Indiában mindenkinek nagyon sok szolgája van, mert a hindu nem vállal el akármilyen munkát. A fáklyahordozó nem veri fel a sátrat, a huka-burdar ki nem vinne egy megürült rizses tálat, még akkor sem, ha napokig nem kellett meggyújtani a fáklyákat, vagy a tányérhordozók megszakadnak a sok munkában. Elnézték inkább, hogy mások dolgoznak, míg ők az árnyékban heverésznek, mert mindegyik kasztra, pontosabban dzsátira más előírások érvényesek.
Nekem is volt annyiféle szolgám, hogy nem győztem számon tartani, ki mit és mennyit vállal a munkából. Valami segítséget jelentett, hogy a világért sem jártak volna egyforma öltözetben. A munsinak kijárt a térden alul élő dzsamma, míg a csobdar vagy a khánszáma dzsammája csak térdig érhet, és a turbánjuk színes. De ami a sok darvant, csohart és mihtart illeti, mindegyik csak egy darab vásznat csavar a dereka köré, és mindegyik egyformán piszkos.
Legalábbis így volt ez az én fiatalkoromban, az 1820-as évek elején; azóta a szolgák alkalmazottaknak nevezik magukat, és kétszer annyit kérnek a munkájukért. A rituális tisztaság már nem számít olyan sokat, de ettől nem lettek boldogabbak. A doriják, a kutyák gondozói még mindig előbbre valóknak tartják magukat a mihtároknál, és ezen a fontos rangbeli kérdésen addig fognak veszekedni, amíg a világ világ. Nem mintha a veszekedés megmaradna a jámbor szócsata szintjén. A hindu türelmes a végtelenségig, szó nélkül elvisel sok méltánytalanságot, de ha egyszer betelt a pohár, akkor jaj a sértegetőnek. A hindu csak egyszer üt, de akkor alaposan. A vastag dorongok betörik a legkeményebb koponyát is. Ilyenkor mindjárt kitűnik, hogy a vérmérsékletük éppen olyan heves, mint a muszlimoké.
Volt nekem egy khidmatgárom, akit még az apámtól örököltem. Fiatal legény volt, az egyik aja fia, gyerekkorától fogva megszokta az európai társaságot. Persze muszlim volt, mert a khidmatgárok munkája rendkívül alantas és mocskos, még a legutolsó súdra sem vállalhatja el.
A magam részéről azt gondoltam, Abdul kitüntetett helyzetben van, és úgy látszott, ő is osztja ezt a véleményemet. Munkájának elviselhetetlenül mocskos része abból állt, hogy ellenőrizte, rendesen kiseperték-e az ebédlőt, idejében föltették-e forrni a teavizet, és ami a legszörnyűbb, megérintette a tányérokat, evőeszközt és poharakat, amelyeket mi európaiak használtunk. Mit megérintette, meg is terítette az asztalt. Velem jött, amikor nagy ritkán vendégségbe mentem, a székem mögött állt, és kiszolgált, mint otthon – természetesen nem egyedül, hanem az összes többi khidmatgárral együtt. Nagyobb urak három-négy kísérővel érkeztek, és néha igen nagy tömeg gyűlt össze a meghívottak mögött. Némelyik gond nélkül átnyúlt a többi vendég tányérja vagy pohara fölött, pálmalevelekkel legyezte a gazdáját, csaurival kergette a legyeket, és mind egyszerre beszélt, kérdezgette a gazdáját, melyik ételből szedjen még, elég hideg-e a víz vagy a bor, és általában mindent elkövettek, hogy meghiúsítsák a beszélgetést. Büszke voltam Abdulra, mert nem engedett a csábításnak, hogy folyvást felhívja a figyelmet a saját nélkülözhetetlenségére, sőt meglehetősen kedveltem, miért is a szokásos 5 helyett 10 rúpiával jutalmaztam a fáradozásait. De talán mégsem kellett volna, mert az irigység gyakran jár görbe úton.
Egy ilyen vendégség után én már hazafelé indultam az ormótlan mahannah-ban, ami a leginkább szenesládára emlékeztet, csak sokkal nagyobb. Abdul maradt, mert ha a kulikat nem ellenőrzik, biztosan ott felejtenek egy széket vagy poharat a vendéglátónál. Ma már furcsán hangzik, de abban az időben, a katonai állomásokon az volt a szokás, hogy a meghívott vendégek előre küldték a széküket, evőeszközüket, karcsú poharat a vörösborhoz, a portóihoz egy kisebbet, mindenféle asztalneművel és párnával egyetemben, amire a vendégség során szükség lehetett. Csak a rezidensnek volt elegendő felszerelése, más helyeken a legkülönbözőbb ülő alkalmatosságok sorakoztak az asztal körül, és az abroszon a legtarkább összevisszaság uralkodott.
A kulik haza is jöttek rendben, de az én khidmatgárom nem érkezett meg. Rögtön gyanakodnom kellett volna, mert nem szokott kimaradozni. Én azonban nem gondoltam semmi rosszra. Ha eddig nem jött, majd ideér később. Holdtalan éjszaka volt, szélcsend és nagy meleg. Alig vártam, hogy megszabadulhassak a kényelmetlen díszruhától, és elnyújtózhassak a palangon.
Abdul reggelre sem került elő, és most már sejtettem, hogy nagy baj történt.
Egy tíz éves forma kölyök szolgált ki, aki annyi hibát követett el, amennyit csak lehet, de nem törődtem vele. Kiadtam az utasítást, hogy kerítsék elő Abdult, és megittam életem egyik legrosszabb teáját.
Az emberek szétszéledtek, és mint az várható volt, rossz hírrel tértek haza. Abdult az éjszaka meggyilkolták; megtalálták a testét a sűrű bozótban, a tegnap esti vendéglátóm háza közelében. Vastag doronggal verték be a fejét, ez nem volt kétséges. A tettes a bokrok között leselkedett Abdulra, ez hindu szokás. Pontosan tudta, hogy Abdul hol tölti az estét, későn jön haza; így hát nincsen messze, itt kell keresni az alkalmazottaim között.
Az aja nem tudott arról, hogy a fiának ellenségei lettek volna, csak hangosan jajveszékelt, és egyáltalán nem tudott segíteni. De a khánszáma azonnal megmondta, hogy Abdul már nem egyszer összekülönbözött az egyik víz- és léhűtővel. Hogy a vízhűtő végezte-e hanyagul a munkáját vagy Abdul volt a szokottnál igényesebb, azt ebben a pillanatban nem lehetett megállapítani.
A vízhűtő nagyon fontos személyiség, főleg ilyenkor, forró nyárban. Van egy nagy fémmedencéje, abba állítja bele, fémpalackokban, a vizet, illetve a bort, abban az üvegben, amelyben Európából hozzák. A medencében közönséges víz van, ebbe dobja bele azt az egy maréknyi salétromot, amelytől öt perc alatt lehűl az innivaló. Időben ki kell venni, mert meg is fagyhat. Abdulnak azért kellett meghalnia, mert észrevett valamit, amit nem kellett volna – talán az abdar bent a házban próbálta lehűteni a vizet (ami szigorúan tilos, mert a salétromot soha többé nem lehet levakarni a falról), vagy többet számolt fel a tényleges kiadásnál (amit viszont a szirkarnak kellett volna kiszúrnia). Szóba került egy hindu lány is, aki állítólag kikezdett Abdullal, de ez nem nagyon valószínű. Az abdar nyomtalanul eltűnt. Nem kétséges, hogy ő a tettes.
Fél napig lázas szaladgálás volt a házban, kivonult a rendőrség is, bár teljesen feleslegesen. Az abdarnak már 24 órai előnye volt, és valószínűleg nem kapják el soha. A trópusokon nem lehet sokáig várni a temetéssel. Öreg este lett, mire minden elintéződött, és Abdul testét is kivitték az udvarból. Sajnáltam, hogy nem kísérhettem el az utolsó útjára, ezt azonban senki sem vette volna jó néven, a legkevésbé a hitsorsosai. Különben is, Indiában még a kegyelet is más. A hinduk testét elhamvasztják, és többé nem törődnek velük. A muszlim halottat eltemetik; ha elég gazdag a családja, épít neki egy kisebb-nagyobb síremléket. Ide egyszer-kétszer ellátogatnak a család férfitagjai, de nem szívesen, mert a temetőkben kísértetek bolyonganak.
Ezen a napon nem volt időm ebédelni. Késő este lévén, a bávarcsi már hazament, és a még arrafelé csellengő szolgák nem tudták, hogy ilyenkor mi a teendő. Véletlenül mind kaszt-hinduk voltak, akik be nem tették volna a lábukat a muszlim bávarcsi konyhájába. Odahaza nem csináltam volna ebből gondot, körülnézek, és biztosan találok valami ennivalót. Indiában azonban nem lehet mindent megtenni, ami magától értetődik. Egy kevés konyakot vacsoráztam, kivitettem a palangot a verandára, és korgó gyomorral vártam a reggelt.
Nyáron korán hajnalodik, és a világosság hamar kiverte a szememből az álmot. Gyorsan összekészültem, és elindultam az étkező helyiség felé, amikor ismerős hang ütötte meg a fülemet. A khidmatgár ott állt a szokott helyén, és maga volt a nyugalom szobra. Talán csak egy kicsit sápadtabb, mint máskor. Leparancsolta a nagy asztalról a teáskannát és a csészét, mert az emberek máris elfelejtették, hogy én azt szeretem, ha oldalt magad, a kisasztalon. Lehet, hogy ez csak rossz szokás, de engem nagyon zavar, ha a forró gőz az arcomba csap.
Abdul, kérdeztem elhűlve, te hogy kerülsz ide?
Kifogástalan szalám után válaszolt az én khidmatgárom: Szahib, igazán sajnálom, hogy eddig nem jöhettem. Meg kellett várnom, amíg a testemet rendesen eltemetik. Örülök, hogy nem vártak vele nagyon sokáig; igazán kellemetlen tud lenni ebben a nagy forróságban. De most már minden akadály elhárult, és továbbra is a rendelkezésére állok, mint eddig. – Azt hiszem, nem helyes, ha megzavarom a nyugalmadat. A világért sem szeretnék kényelmetlenséget okozni neked.
Az én khidmatgárom szélesen vigyorgott.
Kényelmetlenségről szó sincs, szahib. Bőven van időm, és sokkal jobban érzem magam, amióta nem akadályoz a fizikai burok. El sem tudom mondani, hogy most mennyivel szabadabban lélegzem. És most… a szokásos rum és két cukor?
1 hozzászólás
Egyszerű de olvasmányos történet, engem lekötött.:)
Főleg az utolsó néhány mondat tetszett. Eszembe jutott róla, hogy ha valaki meghal, akkor közte és a szerettei között ledőlnek az idő és a tér korlátai…
Azt sejteti az írásod, hogy a gyilkosság oka a 10 rúpia és az emiatti irigység volt.