A királyok királya

-Attila a szokottnál többet evett és ivott ma, szerinted nem? -kérdeztem.
-De lehetséges. Te is ezt tennéd a lakodalmadon!
-Igaz. Tényleg elment már a feleségéhez?
-Persze, már több órája.
-Megyek én is. Késő van. Vagy inkább korán?
Elindultam, hogy aludjak, kipihenjem magam másnapra. Attila megkért, hogy reggel segítsek neki néhány dologban.
Már a szobám előtt jártam, amikor Attila egyik testőre megszólított. Azt mondta, menjek vele, baj van.
Nem tudtam, mi lehet olyan fontos, hogy nem várhat reggelig. A testőr Attila szobája elé vezetett, ahol legjobb barátja, és néhány fiú állt. Mintha vitatkoztak volna valamin. Mivel a testőr kicsit távolabb állított meg, csupán mondatfoszlányokat hallottam.
-Korán van még, várjunk egy kicsit.
-Ilyenkor már rég fent ül a lován!
-De hát tegnap…
Nem tudom, mi volt a céljuk. Annyi mindenesetre igaz, hogy korán volt még. A nap még csak enyhe rózsaszínt adott az ég egy kicsiny darabjának. Még a Holddal vitázott, melyikük is uralja a hatalmas égboltot.
Körbe néztem. A sötétzöld gyep enyhén nedves volt. Éppen ideális egy reggeli sétához. A zaj már elült, és mindenki visszatért mindennapjaihoz. Azok a vadászok, akik korábban elmentek a lakodalomról most kipihenten ültek lovaikra, hogy valami reggeli után nézzenek. Éppen arra gondoltam, hogy megkérdezem a férfitől, miért hívott ide, de úgy látszott, kérdés nélkül is nemsokára megkapom a választ. Attila egyik fia felkiáltott:
-Nem bírom tovább, bemegyek!
Közelebb sétáltam.
A fiú kopogtatott, de ajtót nem nyitott senki. Akkor fogta a lába mellett elfektetett baltát, és az ajtót kinyitotta.
Szörnyű volt az, amit láttunk. Attila az ágyán feküdt, körülötte mindent vér borított. Egy pillanatig szörnyülködve álltunk az ajtó előtt. Mindenkit váratlanul ért ez a dolog. Az nem lehet, hogy Attila halott! Mikor megdöbbenésünkből felocsúdtunk, megláttuk Attila feleségét, Ildikót, aki a szomszédos ágyban ült. Hangját nem lehetett hallani, azt a félelem elfojtotta; de a szeméből eredő könnycseppek megállíthatatlanul gördültek végig arcán, talán így próbálta bánatát kifejezni. De nem a nővel törődtünk. Rögtön Attila ágyához rohantunk. Láttuk, hogy már nem segíthetünk rajta. A teste lehűlt, szemei hűvösséget, ürességet tükröztek. Attila, népünk felemelője, a nagy hadvezér eltávozott az élők sorából. Nem érzékeltem, hogy mi történik körülöttem. Pár percre magamba fordultam, és végig gondoltam mindazt, amit életéről tudok.

Én azok közé tartozom, akiket Attila kedvelt. Gyermekkoráról csak néhányan tudunk, mi is keveset. Apja, Mundzuk király Rómába küldte úgynevezett „cseretúsznak”. Ez nem különös, hiszen abban az időben sokan kerültek ily formán a Római Birodalomba. Ő ott töltött néhány évet, és mire hazajött, már szinte férfi volt, és nagyon tapasztalt. Évekkel később, mikor az akkori király, Roua meghalt, Attila, mint unokaöccse, Budával közösen trónra került. Már az elején észre lehetett venni, hogy Attila sokkal tehetségesebb testvérénél. Bár fiatalabb volt, semmiben nem maradt le, sőt ahogy múlt az idő, egyre jobban maga mögé tudta bátyját. Mikor trónra léptek, Attila sokkal erőteljesebben vezette a népet, mint Buda. Néhány évig, amíg közösen királyok voltak, nem sok dolga akadt az idősebb testvérnek. Ezt nem egyszer szóvá tettem, de Atillát nem foglalkoztatta különösen a dolog. Azt mondta, neki nem jelent gondot a fizetség, az érdem felezése, és talán jobb így neki, hogy Buda nem sokat szól bele a nép irányításába. Történt egy nap, hogy Atilla és Buda közösen indultak el vadászni. De haza már csak egyikőjük tért. A nép Attilát okolta Buda haláláért. Szeretett vezérem, sőt szinte barátom, próbálta meggyőzni az embereket, hogy fivére csupán baleset áldozat lett. Egykori hívei közül csak kevesen hittek neki. De a szerencse mellé állt. Olyan dolog történt, ami megváltoztatta a nézeteket. A hunok, egy emberként állították, hogy Attila a nagy király! Ugyanis történt, hogy egy földműves sétált táborunkba, egy rongykupacot tartva kezében. Közölte, hogy ő csak Attilával óhajt beszélni. Hívtuk őt. A földműves egy szót súgott nagyon halkan, ezután félrevonultak. Elkezdett mesélni. Elmondta, hogy állatai legeltetése közben egyik tehene lesántult. Lábát felsértette valami. Akkor pár lépésre feltűnt neki egy fényesen ragyogó tárgy, ami kiállt a földből. Kihúzta. Egy olyan kardot látott, amelynek párja sincs. Ezt még az egyszerű, állattartó férfi is látta, aki még kardot nem tartott kezében. Feltűnt neki, hogy a kard akármilyen réginek látszott, még csak rozsdás sem volt. Élezése olyan volt, mintha abban a pillanatban készült volna. A markolata a lehető legjobb munka. Pontos, vékony vonalakkal díszített. Akár az istenek kardja lehetne!
Erre a mondatra Attila már nem tudott tovább várni. Elvette a földművestől a kardot, mit rongyaiba rejtett. Ránézett, és rögtön megértette, miről beszélt a férfi. A hadisten kardját tartotta a kezében. Minden olyan volt, amilyennek gyermekkor elejétől halott mesék nyomén elképzelte. Díszes markolat, ami egyszerűséget is sugallt. Gyönyörű. Ahogy kezébe vette, minden porcikáján egy túlvilágról érkező érzés futott át.
Attól a naptól kezdve tényleg mindenki tudta a hunok közül, hogy Attila az istenek küldötte, és megállíthatatlan. Innentől beszélhetnék a csatatéri tetteiről, sikereiről de az sokáig tartana. Legegyszerűbben így lehet jellemezni: egy hódító, felettébb ügyes szervező volt, aki három kontinens sakktábláján mozgatta figuráit. Egy simulékony államférfi, remek diplomata, eszes stratéga volt. Szavakkal csak így lehet jellemezni.
Egy gondunk van már csak, az hogy ő csupán ilyen volt.
Most már csak egy testet látok magam előtt, amit néhány fia, legjobb barátja, és egyik testőre takar le. Így végezte hát a hun király!
Letakarva átvittük egy másik szobába, ahova behívtuk a közelben lévő legnagyobb táltost. Kérdeztük, hogy most mi legyen? Ő ezt válaszolta:
-Itt van előtettek annak az embernek a teste, ki életében köztetek legszerényebben élt! Hát nem ő járt rongyokban, míg ti a legdrágább ruháitokban mentetek mellette? Nem ő volt az, aki fatányérból étkezett, és fapohárból kortyolgatott, míg ti aranyból tettétek ugyanezt? És ti kérdezitek, mi legyen!? Én azt mondom, adjátok meg neki a tiszteletet! Temessétek őt hármas koporsóba! Az egyik legyen arany, a másik ezüst, a harmadik, pedig a legerősebb vas! Az arany mutassa, mint ragyogta ő be életünket, miképpen volt s hunok napsugara! Az ezüst képviselje a csillagokat, mert ők Attilához tartoznak, ő, pedig hozzájuk! Hisz Atilla a mi csillagunk. A vas. A legerősebb vas, ami valaha is készült, az Attila volt! Én ezt üzenem nektek!
És a táltos kissé sértetten elment. Mi meghatódtunk, egyetértettünk vele. Így utólag nekünk is feltűnt Attila szerény élete. Ezért hát szóltunk a legügyesebb rabszolgáknak, készítsék el a koporsókat, és még néhányat elküldtünk, hogy ássanak egy medret Tisza egyik szigetének tövébe, és zárják el onnan a vizet. Az éj sötétjében szorgoskodtak a kezek, s mi, kik először láttuk Attila halott testét, melyből eltávozott a lélek, mi felügyeltük az embereket.
Az éjszaka, a hunok történelmének egyik legszebb, de legszomorúbb éjszakája volt. A csillagok ezrével tündököltek a hollófekete égbolton. De mintha ők is gyászoltak volna! Olyannak tetszett a sötét ég, mintha gyászfátylat borított volna a világra. A Tisza vize, mi szokatlanul nyugodt volt, átvette ezt a feketeséget. A rabszolgák munkájának tompa morajába semmi más hang nem vegyült. Hiszen nem tehettünk volna semmit. Mi, csupán együtt éreztünk a természettel, és a lehető legmélyebben gyászoltuk Attilát!
Másnap, amikor már minden készen állt arra, hogy hajdani királyunkat örök nyugalmára engedjük, már amennyire lehetett minden felkészült a temetésre. Akik harcoltak Attilával, arcukat kardjaikkal bevágták, hogy vérükkel is siras_distinctsák vezetőjüket. Ruháikat szétszedték, tudtára adva mindenkinek, hogy az igaz érzelmeket a mélyen keressük, ne a felszínen. Hajukat levágták, s így jelentek meg a táborban. Olyan hun nem volt, aki ne gyászolt volna! Feleségek, gyerekek, harcosok, férfiak és nők, lányok és fiúk. Mindenki a saját lelke, érzelme szerint kísérte utolsó útjára a királyt. Senki sem szólt. Csendesen mentünk táborunk végében, ahonnan is csak mi indultunk tovább. Néhány fia, barátja, testőre és én. Lesétáltunk Attila koporsójával, mellette a testtel. Ez egy szekéren volt, melyet legkedvesebb lova húzott. A parton belehelyeztük sorban a koporsókba testét. Az aranyba mellétettük lovát, melyet a szekér húzása után megöltünk. Az ezüstkoporsóba belehelyeztük az aranyat, mellé kedvelt harcoló eszközeit. A vasból készültbe mindezt együtt, és könnyeinket, melyek megállíthatatlanul estek a koporsóba. Ezzel fejeztük ki gyászunkat. A vas koporsóban ott voltak tehát a koporsók, benne Attila testével és a kísérő könnycseppeink, melyekkel gyászunkat, szeretetünket szimbolizáltuk. Ezt leeresztettük a Tisza medrébe, virágokkal borítottuk, falevelekkel béleltük, és ráengedtük a vizet. Így búcsúztunk Attilától.
Egy ideig még álltunk, és fájdalmunknak éltünk. Így, még nem gyászoltunk senkit. A táborba vezető úton, a fák leveleit úgy mozgatta a szél, hogy enyhe búcsúzó kerekedett belőle. S mi megértettük, hogyhogy Attila nincs többé. Hogy éjfélkor lova lelkével találkozik, felszáll, s az ég befogadja őt.
A rabszolgák, kik a munkát végezték, elkísérik. Ugyanis Attilát nem háborgathatja senki. Csak mi néhányan tudhatjuk már, hol is van Attila örök nyughelye!

Miután a gyászolói visszatértek a táborba, három hónap múlva a hun birodalom megsemmisült, elenyészet! Nem született még egy ember, aki Attilához fogható lett volna!