Mikor az utolsó lövés hangját is elnyelte a sűrű erdő, William óvatosan kidugta a fejét a lövészárokból. A heves hózápor ellenére is látta, hogy az ellenséges egységek az erdő túlsó vége felé húzódnak.
William kimászott az árokból, és kúszva indult előre. Tisztában volt vele, hogy az ellenség – habár visszavonul – még elég közel van ahhoz, hogy tüzet nyisson rá, ha észreveszik. Teste alatt ropogott a frissen lehullott hó, hallotta, ahogy a társai egymás szavába vágva kiabálnak a háta mögött.
A bajtársa, Jeremy mozdulatlanul feküdt, a hó vértől piroslott a teste körül. William odaért mellé, és fél térdre emelkedve próbálta megvizsgálni a barátja sebét. Súlyosabb volt, mint elsőre gondolta. Nem egy, hanem két golyó vágódott Jeremy testébe, ebből az egyik valószínűleg még mindig bent volt.
William segítségért kiáltott, lehelete halványan gomolygott a hidegben. Senki sem válaszolt, senki sem jött. Az egyre inkább elhatalmasodó káoszban William érezte, hogy eluralkodik rajta a félelem.
Kétségbeesetten próbált találni valamit, amivel elszoríthatja barátja sebét, míg végül ügyetlen mozdulatokkal levette a derékszíját, ami azonban kicsúszott a kezéből, és halk puffanással a hóban landolt. Szünet nélkül hajtogatta a bajtársának, hogy nyugodjon meg, nem lesz semmi baj, maradjon ébren. Jeremy hang nélkül figyelte a mozdulatait, tekintetéből szelíd nyugalom áradt. Légzése egyre nehézkesebbé vált, szájából vér buggyant fel, ettől köhögnie kellett, mégsem látszott félelem a szemében.
Mikor William megpróbálta rászorítani a derékszíjat a sebére, felkiáltott a belé hasító fájdalomtól, és minden erejét összeszedve eltolta magától a barátja kezét. William újra megpróbálta rászorítani a szíjat, amit ekkor Jeremy egy hirtelen mozdulattal kiütött az ujjai közül, előrenyúlt, és megszorította a kezét. William értetlenül meredt rá, el akarta engedni, hogy a szíj után mehessen, de Jeremy csak szorította a kezét, és azt suttogta, hogy ne okozzon neki fájdalmat, hagyja békésen, csendben elmenni.
A két katona tekintete összefonódott, megszűnt létezni számukra a hófedte környezet és a csapattársaik kiáltozásai. William lehajtotta a fejét, szemét könnyek öntötték el. Már nem próbált a szíj után menni, csak térdelt a barátja mellett mozdulatlanul, szorítva egyre gyengülő ujjait. Jeremy lassan a zsebébe nyúlt, és egy gyűrött papírt vett ki belőle, amit a barátja felé nyújtott. William elvette tőle és zsebre tette. Érezte, hogy barátja kezéből elszáll minden erő, mikor újra az arcára nézett, látta, hogy Jeremy nagyot sóhajtva útjára bocsájtja a lelkét.
A tavasz első leheletei már megérintették a gyümölcsfákat, melyek rügyezve álltak az út szélén. William a vállára vette a táskáját, majd leszállt a lelassító teherautó platójáról, és biccentett a sofőr felé, mintegy megköszönve a fuvart. Sokáig nézett a távolodó jármű után, majd elfordította a tekintetét a tőle körülbelül ötven méterre lévő családi házra. Kétszintes fehérre festett épület volt, veranda is tartozott hozzá.
William a ház felé indult, az udvaron játszó két kisfiú észrevette. Egy darabig mozdulatlanul figyelték őt, majd beszaladtak a házba, nyilván, hogy szóljanak az édesanyjuknak. Mire William a verandához ért, az asszony már ki is jött a házból. Amint meglátta a férfit, elmotyogott egy üdvözlést, majd idegesen masszírozni kezdte a kezét, sápadt arcán rémület árnyéka suhant át.
William elővette a zsebéből Jeremy levelét. A levelet, amit egy nappal a halála előtt írt az ő egyetlen szerelmének, az asszonynak és a gyerekeknek, akiket a világon mindennél jobban szeretett.
Mire a levél végére ért, a nő már hangosan zokogott.
– Mi a baj, anyu? – kérdezte az egyik kisfiú.
– Semmi, drágám – felelte szipogva az asszony. – Menj be szépen, és játssz az öcséddel, jó?
Megvárta, míg becsukódik az ajtó, majd William felé fordult, és remegő hangon megkérdezte:
– Jól ismerte őt?
– Az egyik legjobb barátom volt a seregben. Mellette voltam, amikor meghalt.
Az asszony szemét újra elöntötték a könnyek. Megtörten szorította a szívéhez a levelet, majd előrébb lépett, és suttogva mondta:
– Köszönöm!
William bólintott, majd lassan megfordult és elsétált.
Az út mentén gyalogolt, sűrűn visszanézett a házra, majd, mikor eltűnt a szeme elől, megállt, és lerakta a táskáját a földre. Kinyitotta az elülső zsebét, és kivette belőle az egyik levelet. Az egyiket a sok közül, amik mind arra vártak, hogy eljussanak oda, ahová egy bátor katona szíve szánta őket.
4 hozzászólás
Nagyon jól megírt, érdekes történet. Kis pátosszal azt mondhatnám: szívbe markoló. Az utolsó mondatokban kicsit ritkítanám az "egyik" szót. Üdvözlettel: én
Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett! Az említett hibát javítom.
Ez ténleg szívbe markoló! Mintha egy filmvászon peregne a szemem előtt nagyon jól átatdat az érzelmeket!!
Még mindig nagyon tetszik! Üdv Csaba