A lenyugvó nap fénye vörösre festette a tájat és vérkoronát varázsolt a nyugati hegyormokra. Hűvös szellő járta be az erdőt. A vaskos fatörzseket szívós indák és folyondárok hálója szőtte be. Egy árny suhant a fák között. Corsek űzött farkasként menekült; nyomában a féktelen vadakkal, akik végezni akartak vele.
Csak reggel vette észre, hogy a cha’khalok területére tévedt. Corsek jól tudta, hogy mik azok a cha’khalok, noha eddig nem volt dolga velük: Vad nép, mely a dzsungel mélyén rejtőzik, és hangtalanul csap le gyanútlan áldozatára. A vándorok azt is híresztelik, hogy emberi hússal táplálkoznak. Egyes hiedelmek szerint ennek a visszamaradott, korcs népnek túlvilági erőkkel rendelkező sámánjaik vannak, akik rontások, átkok és mérgek egész sorát ismerik, de legnagyobb hatalmuk a démoni bestiákban rejlik, amelyeket a szükség esetén megidéznek. Corsek nem érzett magában késztetést, hogy megbizonyosodjon ezen állítások valódiságáról. Mióta rájött, hol van, minden percét a menekülés töltötte ki. Inaszakadtából rohant, átvágta magát a liánokon, úszott a folyóban, hogy szagát veszítsék, dús lombú faágakkal törölte el nyomait. Minden fortélyát bevetette, hogy üldözőit megtévessze, de minden hiába. A vadak mindvégig a nyomában loholtak. Nem hagyhatta, hogy elkapják őt, mert forrt benne a bosszúvágy.
Nem érdekelte semmi, csak az, hogy végezzen azzal, aki összeesküvést szőtt ellene, és aki miatt száműzték otthonából.
Szögletes, ápolt arca parancsoláshoz szokott és nem meneküléshez, hiszen ő volt a Silasi Birodaom Norja, ami a legmagasabb katonai rang és egyben a király jobb keze, ahogy már sok-sok évszázada a felmenői is. Már gyermekkorában a legkeményebb kiképzéseknek vetették alá és valódi vezérré nevelték. Fakókék szeme körül tiszteletet ébresztő ráncok, szürkésfekete haja sisakként takarta fülét és tarkóját. Megalkuvás nélküli tekintete többször az eget kémlelte a zöld és arany lombkoronák között. Madarak törtek elő rejtekeikből és vészjelzéseket rikoltva vesztek bele a lombtengerbe. Esőtől nedves faágak csaptak a harcos arcába. Az aljnövényzet a nadrágja szárát tépte. Egyenletesen lélegzett és próbálta a lehető legjobban beosztani az erejét.
Az éjszakában kísérteties csend honolt. Corsek tudta, hogy meg kell állnia pihenni. Ha nem egy erdőben, egy ilyen nehéz terepen lenne, akkor már rég lerázhatta volna az üldözőit. Ám itt a vadak vannak előnyben. Nem vehette fel velük a harcot, csak abban bízhatott, hogy az erdőből sikerül kiérnie, mielőtt utolérnék. Felmászott egy vastag fatörzsre, és azon keresett magának egy ágvillát.
Az álom ködfátylán keresztül csatakiáltások ádáz hangjai csengtek a fülében. Egy mindent elsöprő háborúról álmodott, ami egész Radagast érintette. Százezrek haltak meg és teljes királyságok pusztultak el. A világot egy megállíthatatlannak tűnő sereg özönlötte el, mint egy féktelen sötét áradat. A fekete páncélokon egy ismeretlen jel ragyogott: Egy tűzpiros örvény. Látta, amint testvérei, a silasiak elesnek várszomjas harcosok kardjai által. Nem állta útjukat egyetlen sereg sem. A masszív, évezredes várfalak úgy dőltek le, mint egy fakerítés. Végül két mágus világrengető összecsapása döntötte el a háború végkimenetelét.
A felkelő nap ezüstös sugarai, mint tisztító esőcseppek hullottak Corsek keserű emlékektől meggyötört arcára. A természetnek e csekély ajándéka újraacélozta állhatatosságát. Hiába telnek a hetek, Corsek szíve most is összeszorul, ha arra gondol, hogy el kellett hagynia szeretett hazáját. Habár ő mindig hűséges volt királyához, valaki mégis bemocskolta a nevét, ezért száműzték a Silasi Birodalomból. Azóta kitaszítottként vándorolt a világban. Minden nap a múlton rágódott, és azon elmélkedett, hogyan tudná bizonyítani ártatlanságát, de egyre távolabb sodródott hazájától. A múlt árnyai közül távoli zajok rántották vissza a valóságba. Tekintete gyorsan végigvándorolt szakadt öltözékén, megigazította az övét, ellenőrizte fegyvereit, majd ismét belevetette magát a menekülésbe.
Kora délutánra járt már az idő, amikor kiért egy tisztásra. Corsek a hirtelen felvillanó kék égbolt vakító fényétől hunyorgott. A nyílt terepen már képes felvenni a harcot az üldözőivel, mert dupla pengés harcmodorának és köríves támadásainak nem szab gátat az erdő. Lekuporodott, izmai megfeszültek. Hideg izzadtság csorgott végig az arcán és a hátán, a selyeming a hátához tapadt. Halk zörejt hallott, amit nem okozhatott a szél, mert a levegő mozdulatlan volt. Megpördült, és az erdő, mintha életre kelt volna. A két silasi mesterkard hangos sikollyal került elő rejtekéből, és hangjuk megtöltötte a levegőt. A támadók ordítottak, ahogyan Corsek felé nyomultak. Az első cha’khal leszegett fejjel rohamozott, akár egy bika, de csapásai sorra elkerülték a silasit. Az egyik mesterkard lesújtó pengéje előtt sivítva nyílt szét a levegő, mielőtt elérte volna áldozata fejét, a támadó élettelenül roskadt össze. A többieket már nem várta be; egyetlen szökkenéssel közöttük termett és támadásba lendült. Elmetszette egy ellenfele torkát, a következőnek elválasztotta egyik kezét a vállától. Egy kard csengve pattant vissza a pengéjéről, mert szempillantás alatt váltott át támadásból védekezésbe. A támadói nem tudtak egyetlen karcolást sem ejteni rajta, de Corsek villámgyors mozdulatai rendre végeztek egy-egy cha’khallal. Az egykori Nor a kétkezes harc mestere, ami mellé társul félelmetes gyorsasága. A vademberek azt sem tudták merre kapják eltévedt tekintetüket, mert Corsek hol itt, hol ott tűnt fel és olyan gyorsan változtatta a helyzetét, hogy azt felfogni sem volt idejük. A silasi egy percig sem hitte, hogy ezek a vademberek ártani tudnak neki. Végül az utolsó is elterült a fűtengerben, ami néhol a derekáig ért, néhol még magasabbra nőtt.
Ekkor apró szúrást érzett a bal vállában. Odakapott, ujjbegyével egy alattomos tüskét tapintott ki, melyet azonnal kitépett. Végtagjai elnehezedtek, a látása elhomályosult, megbotlott, de nem hagyta el magát. Homályos tekintete körbepásztázott a környéken, de már nem látott senkit, majd pillantása egy közeli fára tévedt. Végső erejét megfeszítve igyekezett elérni a vaskos fatörzset, azután a teljes sötétség rántotta magába elméjét.
A silasi világba való visszatérése nem hasonlított egyetlen szokványos ébredéshez sem. Szemhéja túl nehéz volt, hogy kinyissa. Ahogy megpróbálta elfordítani a fejét éles fájdalom hasított a gerincébe, s a fájdalom fája lángoló ágat bontott Corsek hátában. Majd gyilkos kínként hatott az újabb érzés, amely a fejébe hasított. A silasinak úgy tűnt, mintha tört héjú tojás lenne a feje. Néhány pillanattal később már nem tudta, hol is érzi a fájdalmat. Nyöszörgött, fejében a múlt emlékei kavarogtak, és úgy tűnt, mintha felfelé lebegne, csakhogy azután ismét visszazuhanhasson. A világ forgott és pörgött körülötte.
– Ne mozogj, jó uram! Még pihenned kell. Gyenge vagy – mondta egy lágyan csengő női hang… lehet, hogy nem is nő, inkább egy leány.
Egy kéz simította meg a silasi homlokát. Corsek érezte, de nem látta. Próbálta kinyitni a szemét, de a szemhéj még mindig nem engedelmeskedett. Puha ujjak futottak végig a bőrén. Olyan kellemesen hatott, mint a friss tavaszi zápor. Corsek hagyta elillanni a hasogató érzést, és a homlokát simogató kicsiny, hűvös kézre összpontosított… majd visszasüppedt a sötétségbe.
Amikor ismét felébredt megint megpróbálta kinyitni a szemét, és nagy meglepetésére sikerült is. A fején egy hűvös, nedves ruha volt. Próbált felülni, de minden mozdulat keserves volt számára. A fájdalom enyhült a legutóbbi ébrenléthez képest, de nem múlt el teljesen. Tágas, faépítésű házban feküdt egy kényelmes szalmaágyon. Az ablakon aranypompával sütött be a nap, ami melegséggel töltötte el fáradt végtagjait. Két-három lépésnyivel távolabb egy kandallóban tűz pattogott.
– Csak óvatosan, jó uram – szólt egy ismerősen csengő dallamos hang. Corsek felismerte benne a lány hangját, amit már korábban is hallott.
A fiatal lány odalépett az ágya mellé és a silasi fölé hajolt. Alig múlhatott húsz éves, az arca piros, szeme sötét. Fehér ruhája lágyan ringott körülötte.
– Még gyenge vagy, jó uram. Nem szabad felkelned – mondta ismét lágy hangon.
– Hol vagyok? Ki vagy te? – kérdezte a harcos.
– A nevem Tamina, jó uram – felelte mosolyogva, és elpirult. Kis rózsák keletkeztek az arcán, legalább is Corsek annak vélte látni, és ez elbűvölte.
Azonnal eszébe jutott, hogy már jó néhány éve nem nézett egyetlen nőre sem nőként. Amióta elveszítette kedvesét abban a tűzben. Corsek beleremegett a fájdalmas emlékekbe. Tamina ezt észrevette és hideg kezét ismét a silasi homlokára helyezte.
– Te lázas vagy, jó uram – mondta és a szalmaágy melletti kis faragott asztal felé nyúlt, majd a harcos szájához emelt egy fakupát. – Ezt meg kell innod.
Corsek nem tudta mi lehet az, de kellemes íze volt. Nagy, mohó kortyokban nyelte a kupa tartalmát, amin Tamina jót mosolygott.
– Most pedig pihenj, jó uram – mondta ismét a lány, de Corseknek úgy tűnt, mintha távolabbról beszélne. – Még nagyon gyenge vagy.
Egyre messzebbről szólt a hangja, pedig Tamina ott ült a szalmaágy szélén. Ekkor Corsek ránézett a kupára, ami visszakerült az asztalra. Azonnal tudta, hogy mi történik vele. Az italban volt valami… talán altató.
– Mi volt ez? – kérdezte a harcos utolsó erejével, majd visszazuhant az ágyba. Úgy érezte, mintha mázsás súlyokat aggattak volna rá.
– Sajnálom, jó uram. Szükséged van a pihenésre. A te érdekedben cselekedtem – felelte Tamina. Corsek még érezte, ahogy a kis hűvös ujjak körbefonják az ő ujjait, majd lassan elsötétedett a világ.
1 hozzászólás
Jó volt ez, leszámítva néhány elütést.