Kisfiam kétéves lehetett, amikor gyűjteni kezdte a dobókockákat. Kicsiket, nagyobbakat, színeset, fehéret, számosat, pöttyöset. Még egy gömb alakút is szerzett valahonnan.
Gurította, nézte, hogyan áll meg, és rettentően boldog volt, mikor már meg tudta számolni rajta a pöttyöket. Rájött, hogy a polcon lévő dobozokban is talál kockát. Kiszedte az összes társasból.
A nagyok persze mérgelődtek, mikor játszani szerettek volna, hogy már megint nincs kocka, de egy idő után megszokták, hogy a féltett kis dobozban kell azt keresni. Becses helye volt ám a dobozkának, bekerült az üvegszekrénybe, a féltve őrzött játékok közé.
Aztán feledésbe merült a kis doboz. Egyre több kocka került vissza a helyére. Már csak pár darabot őrzött az üvegszekrény.
Egy napon beteg lett a kisfiam. Lázas volt, nyűgös, semmi sem volt jó neki. A gyógyszertől még éberebb lett, pihenni sem tudott rendesen. Már mindent próbáltam. Játszani, olvasni, rajzolni. Még a kedvenc macija sem érdekelte.
Tanácstalanul álltam a szoba közepén. Már én is teljesen kifáradtam. Ötletem sem volt, mit tegyek, mivel vidíthatnám fel, mikor megpillantottam az üvegszekrényben a kis dobozkát. Megörültem.
– Nézd, Manó, mit találtam! – és odaadtam neki a dobozkát.
Felderült az arca, kinyitotta.
– De, hiszen ebben alig van már kocka! – mondta, aztán – anyu, kiszedjük a dobozokból a többit? – szólt félve, de már mosoly bujkált az arcán.
Persze, hogy megengedtem neki. Kikászálódott az ágyból és kezdte nyitogatni a társasokat. Szinte mindegyik darabhoz volt valami emléke.
Hálás voltam a kis doboznak. Ahogy hatott a gyógyszer, ahogy gyűltek a kockák, Manó is egyre jobban lett. Már nem a számok érdekelték, pénz volt a boltos játéknál, gombóc fagyi a macinak.
Egész délután játszottunk a kockákkal. Szinte el is felejtette, hogy beteg.
A dobozka azóta is az üvegszekrényben van. A nagyok sem mérgelődnek már, és a játék után visszakerülnek ide a kockák. Ha takarítás közben valamelyik sarokból előkerül egy-egy, én is odateszem.
A dobókockák végleges helyükre kerültek.
4 hozzászólás
Emma!
Benevezted ezt az alkotást a Dobókocka pályázatra?
Nekem nagyon tetszett.
A kis dolgok hozzák olykor a legnagyobb meglepetéseket…
A gyermekek pedig a legkifürkészhetetlenebb lények…
Nem értjük meg őket… de ők a legtudatosabbak…
Ez egy igaz történet? – Mert nekem is volt egy hanosló, bár az nekem egy plüss, két plüsshöz kötödik…
Köszönöm a történeted!
Beneveztem, de nem nyertem.
Igaz a doboz, még ma is megvan, a többi a képzelet szüleménye.
Örülök, hogy tetszett.
Köszi
A kisebb hibáktól eltekintve (bár lehet, hogy csak én vagyok szőrszálhasogató?) egy igazán kedves, pozitív hatású tárcát írtál. Ami nem tetszett benne, hogy "társasjáték" helyett mindig "társast" írtál, és ez néhol belezavart a képbe. Egy mondatot pedig egyáltalán nem értettem: "Már nem a számok érdekelték, pénz volt a boltos játéknál, gombóc fagyi a macinak." Legalább tízszer elolvastam, de nem értem, mit akartál ezzel mondani. A kiragadott apróságokon kívül viszont tényleg jó kis írás, mosolyogva olvastam. 🙂
Szia!
Azt akartam ezzel mondani, hogy a kockán már nem a számok voltak a fontosak, hanem a kocka maga lett a pénz, illetve a gombóc fagyi. Bocs, hogy érthetetlen voltam, én csak néha leírom a gondolataimat, és örülök, ha valaki elolvassa. Hálás vagyok érte.
Emma