A Magyar Posta fejlődése-, netán visszafejlődése?

Ahogy visszaemlékszem, valamikor csak a körjegyzőségek székhelyén léteztek postahivatalok, a kis települések szolgálatát is ott látták el. Gyermekkoromban, ahol az én édesapám tanított, a postahivatal öt kilométer távolságra esett a falutól. A falu bírája alkalmazott egy „kisbírót”, aki dobolt, hetenként kétszer hozta- és vitte a hivatalos postai küldeményeket, az ott élők leveleit is, ha voltak ilyenek. Mi, gyerekek, gyakran jártunk a postára, ha levelet, csomagot kellett a szüleimnek föladni. Ott a négy polgári iskolát végzett, postás kisasszony látta el öt falu postai teendőit. Nekünk akkor az a távolság nem jelentett nehézséget, kirándulásnak számított. Legtöbbször gyalog tettük meg az utat, később aztán kerékpárral, akkor még ez is ritkaságszámba ment.
A kisposták naponta továbbították az összegyűjtött csomagokat, leveleket – valamilyen módon – a legközelebb eső vasútállomásra, ami onnan további négy kilométer távolságot jelentett. Természetesen városokban a nagyobb posták, napi zárás után a legközelebbi vasútállomásra vitték az összegyűlt postai küldeményt. A vonatokon külön lezárható posta-vagont közlekedtettek, postás kísérettel. Feladata volt a megjelölt helyeken – ahol megállt a vonat – leadni az oda szóló küldeményeket, ahol a helyi posta megbízottja már várta a leplombált zsákot, és vitte a hivatalba a pénzküldeményt, leveleket, csomagokat. Akkortájt nem is késtek a küldemények, mivel az előző nap továbbítottak a megfelelő helyre kerültek, s onnan még aznap ki is osztották a címzetteknek.

Budapesten, a Keleti pályaudvaron (engedjék meg, hogy ne kelljen az akkori hivatalos elnevezést használnom), létezett az a posta, melynek feladatát képezte bizonyos különleges feladatokat ellátni. Például eltévedt küldemények átirányítását, kézbesíthetetlen levelek címzettjeinek keresését, stb. Ideérkeztek azok a küldemények, amelyeket Budapestről át kellett irányítani az ország más területére, vagy külföldre. Az érkező postát címzés szerint még azon az éjjelen osztották szét, aztán – a megfelelő pályaudvarról a legkorábban induló vonatszerelvényeken – a szélrózsa minden irányába útjára bocsátották a leveleket, csomagokat, újságokat, hogy reggelre mindenhová megérkezzen a küldemény.
Nem érlelték, nem tologatták napokig vagy hetekig, hanem az én emlékezetem szerint minden postahivatalban mondjuk a ma föladott anyagot az ország területén már a következő munkanapon, kézbesítették.

Amikor mi 1944. őszén Erdélyből menekültünk a front elől, azon a vonat-szerelvényen is volt egy külön postakocsi. Mivel igen zord koraősz köszöntött ránk, a nyitott vagonokban a hideg miatt elfoglaltuk a zártabb postakocsit, ahol meggyőződhettünk a küldeményekről. Én például kétféle újságot választottam fekhelyül: a Függetlenséget és a Vasárnapi újságot (azzal tréfálkoztunk, hogy az a legpuhább). Nos, arról már nem vagyok meggyőződve, hogy ez a szállítmány hogyan érkezett meg a címzettekhez, hiszen a szerelvény majdnem egy hónap alatt tette meg az utat – velünk, a postai szállítmánnyal együtt – a romokban talált Budapestre. De akkor háború volt.
Abban az időben becsülete volt a postásoknak csakúgy, mint a vasutasoknak. Munkájuk rendszeres (ha nem is kiemelkedő) havi fizetéssel, majd nyugdíjjal járó hivatali elfoglaltságnak számított. Olyan embert nem alkalmaztak, aki a kívánalmaknak nem felelt meg. A postai küldemények címzettjét meg kellett keresni, tilos volt csak úgy valahová lerakni a küldeményt. Abban az időben még nem találták ki a postaládákat, mindenkinek személyesen, kézbe adták át az érkező levelet és egyebet; a postás és a területén élők között személyes kapcsolat alakult ki.
A mi családunk sokat levelezett mivel rokonainktól távol laktunk. Sajnos, úgy hozta az élet, hogy igen rövid ideig örülhettünk annak, hogy szeretteink közelében élhessünk, ezért levelezés útján tartottuk velük a kapcsolatot. A 40-es években Marosvásárhely és Nógrád megye egyik kis falujában élő baráti családdal leveleztünk, ami bizony közelebb áll az ezer, mint az ötszáz kilométerhez. A leveleket mégis mindig pontosan, egy-két nap alatt megkaptuk.

A második világháború rombadöntötte az országot, nem kímélve sem a postákat, sem a vasutat. Idő kellett hozzá, amíg normalizálódott a helyzet. Abban az időben nem kellett attól félni, hogy valaki ne találjon magának elfoglaltságot, munkát. Kellettek a szorgos kezek az újjáépítéshez, a fizikai erő, de kellettek a szervezők, tervezők, minden feladathoz.
Amikor megindult a vasút, még sokáig annak segítségével szállították a postai küldeményeket, újságokat. Háború után is kellettek a becsületes postások, vasutasok. Persze, előbb ők is, mint mások, néhány évig az elszabadult infláció miatt éhbérért dolgoztak, majd amikor megszületett a Forint, örömmel dolgoztak, és akkor is átvették korábbi elődeik szokásait, és megbecsülték a munkájukat.
Hol voltak akkor korszerű szállítási- és utazási lehetőségek? Leírom egyik följegyzett utazásomat, amikor nemcsak az emberek, de a postai szállítmány is, nem könnyedén került a vonattól a megjelölt településekig a rendeltetési helyére.

A következő rövid eset már az 50-es évek elején történt.
„Hétvégén, vonattal indultam Balassagyarmatról Szirákra, hogy láthassam kicsi fiamat és szüleimet (ugyanis amíg lakást kaptam, ők nevelték). Nógrádkövesdnél kellett átszállnom vonatról autóbuszra. Na, nem valami kényelmes autóbuszra kell gondolni, hanem – mint akkor neveztük, „fakaruszra” (értsd: ponyvával letakart nyitott teherautó, amelynek platójára körben fapadokat helyeztek ülés céljára. S azok, akik oly szerencsések voltak, hogy eme kemény kényelemben részesülhettek, még nagyon örülhettek. Akiknek nem jutott a padon hely, azok tántoroghattak egész úton egyik ülő embertől – vagy emberről – a másikra, avagy valaki ölébe, – netán a padlóra.
El lehet képzelni, micsoda „kényelmet” jelentett ilyen jármű-alkalmatosságon utazni, akarom mondani, rázkódni, mivel ennek rugózata egyáltalában nem erre a célra lett megkonstruálva, és az akkori utakról nem is tudom, milyen jelzőket lehetne zengedezni, amelyeken a háború okozta óriási gödrök, meg kiálló kövek még fokozták az utazóközönség utazás alatti gyönyörűségét. Egyszóval: majd’ kirázta lelkünket Nógrádkövesdtől Szirákig.”
Ehhez csupán annyit fűzök, hogy a „kényelmes” padok alatt helyezték el zsákokban, a vonatról szállítandó postai anyagot, amelyeket az érintett települések postahivatalánál út közben le kellett adni.

1972 novemberében nagy változás történt. Az ország területét hat részre osztva, irányítószámokkal látták el a településeket. Ahogyan előszeretettel mondták: a HOLLÓ segített a küldemények irányításában. A posta elérte a „régi szép béke-idők” színvonalát (értsd alatta a háborút megelőző időszakot). Akkor én már hivatalban dolgoztam, rendszeresen küldtük és érkeztek hozzánk a hivatalos levelek, a megyei, minisztériumi hivatalokból, az ország sok városából, ugyanúgy a lakosság privát küldeményei is. Rend és pontosság jellemezte a postások munkáját.
Mindez nemcsak a hivatalos küldeményekre vonatkozott. Szüleimtől, testvéreimtől távol éltem. Akkor még ritkaság számba ment, ha valaki telefonhoz jutott. Én szerencsésnek mondhattam magam, mivel 1952-től telefonnal együtt kaptam lakást. A 102-es első telefonszámunkra most is emlékezem. Viszont szüleimmel csak személyes találkozással vagy levélben tarthattunk kapcsolatot. Minden héten levelet írtam nekik, vagy meglátogattam őket. Soha nem kallódott el levél, megkapták a táviratot is időben. Most kicsit más a helyzet, de erről majd később szólok.
Valahol az irataim között megvannak azok a levelek, amelyeket, az 1956-os események közben kaptam szüleimtől és testvéreimtől. Még az akkori zűrös helyzetben is, tették dolgukat a postások.
Parádon 1968 évben, egészségügyi okokból gyógyüdülőbe kaptam beutalót. Egy véletlen találkozás összehozott valakivel. Ő is távol lakott (ez az én formám). Vele is levelezés útján tartottuk a kapcsolatot. Akkor még ki sem találták a „szabad-szombatot!” Általában pénteken adtunk fel egymásnak levelet, amely szombaton postabontáskor az íróasztalunkon volt, pedig Szeged Balassagyarmattól igencsak távol esik, de a postások éjszaka dolgoztak, hajnalban továbbították vasúton – és akkor már kis zöld postásbuszokon – a küldeményeket, hogy a forró hangú leveleknek a hét végi pihenőnapon örülhessenek a szerelmesek. Persze a MÁV külön telefonja is gyakran szikrázott a forró szavaktól abban az időben, mert nehéz volt kivárni egy-egy személyes találkozást.

Mai helyzet: Jelenleg a postákat – hasonlóan más hivatalokhoz – korszerű számítógépekkel, és egyéb modern technikával látták el. És mégis, mi lehet az oka, hogy ennek ellenére, a felszereltséghez viszonyítva, nem tudják ellátni feladataikat a lakosság megelégedésére? Mi történt a Magyar Postával? Erre nem tudnék most pontos választ adni. Pedig én nemcsak csodálom a modern gépcsodákat, hiszen korom ellenére használom a számítógépet is.
A tárgyra térve: BUDAÖRSÖN felállították, berendezték, ellátták minden csodamasinával az Országos Logisztikai Központot (OLK), amely úgy működik, hogy az ország egész területéről (persze külföldről is) oda szállítják a különféle postai küldeményeket, e célra rendeltetett korszerű postai járművekkel. Ide értendők a különféle levelek, levél-küldemények, csomagok és a pénzküldemények dokumentumai – erre a célra rendszeresített, különleges, zárható, biztonsági dobozokban – a szállítólevelek, mivel a pénzt nem természetes állapotában, mint korábban, hanem átutalással juttatják el a címzettnek. (Valaki, aki ott dolgozik, megsúgta nekem: annyira „biztonságos”, hogy esetenként a bezárt doboz ajtaja kiesik!) Ne legyünk ennyire szigorúak, hiszen nem pénzről, értéktárgyról van szó, csupán a szállítólevelekről, mi történhet, ha egyik-másik elkallódik? Legfeljebb keresi majd valaki, a feladó vagy a címzettje, de meglehet, hogy egy agyafúrt egyén is tudna vele valamit kezdeni. Ki tudja? Sosem lehet tudni.
Megérkeznek a szélrózsa minden irányából a szállítmányok. Készen állnak a postás-alkalmazottak a fogadására. Kezdődik a munka a hatalmas, korszerűen fölszerelt épületben. A leveleket dobozokból ömlesztve zúdítják be az e célra rendszeresített válogatóba, amely tulajdonképpen egy számítógép, amely minden egyes levelet lefényképez, onnan a levelek irányítószám szerint szétválogatva külön-külön tárolóba jutnak. Némelyiket kidobja a gép (úgy becézik, hogy) a „szemétkosárba”. Nyilván ezeknél a leveleknél a címzés vagy az irányítószám hibás lehet. Kissé szabadkozott a nyilatkozó, de olyan érzésem támadt, mikor erről esett szó, hogy ezekkel tovább nem foglalkoznak, pedig engem éppen ez érdekelt volna.

Talán nem érdekel senkit, hogy mi van bennünk? Mindegy, milyen fontos örömhír vagy kellemetlen családi eseményről van benne szó, ki bánja? Ja, ott a Mobil-telefon (ami még nincs mindenkinek)! Ezért sokan még csak a hagyományos módon tudják, vagy szeretnék közölni ismerőseikkel, barátaikkal, rokonaikkal a gondolataikat. S azok a küldemények ott hevernek, ki tudja meddig, lehet hogy örökre elkallódnak…
A csomagokkal hasonlóan bánnak, természetesen terjedelmük szerint hatalmas gép olvassa le és jegyzi fel a ráírt adatokat, és irányítószám szerint onnan továbbítják a címzetteknek, szintén a korszerű postai autókkal.
A hiba ott kezdődik, ill. folytatódik, hogy a kitalált rendszer mégsem működik kellőképpen, a munkát nem győzik az alkalmazottak gépesítve sem, ezért a sok küldemény rendszeresen fölhalmozódik. Ilyenkor külső munkaerőt (főleg diákokat) vonnak be. Vannak, akik rendszeresen vállalják kis fizetségért a feladatot. Két műszakba osztják be a jelentkezőket, reggel 7-19-ig és 19-7-ig dolgoznak, vállalva az éjszakázást is. Budapest határában egy postai autóbusz várja a jelentkezőket, az viszi a központba, majd a munkaidő leteltével ugyanúgy oda visszahozza őket. Szigorúan ellenőrzik munkájukat, aki lazsál, kirakják az épületből, és várhatja, amíg műszak végén visszaviszik a busszal Budapest határába. (De érthetetlen ilyen esetben, miért nem alkalmaznak megfelelő számú munkaerőt, amikor az országban amúgy is nagyon sok, erre alkalmas állandó embert állíthatnának munkába?)

A hibák keresésénél nem arról van szó, hogy sajnálnám a fiataloktól, akik azért az alacsony bérért válogatják és fulladoznak a töméntelen anyagban! De jó lenne keresni az okát, hogy mostanában miért késnek a küldemények, miért tűnik el annyi fontos irat, amit ilyen úton bocsátanak útjára…
A torlódások miatt, vagy kellő szervezettség hiányában történhetnek olyan esetek, hogy egy-egy levél nemhogy másnap, de gyakran egy hét múlva érkezik meg valahová (pl. 45 km távolságra), amikor már a benne foglaltak idejét múlták, de sorolni lehetne a hibákat, ki tudja, meddig.
Csak egy-két konkrét esetre térek ki, ami biztosan megtörtént. Ha a kézbesítő postás nem találta meg a küldemény címzettjét, korábban nem hagyhatta csak úgy ott valahol. Mostanság ugyanis szokás postaszekrények tetejére, vagy mellé lerakni leveleket, hogy az illető, – ha netán véletlenül arra sétál (mert már nem ott lakik, vagy ki tudja?) elviszi, ő vagy másvalaki, – ha nem, hát kit érdekel tovább? Gyakran hetekig látható a postaszekrények tetején otthagyott kézbesítetlen levél.
Össze lehet hasonlítani a régi, elavult rendszerrel a korszerű ellátást, de az eredményt is úgy kellene értékelni. Én hibaszázalékot nem tudnék mondani, de megélt tapasztalatokat annál inkább. Most, ilyen korszerű fölszereltséggel, sokkal gyorsabban, és hibátlanabbul kellene működnie a postának!

Nemrég’ történt, velem. Nagyon fontos és sürgős esetben táviratot kellett föladnom egy ismerősömnek, mert az ismert telefonján nem jelentkezett, s a belföldi tudakozó sem tudott segíteni. Telefonba mondtam a távirat szövegét, kérve a sürgős kézbesítését. 2700 Ft befizetési díjat jeleztek ellenértékként!
Arra kértem az illetőt, azonnal hívjon vissza telefonon, amint megkapja a táviratot. Teltek a napok, jött a hétvége. Hallgat a telefon, nem kapok választ. Fölhívom a távírdát, kézbesítették-e a táviratomat? Azt a választ kaptam, hogy ma (ez már a következő hét első délutánja volt) fogják továbbítani, mert a lakáscíme is megváltozott, ami újabb költséget jelent (mármint nekem) az előbb említett összeget megduplázzák!
Válaszom: Köszönöm, de nem kérem, mert az ügy aktualitását vesztette. Komoly vita alakult ki közöttünk, azt reklamáltam, miért csak napok múlva közlik ezt velem? Erősködtek, hogy nekem számlázni fogják (dupla számlázást a semmiért!), mire én azt mondtam, ha ezt megteszik, olyan botrányt csapok, hogy nem fogják megköszönni. Szabályzat ide, szabályzat oda, nem merték mégsem újból leszámlázni.
Mindazt, amit most leírtam, azzal óhajtom befejezni, hogy természetesen nemcsak korábban, most is dolgoznak becsületes postások, akik lelkiismeretesen végzik feladataikat. Nem rájuk vonatkozik a kritika. Az viszont biztos, hogy a csodálatos modern technika mellett a szolgáltatás nem javult, hanem inkább romlott. Itt, a városunkban is az 5+2 ablak közül gyakran 2-3, sőt időnkint csak 1-2 tart nyitva, s az emberek télen a hosszú fűtött helyiségben az ajtóig sorban állva, télikabátban, izzadva várakoznak, áldva a mai posta szervezetlenségét.
Már csak egy kérdésem van: Mi történt a jó hírű Magyar Postával?