1948. február 15. vasárnap
APUKÁT végre áthelyezték a nagy, sziráki iskola igazgatójának. Végre megszabadultak Bedétől. Most, hogy itt vagyok én is, igyekszem kicsit elfelejteni Salgótarjánt. Nem gondolok semmire és senkire, mert az fájna. Csak átadom magam annak a jóérzésnek, hogy „itthon vagyok”, mert szüleim otthona mindig az én otthonom is, oda megyek haza, ahol ők vannak. Különös boldogsággal tölt el az a gondolat, hogy szüleim jól érzik magukat, hogy végre, révbe értek. Hálát adok a jó Istennek, hogy ilyen jó helyre kerültek.
Szép helyen, egy magaslaton van a lakásuk, a nagy kastély mellett, egy különálló épületben. Nagy terület tartozik hozzá, a lakás előtt terebélyes virágoskerttel. Nem messze, a kerten túl lakik egy kisebb épületben az iskola gondnoka, akinek felesége segít anyukámnak a háztartás nehezebb munkálatainál. Egy kis kapun keresztül lehet hozzájuk eljutni. Tulajdonképpen egyetlen közeli szomszédjuk.
Széles, fedett, mozaiklappal burkolt folyosóról lehet bejutni a lakásba. Nagy előszobából jobbra a konyha (ebből nyílik egy elég tágas kamra), balra egy nagy, L-alakú szoba függönnyel elválasztva. Akár két kisebb szobának is megfelel. Ennek a szűkebb részén van apukám dolgozószobája, benne egy nagy íróasztallal, székkel és egy iratszekrény, körben könyvespolcokkal.
A másik, a tágasabb rész délkeleti fekvésű nagyszoba. Ebben elhelyeztek egy rekamiét, és kétszemélyes ülőbútort, amely ágynak nyitható. Én itt szoktam aludni. Van benne egy hosszúkás asztal, amit akár tízen is körül ülhetnek (baráti kártyacsatákra kitűnően alkalmas), és van még egy kis dohányzóasztal, két kényelmes fotellel.
Szemben van a hálószoba, délkeleti fekvésű, a gyönyörű nagy főúri (de most elhanyagolt) parkra néző ablakokkal. Persze, még nincs meg a teljes berendezésük, de apukám – mint a 24 tanerős általános iskola igazgatója – szép fizetést kap. Ebből biztos, hogy hamarosan megvásárolhatják a hiányzó bútorzatot.
Egyébként apukám szolgálati lakásként kapta, a háború előtt a grófék egyik főtisztviselőjének lakásául szolgált.
Az épület előtt kis park (virágoskert) terül el, tele díszbokorral. Még így is szép, elhanyagoltan. Elképzelem, milyen lesz majd tavaszra, nyárra. Apukám rózsákat akar telepíteni, és a végigfutó keskeny járda melletti részt tulipánokkal fogja beültetni.
A kastély körüli parkot nagyon megviselték a háborús események, sok fát kivágtak, és az egész gondozatlan. Jóval távolabb van a hatalmas kastély, amely a bokroktól, fáktól innen nem látható. Jelenleg a kastélyt traktoriskolának használják!
A KASTÉLY épülete teljesen lepusztult, nyomorúságos háborús nyomokkal. A helybeliek elmondása szerint a főbejárata előtti széles, emeletmagasságú lépcsősoron, a front idején az oroszok lovakat (!) vittek fel az épületbe és a gyönyörű nagy fogadótermet istállónak használták.
Az iskolaépület nagy, sok tanítóval működik. A lakás fölötti emelkedőn van, földszintes; előtte fedett, széles mozaiklapos folyosóval. A lakáshoz közel fekszik, mondhatnám, néhány lépésre. A lakást körülvevő természetes, élő bokrokkal kerített részen túl egy kiskapun keresztül az iskolaudvarba lehet jutni. Az iskolaépület volt korábban az ún. „kiskastély”. Az egész rész (tehát a nagykastély, a kiskastély – vagyis az iskola – és az igazgatói lakás) elkülönül a községtől.
Már ismerem a tantestület nagy részét. Úgy látom, hogy apám közmegbecsülésnek örvend. Az evangélikus papnak hasonló korú lánya van, Zsuzsa, akivel barátságot kötöttem.
Salgótarján, Losonci utca 17.
VÉGRE-VALAHÁRA sikerült megszabadulnom attól az elátkozott helytől. Új helyemen az első benyomásom – a lehető legjobb. Bent van a város központjában. Védőangyalom vezetett a rendezett szép környékre. Más a környezet, más minden.
A háziak (Vágó család) is nagyon rendesek, Mariska néni, kedves, szimpatikus asszony. Azzal fogadott, hogy jónak kell lennem, ő vigyázni fog rám, mint lányára. Csodák-csodája, annak is örült, hogy női lakót kapott. Lakáskeresések közben ilyen nem fordult elő: mindenki férfilakót keres, mert az nem mos, nem sokat időzik otthon.
A szobám ára ugyan 100 forint, nem olcsó, de jó helyen fekszik, jóval közelebb van a gyárhoz, mint az eddigiek, igaz, ellenkező irányban. A szobám kedves, régiesen, de barátságosan berendezve. Az ablakom közvetlenül virágoskertre nyílik, a járdán túl pedig egy fával beültetett liget, azon túl pedig a strand terül el. A nagy udvar tiszta, a ház gondozott kerttel van körülvéve. Tisztaság, rend mindenütt. Itt valóban otthon érzem magam.
Hamar berendezkedtem. A gyárból délben jöttem el, mert holnap két napra hazautazom, Szirákra.
Visszatérve a lakásra: úgy fogadott a házinéni, mintha mindig ismertük volna egymást. Nagyon megszerettem. Ő is ezt mondta nekem búcsúzáskor, és majdnem sírt. Valóban úgy jöttem vissza, mintha igazi otthonom volna.
1948. október. Szomorú, ködös-párás reggelre ébredtünk. Ősz van. Sűrű, apró szemekben kezd esni az eső, olyan kitartóan, mintha sohasem akarna elállni. Kicsit később mentem hazafelé, mert elbeszélgettük az időt az ebédlőben.
Olyan szép az újtelep. A rengeteg hulló falevél színt játszik a talpunk alatt. Séta közben csak úgy csillognak, frissen mosakodva az esőben, tarkán pompáznak a levelek, színes szőnyeget terítve a járó-kelők elé. Szép az őszi táj. Az utcák kihaltak, az emberek behúzódnak a lakásokba. Így múlik el minden: Egyik nap a másik után: tavasz… nyár… ősz… tél…
Istenem, már én is elmúltam 22 éves. Nem merek rágondolni, december 30-án 23 leszek. Szinte hihetetlen. Észrevétlenül szalad az idő, múlik az élet, ez a rövid, zajos élet. Mennyi örömmel és bánattal, mennyi széppel, mennyi szomorúsággal…
Szüleimet nagyon gyakran meglátogattam, lakás nem volt messze a vasútállomáshoz, a szabadságot mindig náluk töltöttem. Jó volt hazalátogatni hozzájuk.
Az én életem hasonlóan telik, mint eddig: dolgozom és élem hol szomorú, hol boldog menyasszonyságomat. Utóbbi lakásomon, a Vágó családnál sokkal jobban éreztem magam, mint eddig bárhol, Marosvásárhelyről kényszerű menekülésünk óta. Náluk újra igazi otthonra találtam. Kellemesen teltek napjaim ebben a házban mindaddig, amíg elkövettem életem legnagyobb ballépését, vagyis amíg hozzákötöttem életemet ahhoz, akihez nem kellett volna.
VŐLEGÉNYEM családjában – apja súlyos betegségét és halálát követően – kezdtek megnyugodni a kedélyek. Önálló lakást ugyan nem kaptunk, de Vágó néni nagyon kedvesen fölajánlotta, hogy náluk lakhatunk, amíg kedvünk tartja, vagy amíg jobb lehetőség nem kínálkozik, ezért elhatároztuk, hogy összeházasodunk.
Bár kitartottam volna elhatározásom mellett.
Sógornőim az esküvői vacsora közben letámadtak, azt hitték, hogy én anyóshoz akarok költözni, pedig most is, az esküvőmre, a Vágó családtól bérelt lakásból indultam Szirákra, az összes holmim ott van náluk, a szobámban, ahol engem szeretettel vesznek körül. A háziasszony, Mariska néni fölajánlotta, hogy esküvő után lakjunk nála, ha én úgy akarom. A szobám szép nagy, elférünk benne.
Azt is ígérte, hogy a szobával szemben elhelyezkedő, használaton kívüli helyiséget konyhának berendezhetjük magunknak.
Esküvőről hazajövet úgy is volt, én laktam az albérletemben, ifjú férjem pedig otthon, a mamájánál. Aztán egyszer megjelent az anyósom egy fogattal, és sírva kért, hogy költözzem le hozzájuk, ő egyedül él, elférünk ott. Sajnos, engedtem a kérésének.
Sohasem tudtam megszokni azt a lepusztult környezetet, meg a családot sem (lásd a képen, a bejárati lépcsőt). Kezdetben igyekeztem összeszokni a családdal. Nagyon akartam, hogy minden rendben legyen. Alig vagyok otthon, egész nap dolgozom, kevés idő marad arra, hogy zavarjuk egymást.
A környezettel sem tudtam kibékülni. Az még csak hagyján, hogy a folyosóról egyenesen a konyhába lehetett belépni, onnan pedig a két egybenyíló szobába! De az a leépült, rozoga lakás! A fából összetákolt WC az udvar túlsó végén, a koszos Tarján-patak szemetes partján! (Ide a kötetbe egy képet helyeztem el. A címe: Rozoga ház lépcsőfeljáratán egy éhes kiskutya, mert kapott elég eledelt.)
Amikor összejött a családjuk, amikor idelátogatott Klári vagy Joli, mondhatom, nehéz órákat éltem át a csúnya veszekedésük miatt. Ha előre tudtam jövetelükről, úgy intéztem, hogy ne is legyek otthon.
Mivel én reggelente szinte hajnalban indultam el otthonról, délután mindig elképzelhetetlen rendetlenség fogadott a lakásban.
A téli idő nem volt alkalmas arra, hogy a lakás különböző helyiségeit alaposan rendbe tegyem. Tavaszig – bár nehezen, de kibírtam. Akkor hozzáfogtam egy alapos rendcsináláshoz. Egy teljes napot rászántam. Elmondhatatlan dolgokkal találkoztam mindenütt. Én ilyesmit még Pali bácsinál sem tapasztaltam. Hiábavaló volt fáradozásom, ezzel is kudarcot vallottam. Azt hittem (óh, én balga!), hogy anyósom örülni fog, hogy tisztaságot, rendet talál majd a lakásban, ezzel szemben ideges patáliát rendezett, hogy a kamrából (talán évtizedek óta az ajtóra akasztott rongyos, molyrágott és penészes, mocskos kabátokat, pulóvereket) kihordtam az udvari fáskamrába. Azzal kezdte: „Az én holmimnak már itt nincs is helye!
*
17 hozzászólás
Kedves Kata!
Most is mint mindig ha olvaslak,´elönt´egy bizonyos
érzés.
Szinte hiehetetlennek tünik,hogy tudtál sértetlenül sok sok
dolgon átmenni!
Szinte sértetlenül,akartam,mert azt csak Te tudod milyen nyomokat
hagytak az események ´ott belül´!
Ez a rész csodaszépen kezdödik Szirákon:
"Szép helyen, egy magaslaton van a lakásuk, a nagy kastély mellett, egy különálló épületben"…
majd:Salgótarján, Losonci utca 17…
"Az ablakom közvetlenül virágoskertre nyílik, a járdán túl pedig egy fával beültetett liget, azon túl pedig a strand terül el. A nagy udvar tiszta, a ház gondozott kerttel van körülvéve. Tisztaság, rend mindenütt. Itt valóban otthon érzem magam."
Életemben akadtak kedves és szép, de természetesen szomorú, embert-próbáló esetek. De ebben nem vagyok egyedül, mert ilyen az élet. Én – szerencsémre – apám természetét örökölve, a rosszakat átélve is nem engedtem magammal hurcolni, átléptem rajta, mert a megtörténteket úgysem lehet megváltoztatni. Inkább igyekeztem a szebb napokra emlékezni, s bánatomban azokkal igyekeztem magam megvígasztalni. Csupán ennyi kell ahhoz, hogy az ember ne érezze magát rosszul, és tovább tudjon lépni.
Való igaz, hogy boldog voltam, amikor a kegyetlen rossz helyről igazi otthonnak éreztem a Losonci u. 17-es lakást.
Köszönöm, hogy olvasod az alkotásaimat, ezek nem sci-fik, hanem igazi, megélt történetek.
Szeretettel: Kata
és jaj:
"Azt hittem (óh, én balga!), hogy anyósom örülni fog, hogy tisztaságot, rendet talál majd a lakásban, ezzel szemben ideges patáliát rendezett, hogy a kamrából (talán évtizedek óta az ajtóra akasztott rongyos, molyrágott és penészes, mocskos kabátokat, pulóvereket) kihordtam az udvari fáskamrába. Azzal kezdte: "Az én holmimnak már itt nincs is helye!"
Sz3eretettel gratulálok és várom a folytatást:sailor
Nos, kedves Salior, nem egy ilyen kellemetlen, nemvárt eset is történik az ember életében. Ez engem nagyon megrázott, mert az ellenkezőjét vártam tőle, hogy a sok és nehéz munkáért megdícsér. Isten segítségével nem kellett sokáig várnom, és sikerült elmenekülnöm attól a családtól, mert anyósomnak három lánya közül csak a legidősebb volt normálisan gondolkodó ember.
Kösz. a soraidért: Kata
Kedves Kata! Nagyon tetszik ez a személyes hangvételű leírás. Pont ez teszi érdekessé, izgalmassá. A Te "szemüvegeden" keresztül látom a lepusztult kastélyt, a kertet. Tényleg nagyon izgalmas! Az oroszok a gödöllői Grassalkovich kastélyban is lovakat tartottak! Nem véletlenül mondja a kis gúnydal: "zongorával fűtötték a kályhát…" Remélem folytatod? Szeretettel üdvözöllek: én
Igen az igaz történet, nem kitalált. Azokhoz én nem értek, és velem – valban – annyi minden történt, hogy bőven akad, amit közzétehetek. De azt is el kell mondani, hogy a goromba, durva katonák mellett azért akadtak rendes, tanult, emberséges emberek is. Ilyenekkel is találkoztunk, amikor egy napon fiatal orosz-katonával üzenetet küldtek, hogy szeretnének bennünket meglátogatni. Természetesen igennel válaszoltunk, és megjelent az adott időbben: egy fess középkorú – tanult katonatiszt egy szintén csinos doktornő és már ismert fiatal katona, akikkel mondhatom, pogácsa- és tea mellett – ha nehezen is, de társalogtunk, anyukám a férfivel, mert ő szlovákul tudott, én pedig németül a doktornővel. Végül a fiú eljárta azt az érdekes orosztáncot, s nekem is be kellett mutatnom a magyar csárdást. Jól éreztük magunkat, mint békében, baráti társaságban. Ilyen is volt háború alatt.
Köszönöm, hogy érdekelnek a történetek: Kata
Igen az igaz történet, nem kitalált. Azokhoz én nem értek, és velem – valban – annyi minden történt, hogy bőven akad, amit közzétehetek. De azt is el kell mondani, hogy a goromba, durva katonák mellett azért akadtak rendes, tanult, emberséges emberek is. Ilyenekkel is találkoztunk, amikor egy napon fiatal orosz-katonával üzenetet küldtek, hogy szeretnének bennünket meglátogatni. Természetesen igennel válaszoltunk, és megjelent az adott időbben: egy fess középkorú – tanult katonatiszt egy szintén csinos doktornő és már ismert fiatal katona, akikkel mondhatom, pogácsa- és tea mellett – ha nehezen is, de társalogtunk, anyukám a férfivel, mert ő szlovákul tudott, én pedig németül a doktornővel. Végül a fiú eljárta azt az érdekes orosztáncot, s nekem is be kellett mutatnom a magyar csárdást. Jól éreztük magunkat, mint békében, baráti társaságban. Ilyen is volt háború alatt.
Köszönöm, hogy érdekelnek a történetek: Kata
Kedves Kata!
Neked aztán nem könnyítették meg a házasság amúgy se egyszerű kezdetét! Bevallom, nagyon együtt éreztem veled.
Várom a folytatást!
Szeretettel:
Ylen
Bátyám Budapestre ment, és utána valósággal féltem idegenek házában lakni. De talán olvastad is, hogy lett volna egyszerűbb és olcsóbb hely is, mert az Acélgyárnak voltak szobái, ahol majdnem ingyen lakhattam volna, de két fiatal mérnök lett volna a szomszédom. Abban az időben ilyesmit meg kellett gondolni. De talán mégis jobb lett volna – utólag ki tudhatja. Később ez is megoldódott.
Köszönöm, hogy érdeklődsz emlékeim után.
Szeretettel: KataKedves Ylen, amikor elment a bátyám, akivel együtt kezdtük a felnőtt életünket,
Bátyámmal már eléggé megszoktunk egy albérletet, de neki Budapestre kellett menni, hogy befejezze a tanulmányait, ezért én egyedül nem maradhattam ott, mert ott lakott egy idős férfi is ott lakott, közös konyhán és fürdőszobán osztoztunk.
Ezért más helyet kellett keresnem. Az Acélgyárnak is voltak kis szobái, amiket átengedtek az ott dolgozóknak, de én inkább családnál szerettem volna lakni, mert a gyári szobákban lakott két ismerős fiatal mérnök, egyik ugyanott dolgozott, ahol én, oda mégsem tartottam jónak átköltözni.
Sajnos, a második albérletem nagyon rosszul sikerült, de később megoldódott.
Köszönöm, hogy nálam jártál: Kata
Kedves Kata!
Mindig nagy érdeklődéssel olvasom élettörténeted. Nagyon megragadta figyelmem, hogy szüleid lakásába mindig szívesen mentél, mert otthon érezted Magad! Valahogy így van ezzel minden ember, bár vannak kivételek. Örülök, hogy a Losonci utcai albérletet szinte otthonodnak érezted, így mindig szívesen emlékszel erre az időre. Egy fiatal sohasem tudhatja előre, hogy akit választott férjéül, vajon hogyan alakul a házasságuk? Sajnálatos az, amikor az anyós és a menyecske nem értik meg egymást, és általában a menyecskének kell tűrnie, alkalmazkodnia. Köszönöm, hogy megosztottad velünk életed ezen részletét.
Sok szeretettel: Matild
Igaz, ahogyan írod kedves Matild, hogy mindig a fiatalnak kell tűrni az anyóstól, de a helyzet nagyon elfajult, olyanokat már nem lehetett eltűrmi. Később kiderül, hogy mégrosszabb lett a helyzet, amikor az anyós lánya, egy rosszindulatú, durva nő két gyermekével is hozzáköltözött, amikor úgyis többen voltunk a kelleténél. Keserves idő volt az nekem.
Köszönöm, hogy olvastad: Kata
Kedves Kata!
Elragadó, ahogyan az Otthonról írsz, ahová mindig hazajársz. Tetszenek a tájleírások, a környezet aprólékos bemutatása. Régi korokat idéz írásod, amint látom szívesen emlékezel rá, de úgy tűnik, árnyékot borít rá egy elhamarkodott házasság.
Élmény olvasni emlékeidet. Magam is szeretek a múltban barangolni. Köszönöm Neked, hogy magaddal viszel.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida, jól látod, hogy elhamarkodott házasság volt, pedig már majd' három éve ismertük egymást a vőlegényével. Nem is lett volna baj, ha a vőlegényem valamilyen rendes állásba kerül, és mi külön kezdjük az életünket. De ami megtörtént, azt nem lehet megmásítani.
Köszönöm, hog ezt is olvastad,
szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Érdekes bepillantani egy család életébe, és meglehetősen egyéni megoldást választottál erre, hogy az otthonokon keresztül mutatod be a történetek szereplőit.
Felvetődött bennem a kérdés, hogy a házasságod előtt nem ismerted a leendő anyósodat, és sógornőidet? Vagy akkor még másnak mutatták magukat?
Az anyósok /az én tapasztalataim szerint / a háború előtti paraszti világban ingyencselédnek használták a fiuk feleségét, és ők parancsoltak mindenben. Nem tudom milyen társadalmi állású volt az első férjed anyja, de úgy gondolom, hogy nem lehetett különösebben művelt. No épp elég megszokni egy feleségnek a férje hóbortjait, de még egy anyósét is a tetejébe, meg még a sógornőkét… Ebbe csak belerokkanni lehet.
Judit
Kedves Judit!
Ismertem férjem családját, de arra gondoltam, hogy tőlük külön élve, majd beillelszkedik a mi családunkba. Tévedtem. Sógonőm kimondottan primitív, rosszidulatú és kegyetlen volt, még a nagyobb kisiskolás fia fejét is nagy-fakanállal verte, míg a kicsit "faja" (kicsit másként) gyereknek titulálta, őt legalább szerette! A paraszti világot sokkal értelmesebbnek tartottam, mint az a környezet volt Salgótarjánban a bányászokkal-munkásokkal. Ő is a mellét verte, hogy: az Én munkás vérem!
A tanult embereket pedig útálta. Ismertem őket, de nem gondoltam, hogy akár csak kevés időt is együtt kell velük élnem. Apám megérezte és felhívta a figyelmem, de megköszöntem, s azt mondtam, hogy a vőlegényem majd a mi körünkben hozzánk fog idomulni. Tévedtem.
Én is belerokkantam volna, ha Odafentről nem jönnek segítségemre, hogy onnan kiszabadulhassak, és átköltözzek ide, ahol most is lakom. Végül férjem sem változott, 16 keserves év után elváltam atőle.
Kata
Kedves Kata!
Végre egy kicsit utólértem magam és benéztem otthonodba.
🙂
Szeretettel: Szabolcs