7. fejezet
Perceknek tűnt László számára az egy óra. Végigtáncolták Évával, közben csak egyszer álltak meg pár percre, míg ittak egy kis vizet. A végén már mint összeszokott pár mozogtak a zene ütemére. László csodálkozva nézett körbe mikor elhallgatott a zene, és nem követte a következő szám. Éva kibontakozott László öleléséből, odalépett lejátszóhoz, kikapcsolta.
– Mára sajnos véget ért az össztánc – nézett bánatosan Lászlóra –, remélem, mindenki jól érezte magát.
– Köszönjük – mondták a vendégek szinte egyszerre, és elindultak a kijárat felé.
László is elindult, hogy kiengedje őket. Igyekezett elsőnek a bejárathoz érni, mert szeretett volna meggyőződni arról, hogy Károly nem áll-e az ajtó előtt, az alkalmat várva a bejutásra. Mivel nem volt ott senki, tágra nyitotta a távozók előtt az ajtót. Hamar kiürült a lakás, és ismét hárman maradtak.
– Jól érezte magát? – kérdezte Éva.
– Már nem vagyunk táncosok? – kérdezett vissza László. – Már nem tegezhetjük egymást?
– Bocsánat, dehogynem – válaszolt gyorsan Éva –, rossz beidegződés. Vannak a táncosok közt sokan, akikkel tánc közben tegeződünk, de ahogy vége az órának, visszaváltunk magázásra.
– Nagyon jól éreztem magam – válaszolt Éva első kérdésére –, és remélem, egyszer megisszuk a pertut is, hogy hivatalossá váljon a tegeződésünk.
– Én is remélem – mondta Éva – és azt is, hogy jövő szombaton is eljön. Akkor rumbát fogunk táncolni.
– Szívesen eljönnék, de attól tartok, a rumbatudásom kevés ahhoz, hogy ezt az össztánckor fitogtassam – szabadkozott László. – Be kell vallanom, azt sem tudom, hogy mik a lépések.
– Akkor javaslom a keddet, vagy a csütörtököt, akkor rumbát tanítok a felnőtt kezdőknek.
– Nem lenne jobb a péntek? – mosolygott László. – Lehet, hogy a gyerekek között nem érezném annyira bénának magam.
– Lehet akkor is, csak az a baj, hogy a gyerekeknek keringőt tanítok.
– Mikor nézhetem meg a lovakat? – kérdezett közbe Petra.
– Kislányom, ne nyaggasd ezzel Lászlót!
– De, nyugodtan! – ült le László ismét Petra mellé. – Én ígértem, hogy megmutatom neki, és be szoktam tartani az ígéreteimet. Amikor nektek megfelelő, szívesen látlak benneteket a lovardában.
– Azt sem tudom, hol van, hogy lehet odamenni – szólt közbe Éva.
– Megadom a telefonszámom – javasolta László. – Amikor jönni akartok, megcsörgetsz, megbeszéljük az időpontot, én meg értetek jövök kocsival.
– Lovaskocsival? – nézett csodálkozva Petra.
– Jöhetnék azzal is, de elég messze van ahhoz a lovarda. Az egész napunk rámenne az oda-vissza kocsikázásra. Van a lovardának egy autója, amit a dolgozók használhatnak, ha szükségük van rá. Remélem, az is megfelelő lesz.
– Nem tudom, mikor jön össze a lovardalátogatás – gondolkodott el a lehetőségeken Éva. – Petra délelőtt iskolában van, nekem minden délután órám, szombaton össztánc.
– Marad a vasárnap – nyugtázta László. – A lovak vasárnap is látogathatók. Az az egyik legmozgalmasabb nap.
– Erre nem is gondoltam, azt hittem, hogy vasárnap zárva.
– Mivel a dolgozó emberek hétvégén érnek rá lovagolni, vagy csak lovat simogatni, nem lenne okos dolog zárva tartani.
– Holnap vasárnap – közölte Petra, mintha a felnőttek nem tudták volna. – Akkor holnap mehetünk – nem is kérdezte, hanem kész tényként állapította meg.
– Holnapra már van programunk – próbálta visszafogni lányát Éva.
– Nem lehet elhalasztani? – kérdezte László. – Nekem a holnap tökéletes lenne – állt fel, és Petra széke mögé lépve a vállára tette a kezét, mint a szövetségese –, és úgy látom, Petrának is megfelel – nézett kérdő tekintettel Évára.
– Megbeszéltük, hogy holnap takarítunk – nézett szúrós szemekkel lányára Éva.
Petra felállt, és közben megfogta László kezét, ami még mindig a vállán nyugodott.
– Nem szeretek takarítani – görbül egyre lejjebb a szája.
– Én sem – szorította meg egy kicsit Petra vállait László –, de ha nem takarítanánk, ellepne minket a kosz. A lovardában minden nap takarítunk, de ahogy itt körülnézek olyan, mint ha tegnap lett volna takarítva.
– Két hete volt – nézett körül Éva –, de úgy látom, kisebbségben vagyok – adta meg magát lányának és Lászlónak. – Szerintem senki sem szereti a házimunkát, de azt is el kell végezni, és a vasárnap az egyetlen, amikor ezt megtehetjük.
– Mikor jöjjek holnap? – kérdezte László.
– Korán – vágta rá azonnal Petra.
– Ha a délelőtt megfelel neked, akkor tíz órára elkészülünk.
– Itt leszek, de már indulnom kellene, ma alig voltam a lovardában – mondta László, és indult a bejárati ajtó felé. – Délelőtt anyukámnál voltam a temetőben – tette hozzá magyarázatként –, igaz, ma nem a hónap első szombatja volt, de úgy éreztem, beszélnem kell vele, mielőtt idejövök.
– Mikor halt meg? – kérdezte Éva, és nem csak azért, mert szerette volna, ha marad még.
– Már két éve – válaszolta László, közben a kezét a kilincsre tette.
– Sajnálom – nézett együttérző tekintettel Éva. – Édesapja él még? – kérdezte, nehogy megszakadjon a beszélgetés.
– Én is sajnálom, de nagyon beteg volt – mondta László, de nem engedte el a kilincset –, jobb ez így neki. Apukám már régen eltűnt az életemből, még gyerek voltam – válaszolt az utolsó kérdésre, és nyitotta az ajtót. – Viszontlátásra holnap! – búcsúzott.
– Hogyan készüljünk? – kérdezte Éva. – Én még nem jártam lovardában.
– Mint ha kirándulni készülnél – mondta már kint a lépcsőházban. – Étellel, itallal ne készülj, van ott egy büfé, a vendégeim vagytok!
– Köszönjük, előre is – hálálkodott Éva, és továbbra is a nyitott ajtóból nézte, ahogy László elindul a lépcsőn. – Viszontlátásra, holnap.
– Viszontlátásra, igyekszem pontos lenni – szólt vissza László az első lépcsőfordulóból.
12 hozzászólás
Szia János! 🙂
A 2. fejezetnél írt válaszod alapján bátorkodtam kijavítani ennél a résznél a központozást. Örülök, hogy elfogadtad a véleményem, ezért úgy gondoltam, hogy a gyakorlatban mutatom meg az alkalmazást.
A párbeszédeknél van a legtöbb áthelyezett vessző, ha végignézed, látni fogod. A gondolatjelek használata így egyértelműbb, mint körülírással. A vége felé kicsit hosszúra nyúltak a mondataid, így bonyolultabbá vált megértésük a közbeékelt gondolatok miatt. Javasolom, hogy legközelebb egyszerűsítsd úgy, hogy előbb írd le a teljes összetett mondatot, csak utána kapcsold hozzá gondolatjellel az idéző mondatot (- mondta László.)! Ez segít a megértésben, hiszen ha túl bonyolult és szerteágazó a szöveg, akkor az olvasó elveszíti a fonalat. 🙂
…
…
Egyébként sokkal kevesebb hiba volt ebben a fejezetben, tehát megérte a ráfordított idő és energia.
Az összetett szavaknál csak a lovaskocsit és a rumbatudást javítottam, a többivel nem volt gond.
Már csak a szóismétlések vannak hátra. Jó lenne, ha cserélnéd némelyiket, mert az stilisztikai javulást eredményezne (elindult, ajtó, tegeződés, remélem, eljön, akkor, takarítás).
Jólesik látnom, hogy komolyan foglalkozol a véleményekkel. Szívesen térek be a hozzád hasonló alkotókhoz. 🙂
A 3-4-5. fejezetnél a későbbiekben hagyok gondolatokat, és várom a 8. részt is. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Hozzászólásod olvasása után elolvasom a javított fejezetet is, amit köszönök, mert végre nem csak olvasok, és hallok a központozási hibáimról, de össze is tudom hasonlítani azzal ahogy ugyan ezt én írtam.
Féltem, hogy azt fogod írni erre a fejezetre, hogy ez laposabb mint az eddigiek.
A 8. fejezetre kicsit várni kell, mert mint írtam előbb bele vetem magam a hibák javításába. Cserébe a várakozásért, tervem szerint az egy ütősebb rész lesz.
Szeretném, ha tovább olvasnád, üdvözlettel: János
Kedves János!
Nem baj, ha valamivel rövidebb egyik-másik rész, a lényeg az, hogy olvasmányos, tartalmas. Jó regényed lesz, jó, hogy Kankalin olyan részletesen segít Neked. Egész más már ez a rész, alig van benne hiba.
Én csupán a végén lévő egyik mondatomat jelölöm meg:
"- Én is sajnálom, de nagyon beteg volt – mondta László, de nem engedte el a kilincset -, jobb ez így neki." Ez a mondat úgy lesz jó, ha az egyik "de" szót kitörlöd! Én az elsőt törölném ki.
Amennyiben a hibák kikerülnek belőle, sokkal könnyebb lesz majd a kötetedet összeállítani.
Ez a rész is érdekes, olvasmányos. Szerettem olvasni: Kata
Kedves Kata!
Örülök, hogy te is figyelemmel kíséred az írás alakulását. Igyekszem Kankalin tanácsit magamévá tenni, (megtanúlni a helyesírás azon szabályait, amit bevallom eddig nem ismertem) és ezentúl írás közben alkalmazni.
Most következő hosszú hétvégém azzal fog telni, hogy javítom. az eddigi fejezeteket.
Kicsit háttérbe szorítom az íráskényszert, ami feszít belülről. (8. fejezet fejben már kész.)
Köszönöm a hozzászólásod, üdvözlettel: János
Kedves Kata!
Örülök, hogy te is figyelemmel kíséred az írás alakulását. Igyekszem Kankalin tanácsit magamévá tenni, (megtanúlni a helyesírás azon szabályait, amit bevallom eddig nem ismertem) és ezentúl írás közben alkalmezni.
Most következő hosszú hétvégém azzal fog telni, hogy javítom az eddigi fejezeteket.
Kicsit háttérbe szorítom az íráskényszert, ami feszít belülről.
Köszönöm a hozzászólásod, üdvözlettel: János
Üdvözletem, János!
László tánctudásáról a magamé jutott eszembe. (Mint benyugtatózott elefántbébi a porcelánboltban.) Bár lehet, hogy csupán egy Évához hasonló, jó tanárra lenne szükség, s megszületne az új Fred Astaire.
A másik a tegeződés. Vannak ismerőseim, munkatársaim, akik már számos alkalommal kikérték maguknak, hogy tegezzem őket. De hiába… nem megy. Egyszerűen úgy vagyok kalibrálva, hogy némelyekkel képtelen vagyok a tegeződésre.
Az, hogy ilyen hétköznapi sajátságokat hív elő bennem az írásod, azt mutatja, hogy élő, eleven, munkáló bennem az olvasásélmény, amit nyújt.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Köszönöm, hogy még mindig érdekel amit írok.
A napi munkám része, hogy telefonon, minden korosztállyal beszélnem kell. Az a tapasztalatom, hogy a fiatal korosztály, (20-30 éves) anélkül, hogy tudná, hány éves ember beszél a vonal túlsó végén, kapásból letegez. Ha ezt szóvá teszem, meg van sértődve, mintha nekem megtisztelve kellene éreznem magam, mert ő letegezett, vagyis leszállt az én nívómra.
Ahogy nézem, te az a korosztály vagy, aki a fiam lehetne, de ezen az oldalon a tegeződés az elfogadott. az lenne a furcsa ha nem így leveleznénk.
A tegeződésről ennyit, remélem, még fenn tudom tartani érdeklődésedet, üdvözlettel: János
Kedves János! Úgy látom alakul a kapcsolat László és Éva között. Szimpatikus pár, összeillenek szemmel láthatóan. A közös programok során, tánc, lovaglás, jobban megismerhetik egymást. Kíváncsian megyek tovább a folytatáshoz! Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Köszönöm, hogy még nem hagytad abba, és örülök, hogy tetszik. Azt hiszem nem árulok el titkot, hogy ez a kepcsolat végig kíséri a regényt. Lesznek benn gödrök, és hegygerincek, mint az életben.
Remélem kitartasz a végéig, ödvözlettel: János
Kedves János!
Haj de régen jártam tánciskolába… Nem tudom, hogy te mostanában jártál-e össztáncon?
Amikor még én /Noé idejében/ össztáncra jártam, akkor nem lehetett egyetlen párral végig táncolni az egészet. A felügyelő tánctanárok időnként párcserét vezényeltek, és akkor bizony cserélni kellett.
Éva /mint tánc tanár/ végig Lászlóval táncol az össztáncon. Nem igazít, nem tanít, nem cserél párt.
Így megváltozott volna az össztánc?
A tánc után Károlynak nem kellett volna az ajtóhoz sietnie, mert a tánciskolákban csak tánccipőben mehetnek össztáncra, amit a végén utcai cipőre kell cserélni, az meg eltart egy kis ideig. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm, hogy olvasod, és hozzászólásodal jelzed észrevételeidet.
Réges-régen, amikor én jártam tánciskolába, akkor az össztánc a Postás művelődési házban volt minden szombaton, tehát nem a tánciskolában. Élőzenével a színpadon, a megjelentek pedig mintha bulin lennének akkor, és azzal táncoltak akivel akartak. Általában nem azzal akivel az iskolában párok voltak. Én pl. mindig olyan lányt vittem aki nem járt tánciskolába. A tánctanár csak azért volt jelen, hogy a rendet és fegyelmet fenntartsa, nem azért, hogy egrecíroztassa a szórakozó diákjait. Mellesleg itt össztánckor bárki bejöhetett a bulira, mi csak, vendégek voltunk az össztánc nevezetű bulin. Lehet, hogy én nagyon öreg vagyok, de akkoriban örültünk, ha egy pár fekete cipőnk volt, ezért még a táncórán sem került szóba a tánccipő. Akkoriban azt sem tudtuk, mi az. Éva, nem versenytáncosokat tanít, ezért nála sem kötelező a tánccipő.
Remélem olvasod a következő részeket is, üdvözlettel: János