14. fejezet
Petra elsőnek ért a baleseti sebészet nővérpultjához, alig látott át fölötte, de ellenkezést nem tűrő hangon rögtön közölte az ott tartózkodó személyzettel: – Anyukámat szeretném látni.
A nővért nem lepte meg ez a határozott fellépés. Rámosolygott, majd kicsit előre hajolt, és megpróbálta tetőtől talpig szemügyre venni, a határozott látogatót. Ekkor ért oda László, és Rózsa.
– Jó napot kívánok – köszöntek szinte egyszerre. – Fodor Évát szeretnénk meglátogatni.
– Ő, gondolom Éva kislánya? – mutatott a pipiskedő gyerekre a nővér.
– Igen, és már elég türelmetlen, ezért szaladt így előre – magyarázta Rózsa.
– Megkeresem Seres professzort – lépett ki a pultból, és elindult a doktor szobája felé. – Ő műtötte, és csak tőle kaphatnak engedélyt a látogatásra – magyarázta.
Hamarosan egy magas, egyenes tartású, ősz hajú, fehér köpenyes orvossal tért vissza, akin a köpeny nem volt begombolva, ezért, mint egy lovagi lepel lengett utána.
– Ön, ugye Seres Professzor – lépett oda, előre nyújtott kézzel László, ezzel kinevezve magát a csoport vezetőjének. – Én Sárosi László vagyok Éva barátja, ő Petra a lánya, és mellette Takács Rózsa, Éva szomszédja.
– Üdvözlöm önöket, dr. Seres Péter vagyok – mutatkozott be a társaságnak. – Jöjjenek velem az irodámba – invitálta őket a doktor, utána odaszólt a nővérnek: – Kriszta nővér, foglalkozna addig a kislánnyal, amíg beszélek a felnőttekkel?
– Igen, professzor úr – válaszolta Kriszta, és megfogta Petra kezét, aki csodálkozva nézett a felnőttek után. Nem ellenkezett, mert arra gondolt így talán hamarabb találkozhat anyukájával.
László és Rózsa engedelmesen követték dr. Serest, aki a folyosó végén lévő ajtót kinyitotta előttük, és mutatta, hogy menjenek be. Az iroda semmivel sem volt barátságosabb, mint várták. A falak valamikor fehérek lehettek, de mára már meglátszott rajtuk, hogy a kórtermek tisztasága fontosabb, mint a professzor komfortérzete. A tekintélyes íróasztal, egyik oldalát egy számítógép foglalta el. A nagyméretű csöves monitor rá volt állítva a fekvő elrendezésű számítógép házra. A doktor megkerülte az asztalt, és leült a magas támlás, gurulós székébe.
– Kérem, foglaljanak helyet – mutatott az asztala másik oldalán lévő két székre.
– Éva, hogy van – vágott az események elé László.
– Nehéz kérdés – nézett a távolba dr. Seres. – Ha fizikailag kérdezi, a körülményekhez képest jól – kezdte válaszát a professzor -, de ha a lelkiállapotára kíváncsi, arra nem tudok válaszolni. A rendőrséget ebben az esetben hivatalból értesítenünk kellett. Valószínű, hogy hamarosan itt lesz valaki, hogy kihallgassa Évát.
Felállt a székéből és odament a mögötte lévő ablakhoz. Kinyitotta, majd ismét szembe fordult az érdeklődőkkel. – Az az igazság, hogy mivel önök nem közvetlen hozzátartozók, sőt nem is rokonok, nem igazán tudok felvilágosítást adni Éva állapotáról – tért vissza asztalához, és leült. – A kislánynak elmondhatnám – gondolkodott el -, de ő meg szerintem túl fiatal, ahhoz, hogy beavassam.
– Én elég régóta ismerem Évát – szólalt meg Rózsa -, de eddig egyetlen rokonról sem tett említést. Lehet, hogy nincs is neki.
– Gondolom, igaza lehet – csatlakozott László. – Lehet, hogy én nem ismerem olyan régen, de nekem sem tett említést rokonokról.
– Elmondom, amit ebben az esetben lehet – állt fel ismét dr. Seres. – Jelenleg a megfigyelőben van. Műtét után mindenkit oda viszünk, amíg az altatásból nem ébred fel. Oda nem mehetnek be, de szerintem Éva már túl van a nehezén. Ha felébredt, szólok egy betegszállítónak, hogy vigye ki egy kórterembe, ahova bemehetnek.
– Petrának elmondja, hogy mi történt anyukájával? – kérdezte Rózsa.
– Nem – mondta határozottan a doktor –, amit Éva szeretne, azt majd elmondja neki. Csak ő tudja, hogy mibe szeretné, és mibe nem, beavatni a lányát.
– Mikor mehetünk be hozzá? – kérdezte László.
– Hamarosan. Megbeszélem a betegszállítóval, addig kérem, várjanak a társalgó részben.
A professzor nyitotta nekik az ajtót, hogy kiengedje őket, és közben szabadkozott: – Ne haragudjanak, de többet nem mondhatok.
László előre engedte Rózsát, majd nyújtotta a kezét a doktornak, és csak annyit mondott: – Köszönjük doktor úr.
A társalgóban, az egyik asztalnál ült Petra és Kriszta nővér. Petra az előtte lévő papírra éppen egy lovat rajzolt, és magyarázta, hogy mik a jellemzői a telivéreknek. Ahogy meglátta Lászlót közeledni, felpattant, és már futott is, hogy új információt kapjon.
– Bemehetünk anyuhoz? – kérdezte rögtön.
– Hamarosan – válaszolta Rózsa.
– Átviszik egy kórterembe, és utána szólnak, hogy mehetünk – nyugtatta meg László. – Mutasd mit rajzoltál – próbálta elterelni a figyelmét anyja állapotáról.
– Egy telivért – mutatta a rajzot Lászlónak.
– Arab?
– Igen. Éppen azt magyaráztam Krisztának, hogy mik a jellemző tulajdonságai egy ilyen lónak.
– Nagyon sokat tud a lovakról – lépett közelebb a nővér is.
– Én nagyon hosszú ideje foglakozom velük, de engem is meglepett, hogy mennyire tájékozott ezen a téren –magyarázta László.
– Már én is egyre többet megtanulok róluk – csatlakozott a beszélgetéshez Rózsa is -, mert amióta ismerem Petrát, azóta csak a lovakról lehet vele beszélgetni.
Seres professzor érkezése szakította meg a beszélgetést.
– A 316-os kórteremben helyeztük el anyukádat – simogatta meg Petra fejét. – Bemehetsz hozzá – rápillantva a rajzra még megjegyezte: – Szép ló, ügyesen rajzolsz. Nővér – fordult oda Krisztához -, menjen, kísérje oda a látogatókat, és kérdezze meg a beteget, van-e szüksége valamire. Azt kérem, ne maradjanak sokáig, mert pihenésre van szüksége, komoly megpróbáltatáson ment keresztül.
Jöjjenek – állt az élre Kriszta nővér, és elindulta kórterem felé. – Az egy kétágas szoba, és a másik ágyon nincs most beteg – magyarázta -, nem fogja zavarni Éva nyugalmát semmi.
Az ajtóba érve Petra előre furakodott, és kérdezés nélkül berohant anyjához. Az ágynál megtorpant, mert hirtelen fel sem ismerte. Orrából két tampon lógott ki, szemei bedagadva, és lila bevérzésekkel tarkítva. Kezei a takaró felett, a ballba bekötve az infúzió. Szeme csukva, mintha aludna, ezért Petra csak halkan, mert megszólalni.
– Anya, te vagy az? – kérdezte, és közben elsírta magát.
Éva lassan kinyitotta a szemét, és jobb kezével megsimogatta a lány arcát, közben letörölte könnyeit.
– Ne sírj, minden rendben lesz – mondta nehezen formálva a szavakat, mivel az altató még nem tisztult ki maradéktalanul. Felnézett a lánya mögött állókra, és csodálkozva kérdezte: – László, hogy kerülsz te ide? Bocsánat, hogy nem mentem a temetésre, de akadályoztatva voltam – mondta, és közben megpróbált mosolyogni a viccnek szánt mondaton.
– Azzal most ne foglalkozz – lépett közelebb az ágyhoz. – El tudod mondani, hogy mi történt? – kérdezte, de közben úgy érezte, hogy tapintatlan volt, ezért kicsit enyhített a kérdésen. – Persze, ha nem akarsz, akkor ne beszélj róla.
– Anyu, mi van az orrodban? – kérdezett közbe Petra.
Éva tekintete, és figyelme visszatért lányához, és feltűnt neki, hogy eddig nem ölelte meg, pedig mindig így üdvözölte, ha találkoztak. – Gyere, ölelj meg – mondta, és ölelésre tárta mind két karját, nem törődve az infúzió csövével.
– Szabad? – lépett közelebb Petra.
– Igen, csak a hasamra vigyázz.
Petra nem kérette tovább magát, ráhajolt anyja mellére, és megölelte.
– Hamarosan meggyógyulok – simogatta meg lány fejét Éva. – Az orromban tampon van, mert eltört – magyarázta Petrának, előle semmit nem akart elhallgatni. – A hasam pedig műtve van, mert el kellett távolítani a lépemet. Ha felépülök, olyan leszek, mint régen – próbálta megnyugtatni lányát, aki még mindig ott szipogott a karjaiban.
– Hogy történt? – kérdezte ismét László.
Éva felnézett rájuk, közben nem hagyta abba Petra fejének simogatását. – Át vittem Rózsához Petrát – kezdte mesélni. – Visszamentem a lakásba a táskámért, hogy elinduljak a temetésre. Nyitva hagytam az ajtót, mert csak az étkezőig kellett mennem, ott hagytam az asztalon. Ahogy visszafordultam az ajtó felé, megláttam Károlyt, de abban a pillanatban ütést éreztem az arcomon. Elveszthettem az eszméletemet, mert a következő emlékem az, hogy fekszem a kövön, mindenem nagyon fáj, és vér szivárog az orromból. Fel akartam állni, de nem tudtam, mert rettenetesen fájt a hasam. Össze kellett görbülnöm a földön, hogy enyhüljön. – mesélte Éva megállíthatatlanul. – A táskám mellettem volt kiborulva. Épp, hogy elértem a telefonomat. Sikerült felhívnom a mentőket – fejezte be a történetet, majd lezárásképpen hozzátette: – A többit már tudjátok.
– Érted kellett volna mennem – állapította meg László. – Nagyon sajnálom, hogy hagytam magam lebeszélni róla. Akkor ez nem történik meg.
– Ha nem most, akkor valamikor máskor megesett volna. Nem lehetsz állandóan mellettem – szögezte le Éva. – A rendőrséget, még a mentők hivatalból értesítették. Szerintem, már keresik Károlyt.
– Remélem, hosszú időre rács mögé dugják – mondta László mérgesen.
– László! – nézett könyörgő tekintettel a férfira Éva. – Kérhetek tőled valamit?
– Persze, bármit.
– Nem szeretném Rózsát hosszú ideig fárasztani Petra felügyeletével. Elmehetne hozzád, a lovardába?
– Az jó lenne – emelte fel a fejét Petra.
– Én is gondolkoztam ezen – mondta László. – Már szünet van az iskolákban, ilyenkor nálunk lovas tábor működik. Nyolc gyerek ott is alszik. Még van üres ágy, amit elfoglalhatna Petra. Hasonló korosztályú gyerekek, még új barátot is találhat köztük. Napi ötszöri étkezés, minden gyereknek. – sorolta László a tábor előnyeit.
– Én is szívesen vigyázok Petrára, amíg bent vagy – lépett közelebb Rózsa.
– Biztos voltam benne – nézett fel hálásan Éva -, de tudom, hogy hosszútávon milyen fárasztó tud lenni a lányom.
– Én szeretnék a lovardába menni – közölte Petra.
– Szerintem semmi akadálya – simogatta meg a fejét László. – Biztos jól fogod érezni magad.
– Petra! – fogta meg a kezét Rózsa -, gyere, menjünk ki a társalgóba, hagyjuk egy kicsit kettesben anyukádat Lászlóval. Már így is eleget fárasztottuk anyut, akinek sokat kellene pihenni – emlékeztette Petrát Seres professzor kérésére.
Kibontakozott az ölelésből ellenkezés nélkül, és megpuszilta anyja arcát.
– Gyógyulj meg anyu – mondta, majd hozzátette -, hamarosan ismét meglátogatlak.
Rózsa kezét fogva kisétáltak a kórteremből. Az ajtóból azért még visszaintegetett.
7 hozzászólás
Üdvözletem, János.
Érdeklődéssel olvastam a folytatást. Én is remélem, hogy jó időre rács mögé dugod Károlyt. És talán az sem volna baj, ha ott valami nehézfiú megismertetné vele, milyen is az a másik oldalról nézve, amikor valaki bántja a gyengébbet. (Juj, de gonosz vagyok…)
Szomorú volt ez a rész, de mégis volt benne vigasztaló momentum, hiszen az fölbecsülhetetlen érték, amikor a váratlanul beköszöntött bajban van kire számítani.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Köszönöm, hogy ismét itt jártál, és értékelted amit írtam.
Folytatással kapcsolatban mindig mondom, hogy én nem tudok úgy írni, hogy előre elhatározom a folytatást. Amikor írom akkor jön magától. Mivel én is nagyon haragszom Károlyra, még az is lehet, hogy neked lesz igazad, de megígérni nem tudom.
Szerintem az is sok lehetőséget teremt a folytatásra, hogy Petra beköltözik a lovardába. Remélem ebből még sok jó dolog kisül.
Üdvözlettel: János
Kedves János!
Izgalmasan kanyarítod a történetet!
Biztosan kritikus hangulatban vagyok, de a párbeszédeket érdemes lenne átnéznek olyan szemmel, hogy mit lehetne belőlük elhagyni, hol lehetne lerövidíteni. A való életben helyén valóak az udvarias fordulatok, de itt a történetet szövi minden szó, és körülményessé teheti a történet menetét, ha feleslegesen van. Mint a képeknél: igaz, hogy ez is, az is ott van, de mégsem festjük bele a képbe a jobb hatás érdekében.
Remélem, nem bántódsz meg, lehet, rosszul látom.
Üdvözöllek:
Ylen
Kedves János!
El vagyok maradva, mert nincs időm, nagyon ritkán tudok ide is benézni.
azért ha lassan is, mindig olvasok belőle-egyet egyet, nem hagyom ki egyiket sem.
Jól írsz, sok minden benne van, és már jól olvasható minden mondatod.
Ez a rész is tetszik.
Nemsokára megint jövök.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm megtisztelő figyelmedet.
Örülök, hogy nem feledkezel meg rólam, és időnként meglátogatod írásaimat. Az utóbbi időben elég sok részt feltettem, így van mit bepótolni.
Üdvözlettel: János
Kedves János! Fel vagyok háborodva! Ez a Károly egy vadállat! Így elbánni szegény Évával. Nehéz percek a látogatás percei, – nehéz időszak. Ha Petra a lovardában alhat, László táborában az sok mindent megold! Érdeklődéssel olvasom! Üdvözlettel:én
Kedves Bödön!
Mint az életben, egy romantikus regényben is előfordulnak rossz emberek. Petra jól foja magát érezni a lovardában.
További ló olvasását, üdvözlettel: János