A homok rejtélyei
Dzsódhpurba már régen csak üzletemberek utaznak, akik éppen olyan érdektelen egykedvűséggel autóznak a kék város házai között, mint akármelyik harmadosztályú német ipartelepen. Engem a textil szakmába sodort a balszerencse, legalább 200 éve haldoklik ez a szakma, értéke akkor volt utoljára, amikor még manufaktúrákban készült a könnyű muszlin, a finom selyem és az aranybrokát; amikor a virágokat és pillangókat nem gépek lehelték a kelmére, hanem szorgos kezek hímezték, sokszor emberfeletti munkával. Tulajdonképpen nem is ebből élek, ez csak a szórakozásom, a szenvedélyem, vagy még az se, közönséges nosztalgia, elképzelt élet egy nagyon régi korban, amely még nem a hasznosat istenítette, hanem a szépet.
De ezek a mai filozófusok megfordítják a köpönyeget és az értékítéletet, azt állítják, szép az, ami hasznos, szép az, ami másnak annyira tetszik, hogy meg is vásárolja.
Nekem a geotextil keresi a pénzt, ami semmiféle igényt nem támaszt a szépségre, viszont nagyon jól el lehet hitetni a tervezőkkel és a kivitelezőkkel, hogy hasznos, mindenféle szörnyűségtől megvédi az utakat és lakóházakat, nincs többé kátyú, nincsenek átnedvesedett, salétromos falak, kopasz fej és hasonlók. Geotextil nélkül nem keresnék annyit, hogy Indiába utazgassak rendszeresen, és valószínűleg sosem jutnék Hampton Courtnál messzebb, már amennyiben feltételezzük, hogy Londonban lakom, mert jelenleg ott töltöm a legkevesebb időt.
Az üzleti út remek ürügy arra, hogy ne kelljen együtt élni a családdal, amely annyira szent, hogy csak egy-egy ünnepnapon lehet közelről elviselni, egy ebéd vagy vacsora erejéig. Minden, ennél mélyebb kapcsolat magával hozná a kiábrándulást, ha ugyan egy 50 éves üzletembernek még maradtak volna illúziói.
Ezért is, de általában a gazdasági helyzet kilátástalansága miatt mindenki panaszkodik; ki a bútorait nem tudja eladni, ki a kerékpárjai számára nem talál felvevő piacot, a szőnyegesek társalgása egyetlen nyöszörgés, sportszerben akkora a verseny, hogy a gyártók megölik egymást egy rendelésért, és az egész Dzsódhpurban csak egyetlen elégedett boltossal találkoztam, aki üveg karpereceket és más bric-a-bracot árul a Szirdár bazárban. Az igaz, hogy a díszlet csodálatos: a kék város, a fehér márvány emlékművek, az Umaid Bhavan palotaszálló, amelyen rengeteg pénzt megtakaríthat az, aki máshol vesz ki egy szobát. És persze a Mehrangarh, az óriási erőd egy errefelé hegynek nevezett domb tetején; állítólag India legnagyobb erődítménye, de ugyanezt mondják Dzsaiszalmerről, Csittorgarhról és Gválijarról is, hogy csak azokat említsem, amelyekben én is megfordultam. Ha nem tévedek, sehol másutt nincsenek 35 m magas és 21 m széles falak, valamint gyaloghintó- és bölcsőmúzeum, amit minden dzsódhpuri turista számára kötelező megtekinteni.
Én ugyan nem vagyok turista, sajnos ezt a luxust csak a feleségem engedheti meg magának. De néha a leggondosabb tervezés ellenére is akad egy-két szabad óra, néha egy egész délután, és ilyenkor a rádzsput vagy muszlim partner mi mást tehetne, azt javasolja, hogy tegyünk a környéken egy kirándulást.
A kirándulás nekem éppen annyira hiányzik, mint neki, az udvariasság szabályai közé még beférne, hogy lemondjunk a páratlan élvezetről, ez azonban dasztúr, a hagyomány által megszentelt szokás; tehát kirándulunk, akkor is, ha 50o van a ventilátor légterében.
A ranakpuri templom nagyon híres, mondja bíztatóan Juszuf, a geotextil hűséges vásárlója, akinek többszörösen is a lekötelezettje vagyok, bár erről neki más a véleménye. Dzsainák építették a 14. században színes márványból, van ott egy 108 fejű kígyó, sorolja lelkiismeretesen, mint egy két lábon járó prospektus. Lassan kiderül, hogy a csodálatos Adináth-templom nagyon messze van, az Aravalli völgyében. Akkor talán Oszijan, az csak 60 km, és ott is van egy dzsaina templom, nagyon régi.
Juszuf reménykedve néz rám. De nekem még a 60 km is sok, megelégszem a Kailana tóval, ami egyáltalán nem régi, csak 1872-ben ásatta ki Rána Pratap Szingh, viszont az út mindössze 8 km. Juszuf beül a kormánykerék mögé, mert az íratlan etikett szerint a megbecsült vendéget nem bízzuk a hivatásos pilóta gondjaira. Robogunk az indigóba mártott házak között, már ahogy lehet, mert Indiában mindig nagy a forgalom, autók, szent tehenek, szent ökrös szekerek, még szentebb kerékpárok tülekednek az utakon, sokszor egész éjjel. Nem tudni, hogy még Dzsódhpurban vagyunk-e, vagy már a következő faluban; de már itt is van a Kailana tó, egy darab szürke vízfolt a sivár vidéken, mert Dzsódhpur a nyugati pusztaságban épült, a Thar sivatag fővárosa.
Megadóan nézek körül, azon vagyok, hogy Juszuf észrevegye rajtam az érdeklődést.
Dzsaina templomok nincsenek, csak egy hosszú kerítés, ameddig a szem ellát, a kerítésen belül semmi, csak a homok. Ez mi? – kérdezem egy három éves gyerek színvonalán, bár ebben a hőségben még ez is jelentős szellemi erőfeszítés.
Sötét árnyék vonul végig Juszuf arcán. Láthatóan küzd magával: elmondja-e, vagy hazudjon inkább. Végül úgy dönt, hogy elmondja. Különben is, lehet, hogy nem igaz.
Ide egy lakótelepet akartak építeni. Már megvolt minden, a tervek, az építési engedélyek, amikor valakinek feltűnt, hogy ezen a földterületen milyen sok a hamu.
Hogyan került ide a hamu?
Hát éppen ez a probléma. Megvizsgálták a hamut, és állítólag megállapították, hogy erősen rádioaktív. 1992-ben olyan magas sugárzási szinteket mértek, hogy le kellett állítani az építkezést, és az egész területet lezárták.
Csodálkoztam, mert tudtommal a sugárzást nem szokta megakadályozni egy közönséges kerítés, betonoszlopok közé kifeszített szögesdrótok.
Más sem érti, nyugtatott meg Juszuf. Azt mondják, hogy ide valamikor ledobtak egy atombombát, úgy 12,000 – 14,000 évvel ezelőtt; egy akkora bomba robbant, mint Nagaszakiban vagy Hirosimában. De most már csak ez a terület sugárfertőzött, és pontosan ide akarták építeni a lakótelepet.
De hiszen ez lehetetlen. 14,000 évvel ezelőtt még nem volt atombomba, vagy ha volt, akkor az egész Dzsódhpurt be kellene keríteni.
A hinduk régi könyvei beszélnek ilyen pusztító fegyverekről, jegyezte meg elnéző fölénnyel Juszuf. És hallottam, hogy a szubkontinens déli végén, Kanjá Kumárinál is van egy kis terület, egy partszakasz, ahol urántartalmú a homok. És azt le se lehet zárni, mert szent zarándokhely, ahol minden évben százezrek imádkoznak, és semmi bajuk nem történik.
Akkor az nem is urán.
Juszuf makacsul ismételte: Én muszlim vagyok, de nem mondhatok mást. Indiában sok minden egészen másként van, mint a világ többi részében. És itt indiai a sugárzás, és indiai az uránium.
Ezek után nem tehettem mást, gondolatban a hódolatomat ajánlottam az indiai betonoszlopoknak és szögesdrótnak, amelyek egy 14,000 éves misztériumot őriznek a Thar sivatagban.
3 hozzászólás
A National Geography szerint tényleg van egy ilyen terület a Thar sivatagban. Szerintem teljesen lehetetlen, de egy sztorit megér.
Nagyon tetszett,ez az alkotasod.Misztikus de melysegesen tiszta.Udvozlom, emberi szeretettel&tisztelettel;SANKASZKA,a messzi tavolbol…
A novellád olvasmányosra sikerült…lehet hogy tényleg van ilyen hely, de mi lehet az oka? Jó lenne kideríteni…