A falu cigánya

Apró, jelentéktelen kis ember volt Gyurka, a falu cigánya. A vezetéknevét még az öregebbek sem tudták. Talán nem is volt neki. Mesélték, hogy egyszer régen egy vándor cigány család járt a faluban. A réten ütöttek sátrat, és amikor – egy pár nap múlva – odébb álltak, egyik barna bőrű kis porontyukat itt felejtették. A kaszás emberek találtak rá hajnalban. Úgy bégetett a zöld fűben a kis árva, mint valami apró bárány, ki nem leli az utat a többiek közé.
Három-négy éves lehetett a gyermek. Olyan apró termetű, hogy alig látszott ki a nagyra nőtt fű közül. Tóth gazda megsajnálta szegényt, s mivel neki nem volt gyereke, gondolta hazaviszi. Felneveli, és fia helyett fiaként szereti majd. Elnevezte Gyurkának, mert György napja volt aznap.
A kis Gyurkára akkor a jólét mosolygott rá: minden éjjel paplanos meleg ágyban aludt, minden reggel fehér zománcos lavórból mosakodott. De a legjobb mégis csak az volt, hogy ahányszor csak éhes volt, annyiszor ehetett.
Teltek-múltak az évek. Gyurka iskoláskorúra fejlődött.
Tóth gazda, ki nagy észt látott a gyerekben, mondogatta is mindenkinek:
– Tanárt csinálok a cigányból, meglátjátok!
De hát a vér nem válik vízzé.
Erre rájött Tóth is, mert Gyurkát a sok-sok hiányzás miatt 16 évesen kicsapták.
– No, ha nem akarsz tanulni, akkor dolgozz a kenyérért! – mondta neki haragosan Tóth.
A fiú dolgozott is keményen. Hajnalban kelt, etette az állatokat, kijárt a mezőre, mindent megcsinált, ami munka a ház körül akadt. Aztán egy szép tavaszi hajnalon fogta a tarisznyáját és csendesen világgá ment.
– Ilyen a cigány! – morgolódott Tóth gazda – Rosszabb a kutyánál, nincs benne hűség.
Senki sem tudta, hogy hová ment. Az emberek kezdték elfelejteni őt.
Pár év múlva Tóthék meghaltak, és amikor Gyurka – rá tíz évre – hazajött, idegenül állt más portája előtt. Lesoványodva jött vissza, csontig lefogyva.
Senki sem akarta befogadni őt, ám ebédért, vacsoráért, no meg egy-egy üveg pálinkáért mindenkinél elvégzett mindenféle munkát. Fát vágott, szénát gyűjtött, takarította az istállókat. Tavasztól őszig kinn aludt a szabadban. Csak télire kéretőzött be a lovak közé. Elaludt a friss szalmán, s közben vigyázott a jószágra. Lassan-lassan a falu cigánya lett.
Mi akkoriban már afféle suhancok voltunk, s kíváncsian kérdezgettük tőle, hogy hol-merre járt olyan hosszú ideig.
– Kincset kerestem! – felelte ő ilyenkor.
– No, és megtaláltad?
– Meg bizony!
– Hát hol van, mutasd meg!
– Itt van – tárta ki komolyan a kezét, végigmutogatva a falun – itt van a falutokban, itt van a fehér kis házikókban, a sáros utcákon, a zöld réteken, itt van körülöttünk.
– Bolondokat beszélsz! – feleltük mi nevetve, és nem is sejtettük, hogy milyen komolyan gondolja.
Máskor, ha fekete, hosszú kabátjával végigsöpörte az utca porát, kötekedve kérdeztük tőle:
– Miért nem nősülsz meg Gyurka? Család kéne neked!
– Van már nékem családom! – felelte ő ilyenkor – Az édesanyám, az a zöld rét ott a patak partján, ott hajtom álomra a fejem. Apám, a csillagos ég vigyáz rám és anyámra.
Bátyám, a büszke Hold ezüstszínű takaróval takar be minden éjjel. Nővérem, a nap meleget ad és fényt, hogy láthassak. Húgocskáim a kismadarak békét énekelnek a szívembe. Öcsém, a hűs vizű patak a szomjamat csillapítja. Gyermekeim, az a sok tarka virág mindig felvidítanak.
Ilyen volt ő. Ilyen különc, mégis hozzátartozott a faluhoz, mint a templomtorony, vagy a romos falu kocsma. Nem nagyon szerettük őt, de nem is féltünk tőle. Elfogadtuk olyannak, amilyen. Ha találkoztunk vele, örömmel hallgattuk meg, de ha hetekig nem láttuk, nem hiányoltuk.
Egyik hajnalban nagy riadalomra ébredtem. Sírt-jajveszékelt az öreg templomunk harangja. Nem úgy szólt, mint vasárnap, amikor misére hívogatja a falu népét. Nem is úgy, mint esténként, amikor a házak közé csalogatja a sötétséget, és az embereket nyugovóra inti. Most le akart ugrani a kötélről. Kétségbeesetten kiabált bele a szürke hajnalba, hogy valami nagy baj, valami nagy veszedelem van. Kiugrottam az ágyból, s mivel a szüleimet nem láttam sehol, odaléptem az ablakhoz. Ahogy elhúztam a függönyt, megértettem mindjárt a félrevert harang jajgatását.
A velünk szemben lévő házat – ahol a kis Kertész Zsuzsi lakott – rettenetes vörös lángok nyaldosták. Borzasztóan pusztító lehet a tűz. Csak addig jóságos és meleg, amíg bezárva tudjuk tartani. Mihelyt kiszabadul, ellenséges lesz, és vadul fölfal mindent, ami az útjába kerül. Most a Zsuzskáék házát lakmározza. Ronda, vörös ördög. Hatalmas, izzó karjaival egészen átöleli a kis fehér házikót. Hiába az emberek jó szándéka, a segíteni akarás, ha a tűz egyszer komolyan nekilát a zabálásnak, az a pár vödör víz – amit az emberek öntenek rá – nem veszi el roppant étvágyát. Pedig ott tolongott az egész falu. Hordták a vödrökben a vizet, adogatták kézről-kézre, és a bátrabb emberek egészen közel mentek, úgy öntötték nyakon a pirosló fergeteget. Ám a lángok csak nevettek rajtuk. Szemtelenül kikerülték azokat a helyeket, ahova a víz loccsant, és tovább pusztították a száraz felületeket. Néha mégis sikerült telibe találni egy-egy kakaskodó lángnyalábot, és olyankor az csendes füstölgéssel fulladt bele a vízbe. Ám hiába volt minden, – és ezt látták az emberek is – mert ha lent mégis fulladt egy-két rózsaszínű lánggyerek, de a nagyok, a hatalmasok már fent táncoltak a ház tetején. A falu népe kétségbeesve nézte a kis házikó vörösbe fulladó, utolsó éjszakáját.
Én is segíteni akartam valahogy, hát felöltöztem, és lerohantam a többiek közé. Nem mertem közel menni a tűzhöz, hiszen az erős férfiak sem bírtak vele. Inkább pajtásaimmal körbevettük a kis Zsuzskát, és amíg ő csendesen sírdogált, mi vigasztalni próbáltuk.
– Ne sírj Zsuzska, majd építünk másik házat!
– Összefog az egész falu! – mondta a szeplős Jani – Apám mesélte, hogy régen, ha tűz volt mindig így csinálták. Ennyi ember gyorsan felépít egy házat.
– Hallod Zsuzska? – mondtam én is – Új házatok lesz! Ne siras_distinctd a régit.
– Nem azért sírok! – szepegte a lány.
– Hát miért?
– A Panni babám, az a szőke alvóbaba bent maradt a házban.
– Ha bent maradt, hát bent maradt. – mondtuk többen is – Nincs olyan bolond ember, aki bemegy ebbe a tűzbe.
– De van! – kiáltott Gyurka, akit csak most vettünk észre – Én bemegyek! Be én! Ne félj kicsi Zsuzska, és kihozom neked a Panni babát.
– Gyurka, bolond vagy? – kiáltottunk rá – Ne menj be, bent égsz te is a babával.
– Bemegyek! – mondta ő keményen- kihozom a Panni babát. Hátul megyek az ablaknál. Ott még nem olyan nagy a tűz.
Elindult, még mielőtt szólhattunk volna valamit.
– Úristen, ez bent fog égni! – mondta valamelyikünk.
Tanácstalanul néztünk egymásra, majd a kis Zsuzsira.
– Zsuzska, miattad fog megégni a Gyurka!
A kicsi lány megszeppent a szótól, kétségbeesve kereste az apját a tömegben. Amikor meglátta, jajveszékelve rohant hozzá:
– Apa, édesapa! A Gyurka bement a házba!
– Aztán minek ment be az a félbolond?
– A Panni babámat akarja kihozni.
– Az őrült cigánya! Emberek, a Gyurka benn van a házban! – kiabálta Kertész a többieknek – Valaki szóljon az orvosnak, mi meg locsoljuk az ajtó környékét, hátha kijön még élve.
Újult erővel folytatták a tűz oltását. A tudat, hogy ember van a tűzben, erőt adott az emberfeletti munkához.
Mi körbevettük Zsuzskát, aki kiabálni kezdett az égő ház felé:
– Gyere ki Gyurka! Nem kell a baba, csak gyere ki!
A kiabálások szüneteiben jajgatva nyelte a könnyeit.
– Gyurka, gyere ki!
Megfogtuk Zsuzska kezét, és vigasztalni próbáltuk.
– Kijön, meglátod!
– Kihozza a Panni babát, és neki sem lesz semmi baja.
-Gyurka mindent kibír! – mondtam én, és szorongva figyeltük a lángokkal körülzárt ajtót.
Nem mentünk volna be semmi pénzért sem.
Jó tíz perc múlva jött ki. Fekete kabátja felégett a hátáig, a haja egyetlen üszkös szőrcsomó. Arcán és nyakán a tűz kegyetlen harapásai látszottak. Lábára ráégett a nadrág. A fekete, kormos szövetek közül élénkpirosan csordogált ki a vér. Alig állt a lábán, de azért odavánszorgott Zsuzska elé. Bal kezében ott szorította a szőke hajas babát. Amikor átnyújtotta a kislánynak, kormos és véres arcán sárga fényként ragyogott a mosoly:
– Látod, kihoztam neked. – mondta, és büszkén emelte fel a fejét.
Zsuzska elvette a babát, és nem tudta, minek örüljön jobban: annak, amit a kezében szorongat, vagy annak, hogy Gyurka élve jött ki a házból.
– Nagyon meleg volt ott bent! Még egyszer nem mennék vissza! Amikor kifelé jöttem, ráesett egy égő gerenda a jobb felemre, azt hiszem eltört a karom. Meg itt belül is ég valami…
Még akart valamit mondani, de a nyitott száján már csak a vér buggyant ki… Összeesett.
Az asszonyok siránkozva vették körül. Már senki sem törődött az égő házzal, csak Gyurkával. Körbeállták, fölpolcolták a fejét, tisztogatták az égett sebeket.
Amikor megérkezett az orvos, a tűz már befejezte fergeteges táncát. Fölzabálta a kis házat. A hatalmas lángok most egészen apróra zsugorodtak, egy-két pillanatig bólogattak egymásnak, majd jóllakottan kialudtak a kormos rom felett.
Valahogy így aludt ki Gyurkában is az élet.
Az orvos felhúzta a szemhéját, megtapogatta a már elcsendesedett pulzust, majd csöndesen csak ennyit mondott:
– Meghalt szegény.
Ez a két szó valami égető fájdalommal hasított a tudatunkig.
– Meghalt egy babáért! – mondta valaki.
– Ugyan már, egy jótettért! A jóságát tanítani kéne.
– Bolond volt! – csúszott ki a száján a nagy hasú Kovácsnak.
– Jó ember volt. – mondta csendesen Kertész – Áldott jó ember, magam temettetem el.
Harmadnap volt a temetés. Az egész falu eljött, feketébe öltözve, hisz Gyurka az egész falué volt.
Körbeálltuk komoran a koporsót, és mielőtt végleg lezárták volna a tetejét, a kis Zsuzska odalépett a halott cigányhoz. Kezében ott szorongatta a Panni babát. Magához ölelte, majd odafektette Gyurka mellé.
A mozdulat az asszonyokból hangos sírást csalt elő, és a férfiak közül is sokan törölgették a szemeiket.
Szegény Gyurka, amíg élet, mindig azt mondogatta, hogy a temető legszélére helyezzék el majd őt. Oda, ahol azok a sudár nyárfák állnak. A sírjára ne rakjanak keresztet, hanem egy apró nyárfát ültessenek a feje fölé.
Oda temettük hát, a temető szélibe, a nyárfák mellé.
Ám a felnőttek hallani sem akartak a kis fa ültetéséről:
– A halottnak kereszt jár! – mondogatták ők.
Másnap, amikor mi suhancok kimentünk, hogy elültessük a sírjára a nyárfát, meglepődve láttuk, hogy a nagy hasú Kovács megelőzött bennünket.
Kiszedte a porhanyós földből a keresztet, és a helyére egy pici, zöld levelű nyárfát ültetett.
Amikor rajtakaptuk, zavartan ránk mordult:
– Mit néztek úgy? Végtére is jó ember volt. Megérdemli, hogy úgy legyen, ahogyan akarta.
– Tudjuk, János bácsi. Mi is nyárfát hoztunk, de a magáé sokkal szebb. Gyurkának is jobban tetszene. Majd kijárunk minden nap, meglocsoljuk, hogy erősödjön, és nagyra nőjön a fa…

Húsz év telt el azóta. Mi suhancok emberekké fejlődtünk, s a pici fácska hatalmasra nőtt. Fölébe magasodik a többi nyárfának, óriási ágain fészket rak a vadgerle.
Ha idegen jár erre, mindig megcsodálja a terebélyes fát, nem is sejti, hogy a fa alatt Gyurka, a falu cigánya alussza örök álmát.