A hazatérés

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi, aki – mint ahogy az már szokás – elindult szerencsét próbálni, kincset és boldogságot keresni. A király és a királynő, sőt még a testvérei is hiába kérlelték, hogy maradjon. Legvégül felvitték őt a palota legmagasabb tornyába, ahol láthatta a királyságot, és megmutatták neki a folyókat, az erdőket, a tengert, és a birodalom minden szépségét, de hiába, a királyfi nem találta meg bennük azt, amit keresett.
Így, amikor másnap a kastély falán felragyogtak a felkelő nap első sugarai, ő már hegyen-völgyön is túl járt. Nem vitt magával lovat, kocsit, hétmérföldes csizmát, csak egy tarisznyát. Abban sem volt sok minden, még hamuba sült pogácsa sem, csak egy kulacs, tele annak a forrásnak a vízével, amely a kastély alatti völgyben fakadt. Az a legenda járta, hogy ez a víz meggyógyítja a sebzett szívet, és minden bút elfelejtet, akár mekkora is az. Ennek a víznek azonban csak egy alkalommal működik a csodás ereje. Csak egyetlenegyszer. A királyfi elhatározta, hogy a legvégső esetben nyúl hozzá, csak akkor, ha már igazán elviselhetetlenül szenved.
És ment, mendegélt hegyeken, völgyeken, folyókon, tengereken keresztül. Sokszor leszállott már a nap nyugaton, és sokszor felragyogtak a csillagok az égen, de a kulacshoz nem nyúlt hozzá. Aludt gazdag városok cifra fogadóiban és aludt erdőszélen a fák tövében is. Ült gazdag asztaloknál és falatozott kocsmákban is, de a kulacshoz nem nyúlt hozzá.
Kereste a kincset, amit majd hazavihet. Sok emberrel beszélt, és sok tanácsot kapott. Az egyik ember ezt mondta, a másik azt. Egyszer eljutott egy tóhoz, amiről azt beszélték, hogy a mélyén ott van a boldogság egy szépséges gyöngy formájában. Már sok-sok dalia próbálta felhozni onnan, de egyiknek sem sikerült. Egyik reggel a királyfi megállt a tóparton, majd nagy levegőt vett, és belegázolt a vízbe. Ám amikor a talpa megérintette a vizet, a tó abban a pillanatban befagyott. Nagyon hideg lett: a királyfi szenvedett a fagytól, de főleg attól, hogy a gyöngy nem lett az övé. Nagyon fájt a szíve, de a kulacshoz akkor sem nyúlt hozzá.
Tudta, hogy csak egyszer, csakis egyszer lehet használni a forrásvizet.
Ahogy továbbment az útján, sárkányokat győzött le, melyeknek véréből újabb sárkányok születtek más királyfiknak. Utazott hajón és utazott szekéren, díszes paripán és szamárháton. Eljutott sok-sok birodalomba, találkozott rengeteg teremtménnyel. Látott óriásokat, együtt táncolt a tündérekkel a holdfényes tisztásokon, törpékkel cimborált. Sokan vették körül, mégis egyedül érezte magát. A társaihoz képest vagy túl nagy volt, vagy túl kicsi. Vagy túl erős, vagy túl törékeny. Szenvedett ettől a magánytól, de a kulacshoz nem nyúlt hozzá. Talán egykor nagyobb szüksége lesz rá, mint most.
Aztán mutattak neki egy fát, amely az égig ért. Azt mondták, hogy a tetején megtalálja a boldogságot. És mászott, mászott egyre magasabbra. Mászott éjjel és mászott nappal. Felhők vízét itta, csillagok fényét rejtette a tarisznyájába. A Földet már szinte nem is látta, és mikor elkoptak a bocskorai (mint minden valamirevaló királyfinak) megérkezett a fa tetejére. Nem volt ott a boldogság, és nem volt ott semmilyen kincs, csak egy poros, száraz, sötét sivatag. Leült a porba, és nézte azt a kék-zöld gömböt maga alatt, amit úgy hívnak: Föld. Hazavágyott az apjához, az anyjához és a testvéreihez. A kulacshoz azonban nem nyúlt.
Amikor lekászálódott a fáról, járt bányákban, barlangok üregeiben és repült griffmadarak hátán. Az útja során hallott sok éneket, sok mesét, sok bölcselést. Néha ő is énekelni próbált, de az éneke nem volt olyan tisztán csengő, mint amilyeneket hallott.
Az egyik útja során haramiák ütötték le, de a tarisznyájában nem találtak semmit, csak a kulacsot, azt meg nem vitték el, mert nem gondolták, hogy értékes lehet. A királyfit otthagyták félholtra verve, vérbe fagyva az úton heverve. Egy pásztor járt arra, egy teljesen egyszerű ember, aki a juhait terelgette. Segíteni akart a szerencsétlenen, és miután más víz nem volt a környéken, a kulacsból itatta meg a királyfit. A forrásvíz pedig megtette a hatását, bár máshogy, mint ahogy azt az emberek gondolták. A királyfi egy szempillantás alatt otthon termett az atyai házban. Hazaérkezett, minden kincs nélkül. Ott állt a legmagasabb toronyban, ahonnan elindult, s mintha fájt volna kicsit a szeme. Csodálkozott, hogy mi történt, de aztán lent a kastély kertjében megpillantotta a szüleit és a testvéreit. Aztán végignézett újra a birodalmon, és akár hiszitek, akár nem, a királyfi megtalálta a kincset, amit keresett. Egész idő alatt ott lapult a boldogság az atyai ház földjén: az erdőkben, a folyókban, a tengerben és a kastély falai között. Egész végig ott volt a kincs a kicsiny fűszálban, az esték csendjében, a nyári záporok esőcseppjeiben, a tengerbe lebukó napban, a májusi szellőben, az erdő zúgásában, a madarak énekében, a téli hóesésben, a szobák melegében és még millió-millió dologban, ami a királyfit körülvette, de ezt ő csak most látta meg.
Megérkezett haza.