúval tollasoznom, hogy ő is játsszon egy jót… pedig nem volt kedvem, sok volt itt a munka, sokszor érkeztem úgy, hogy már fáradt voltam… de az nem volt elég, akkor a kicsi is nyafogni kezdett – Mami, játsszál velem is! Hát persze, hogy játszottam vele is… a kapálás megvárt.
– Azt mennyire szerettük, amikor az a csilingelő hangú kislány, itt szemben a diófán hintázott… csak úgy repült vele a hinta, meg utána az a hosszú lófarok a fején… a fiú meg ott arrább labdát dobált kosárra…
– Tényleg, – dünnyögöm – nézzétek, még mindig ott van a kampó a diófa ágán, amire a hinta fel volt kötve. Nahát, eddig észre sem vettem. Különben, a diófa is megöregedett, alig van rajta néhány levélke. Már akkor is öreg volt, amikor nyöszörgött rajta a hinta, de nézzétek most milyen korhadtak az ágai… jövőre talán már egy levele sem lesz, pedig tavaly még termést is hozott… jócskán megöregedett, talán ez az utolsó nyara… – szinte észrevétlenül kezdtek szivárogni a könnyek a szememből.
Összesúgtak újra fejem felett a nyírfák, mind egyszerre beszélt, alig értettem mit akarnak kérdezni.
– Hol vannak a gyerekek? Hát tudjátok, megnőttek, már rájuk sem ismernétek… De hiszen voltak itt két éve talán, nem emlékeztek? Amikor golf pályát építettek itt a pázsiton az apjukkal…Hmm, nagyon neki lelkesedtek, az egyik ütőket szerzett, a másik labdákat, aztán itt golfoztak… Hát tényleg nem emlékeztek? Vagy csak nem ismertetek már rájuk? Ők voltak, tudjátok, volt hangos kacagás, mert golfban mindegyik ügyetlen volt, nem csak a kislány, mint hajdan… No ugye, hogy emlékeztek!? Mit mondasz?… kicsit hangosabban… Ja, hogy megsimogattak titeket! Mégis alig ismertetek rájuk? Hát így van ez, a kislány is nagy már, mind magasabbak nálam, én lettem a család legkisebb tagja… rólatok nem is beszélve, jól lehagytatok nem mondom, csak nőttök, nőttök az ég felé… pedig egyikőtöket derékba törte a vihar néhány éve, már azt sem tudom melyikőtök volt az, hiszen olyan egyformák vagytok mind… hát csak nőjetek, ha kedvetek tartja, olyan jó hűsölni itt a lombotok alatt… Nektek is hiányoznak? Nekem is nagyon, hiányzik a kacagásuk, sőt még a nyafogásuk is… Hol az egyik jött, hol a másik, – Mami, nem akar velem játszani…, mami, olyan béna a húgi, egy labdát nem képes normálisan elütni… ez a kis béka, képes egész nap hintázni, biztosan hiányzik egy kereke… mami, már megint csúfol, hogy pisis vagyok… Hahaha, vége-hossza nem volt ezeknek a panaszoknak, nem igazán találták meg a közös hangot. Nem is csoda, hiszen a nemük is különböző, meg a korkülönbség is elég nagy közöttük… amúgy a fiú szívesen vigyázott a húgára, amikor megkértem rá… régen volt, tán igaz sem volt… Amúgy, most is jó testvérek, bár még ma is össze tudnak zörrenni, jótestvéri kapcsolatukat bizonyítandó…
Remek gyerekek! Csak éppen túl sok a dolguk… nincs rá idejük, hogy itt heverésszenek és veletek csevegjenek, mint én…
Ismét a kertben nyaraltam. Remek társaságom volt a nyírfák személyében. Sokat beszélgettünk és emlékeztünk együtt.
22 hozzászólás
Drága Ida!
Annak igazságát, hogy a növényeknek vannak érzéseik és emlékezetük, már a tudomány is bebizonyította. És mi magunk is kitörölhetetlenül otthagyjuk a lenyomatunkat a térben és időben.
Ismét jó volt olvasni az írásodat!
Szeretettel:
Ylen
Kedves Ylen!
Magam is tapasztaltam, igen, vannak érzéseik és emlékezetük, sokat elsirattam már… 🙁
Hadd szolgáljak némi magyarázattal. Te még nem voltál itt tavaly ilyenkor, akkoriban jelent meg A nyírfák alatt című írásom, annak a fényében lett ez most Újra a nyírfák alatt.
Valójában ezeket megelőzte A három nyírfa. Ami nem csupán a három nyírfa történetét foglalja magába, hanem a magam élettörténetét is dióhéjban.
Köszönöm, hogy itt jártál, és örülök, ha tetszett.
Szeretettel
Ida
Drága Idám !
Ellazultam írásod olvasása közben, nagyszerű volt részese lenni ennek a szép élménynek:)
Szeretettel ölellek: Zsu
Köszönöm szépen, drága Zsu. Örülök, hogy újra látlak.
Ölellek
Ida
Kedves Ida!
Elvittél egy csodaszép világba, köszönöm szépen!
🙂
Szeretettel!
Kedves eferesz!
Örülök, hogy jöttél. Én köszönöm Neked.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Az emlékezés sokszor édes- keserű. Előjönnek a szép emlékek…az életünk egy-egy szilánkja.Talán korral is jár a nosztalgiázás? Köszönöm, hogy részese lehettem ennek az emlékezésnek! szeretettel: hundido
Én köszönöm Neked, hogy részese voltál, kedves hundido.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida !
Nagyon szép az öreg fák és a gyermeki gondtalanság szembeállítása.
A fák több emberöltőt képesek túlélni. Mesélnek, mesélnek, csak az a baj , hogy az emberek nem figyelnek. Én is sajnálom őket. Kár, hogy lassan kiszáradnak. Valamikor biztos felüdültek amikor a szél meglebbentette az ágait,leveleit, hogy a nap égető melegétől megvédje őket.
Én azt is megértem amikor jön a vihar és lengeti őket jobbra, balra, hogy így porolja le ruháikat, és megtisztítsa a nyári portól, Ilyenkor szoktam azt mondani , tiszta ruhába öltöztette őket közösen az elviharzott szél és a nyári zápor.
Szépet írtál drága Ida. Bár ritkán jövök,de örömmel.
Szeretettel gratulálok, Zsófi
Kedves Zsófi!
Valóban régen láttalak már. Örülök, hogy most benyitottál hozzám, és tetszett, amit ott találtál.
Köszönöm szépen. Gyere máskor is, mindig szeretettel látlak.
Ölellek
Ida
Örömmel olvastam írásodat.Ágnes
Köszönöm szépen, kedves Ági.
Szeretettel
Ida
Megható, könnyes emlékezés a nyírfák alatt drága Ida, a múló időről.
Szeretettel olvastalak: Ica
Igen, drága Ica, erről a kérlelhetetlen múló időről…
Köszönöm a szeretettel olvasást.
Ölellek
Ida
Drága Ida!
Egészen meghatódtam, hogy milyen szépen "elbeszélgettél" a megszemélyesített fákkal. Jó visszaemlékezni arra, hogy ők is részesei voltak a gyerekek játékának, ugyanakkor szomorú látni, hogy ők is megöregedtek, mások lettek, mint fiatal korukban. Mint természetkedvelőnek (különösen a fákat szeretem) léleksimogató volt olvasni történeted.:)
Sok szeretettel: Matild
Köszönöm, kedves Matild. Az a "léleksimogató" nagyon jólesett.
Egyébként, úgy tűnik, lelki társak vagyunk, magam is imádom a fákat.
Kár, hogy ők is öregszenek…
Ölellek szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Az emlékeidből megírt írások mind egy-egy gyöngyszem. Nagyon tetszett ez is, gratulálok!
Szeretettel: Klári
Köszönöm szépen, Klári kedves.
Különösen örültem annak a "gyöngyszem"-nek. 🙂
Szeretettel
Ida
Remélem jövőre is találsz rá időt, és a nyírfák alatt írogatod majd kedves emlékeid. Sok szeretettel: István
Így van, István, ha az ember megöregszik szívesen elidőz emlékei között bolyongva, és olyan jó, ha van miből meríteni… Nem tudhatod, Te még fiatal vagy. 🙂
Örültem, hogy itt jártál.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Gratulálok!
Nagyon érintö sorok!
A BEFEJEZÉS KÜLÖNÖSEN!
Szeretettel:sailor
Köszönöm szépen, kedves sailor, és nagyon örülök, hogy tetszik.
Szeretettel
Ida