05:37, karibi idő szerint. A napvilágra jutva Laca letépte fejéről a maszkot. Mindenkit épségben kihoztak, de hatalmas volt a riadalom; csak a testi épséget szavatolhatták. Hogy mentálisan miféle maradandó károsodásokért lesz majd felelős a jövőben ez a hondurasi kaland az asszony és a gyermekei életére nézve, azt csak latolgatni lehetett.
Az asszony és a gyerekek alig kaptak levegőt, látó- és szaglószervük a szájukkal egyetemben szörnyű állapotban volt: taknyuk-nyáluk egybefolyt. Ami nagy hátrány, mert így meglehetősen kevéssé tudják segíteni az életükért küzdő csapat munkáját. Hátráltatják a haladást, esetleg egyenesen cipelni kell őket.
Déta a földön kotorászott. Laca arra gondolt, hogy odalép hozzá, és betöri a fejét. Odabenn ugyanis Déta lőtt. Fejbelőtt egy fegyverest, aki kibiztosított géppisztolyt tartott egy hatéves kisfiú tarkójához. Persze, hogy a fickó még meghúzta a ravaszt. Valami eszméletlen mázli volt, hogy senkit nem ért találat, vagy lepattanó mészkőszilánk.
Laca ismerte Déta statisztikus gondolkodását. A parancsnok minden bizonnyal úgy okoskodott, hogy legrosszabb esetben is egyet elveszít, de hármat megment. Stratégiai szempontból pedig minden bizonnyal az asszony a legfontosabb elem. Ha a legkisebb gyermek odavész, a küldetés akkor is sikeresnek mondható. Laca messze nem értett egyet az efféle rideg okoskodással, és most nagyon viszketett a tenyere. Különösképp pedig azért viszketett, mert felismerte az asszonyt. Esperansa Matthieu Gomes a hondurasiak First Lady-je volt. Igen, a hondurasi államfő felesége, mind a három gyermekével.
Természetesen utána nézett a helynek, ahová az expedíció indult. Amennyi információt csak lehetett, begyűjtött az internetről, internetes újságokból a kis közép-amerikai országot illetően. De bármennyi cikket átbújt, bármennyi bejegyzést átfésült, sehol nem találta még nyomát sem egyetlen nagyszabású építkezési projektnek, amelyben külföldi cég, idegen országból érkező szakemberek érdekeltek volnának. Se hidat, se autópályát, se középületet, se csatornarendszert, se erőművet, sem semmi hasonló kaliberű létesítményt nem épített itt senki. Ami nem is csoda, hiszen Honduras a válság kirobbanásának egyik első és egyik legnagyobb mértékben sújtott kisállama volt. S épp ebben lehet keresni a probléma kulcsát. A válság. Amint Laca megpillantotta a nőt, azonnal tudta, mibe keveredett. A cikkeknek köszönhetően az asszony arca immár egészen ismerős volt neki, még így, ziláltan, koszosan is. A világsajtóban közismert politikai törekvés volt Romario elnök célkitűzése, amely markánsan megosztotta a közvéleményt és a kabinetet: behívni az IMF-et (Nemzetközi Valutaalap), és újabb (!) kölcsönt venni fel a szervezettől, hogy kilábaltathassa országát a válságból. Ez a kölcsön talán első körben pénzt pumpálna az iparba, a gazdaságba, új munkahelyeket teremtene, kenyeret adna az asztalokra, de azután végeláthatatlan körökön át az adóteher drasztikus megnövekedését idézné elő. Romario ellenlábasai nyilván a legkeményebb eszközöktől sem riadnak vissza, hogy az elnököt féken tartsák vagy lemondásra kényszerítsék. Ha kell, a családjával zsarolják meg. S Laca most már azt is tudta, miért van még életben az asszony a három gyermekével, és miért nem erőszakolták meg sem őt, sem a tizenkét éves kislányt a fogvatartóik ez idő alatt. Mert ezek a férfiak nem terroristák, hanem katonák. Laca ráébredt: itt most ők a terroristák.
Most már értette, miért épp egy Déta-féle „független vállalkozót” szerződtettek erre az „öngyilkos” küldetésre. Mert mindannak, ami itt történt, soha nem szabad nyilvánosságra kerülnie. Déta jön, csöndesen és láthatatlanul rendet csinál, kiiktatja a „terroristákat” (akik, inkább ne is gondoljunk bele, milyen köztiszteletben álló szervek és személyek érdekeit képviselik itt, egy barlangrendszer mélyén), hazaviszi az asszonyt, és az Esperansát mindeddig tökéletesen alakító dublőr (vagy dublőrök) hazamehet végre és elteheti a vitrinbe kényszeredett kirakatmosolyát. (És aznaptól fogva nézegethet ő is sűrűn a háta mögé.) Ez a váratlan fordulat még nem borította fel Laca tervét, de érzéseiben alaposan felkavarta őt. Egyetlen oka volt annak, hogy nem rontott rá Détára: az, hogy valóban ő akaszkodott rá, ő követelte, hogy hozza magával, Déta megpróbálta lebeszélni. Viszont most már azzal a tudattal kell végigharcolnia ezt a küldetést, hogy a hazájukért harcoló katonákra lőtt, bármilyen eszközökkel harcolnak is azok, és ha ők Déta vezetésével sikerrel járnak, akkor ő elkönyvelheti, hogy egy egész ország újabb sötét történelmi korszakának bevezetésében segédkezett. Ha viszont nem segítenek, ezt a négytagú családot az elrablóik biztosan kivégzik, hiszen megbízóiknak mindenképpen el kell hallgattatniuk őket. Közel állt az összezavarodáshoz, szeretett volna helyesen cselekedni, mint egy gyilkos, aki ráébred mit tett, de már nem teheti azt meg nem történtté. Az sem vigasztalta, hogy ebben az országban a függetlenség kivívása óta eltelt évek száma és az ez idő alatt végrehajtott politikai puccsok száma szinte megegyezett, tehát mondhatni mindennapos.
Déta eközben megtalálta a kütyüiket. Felkapott egy rádiót. Működött. – Mate, jelentkezz! Kint vagyunk! Látsz minket? Ismétlem, látsz minket?!
Semmi. Kísértetiesen semmi. Laca felkapott egy másik rádiót. A füléhez tartotta. Déta megismételte a hívást. Laca jelezte, hogy a hálózat rendben, a készülékek veszik az adást. De Mate nem válaszolt.
– Lekapcsolták – nyögte Déta. Az alapterv értelmében mindenki csak időlegesen kellett megszabaduljon az elektronikáktól. Mostanra Maténak ismét vonalban kellett volna lennie.
– De, ki tehette? – vetette föl Rurik. – Ki van még itt?
– A fák közé! Gyorsan! – sziszegte Laca, s már taszigálta a prüszkölő családot a fedezék felé. Déta nem akadékoskodott azzal, hogy itt csak ő adhat ki parancsokat, fegyverét a bozótra szegezve futott ő is.
Hangot először nem is hallottak. Csak azt látták, hogy Rurik, aki felhőként takarta testével a gyerekeket, bukfencezik egyet futtában, majd gyalogbéka módjára elterül.
Déta angolul is nagyon választékosan tudott káromkodni. A többiek már elérték a fákat, a parancsnok azonban visszakúszott Rurikért és vonszolni kezdte. Laca agyában csattogtak a kerekek, egy tételt kipipálhatott. Déta agyafúrt ugyan, sokkal kisebb tétet dob fel a valódinál, szeret az emberei előtt három kanyarral járni, de nem ő az embere. Déta harcos. Örökre az marad.
A parancsnok bevonszolta Rurikot a fedezékbe. Közben kétszer is elsüvített mellette Zeusz nyila. Rurik követelte, hogy hagyják hátra, mire Déta hülyének titulálta és felületesen ellátta a sebet. Az óriásnak csak a kulcscsontja törött, viszonylag kevés vérveszteség mellett. Az aggasztó az volt, hogy a lövedék, ami eltalálta, behatolt a golyóálló mellényén, csontját törve áthatolt a testén, és a melle fölött, szintén a golyóálló mellényt átütve távozott. – Ez Mate fegyvere – szögezte le Déta.
– Eladott minket? – sziszegte Rurik.
– Ő soha – jelentette ki Laca. – Ha ez az ő fegyvere, akkor a fiú már nem él.
– Akárhogy is. Meg kell szereznünk azt a kurva fegyvert. Így nem jutunk el a parthoz. – nézett a gyerekekre Déta. Remélhetőleg egyikük sem értette, amit mondott, az asszony szeme azonban elárulta, hogy ő viszont igen.
– Intézem – jelentette ki Laca, aki összenézett Esperansával. – Ti induljatok, és ne várjatok!
– Hülye! – kapta meg ő is a titulust Détától.
De Lacával szemben nem volt esélye. – Menjetek! Megyek utánatok! Ha nem tudtok várni, itt hagytok! Világos, seggfej?!
Déta az asszonyra nézett. Az reménykedőn nézett vissza rá, miközben mindhárom gyermekét próbálta a hóna alá gyűjteni. Déta kiköpött. – Bassza meg!
– Ezt igennek veszem. Na, húzzatok innen a …ba! Én levadászom a rohadékot!
Déta utána nézett a távolodó hősnek, miközben mindenkit a „B” ösvényre terelt. Barátja jaguár módjára süvített át a bozóton. Épp ettől tartott. Épp ezért akarta lebeszélni őt erről a küldetésről. Mert az önfeláldozó embereknek itt semmi esélyük. Ide önzés kell. Ide megalkuvás kell és elvtelenség. Csak ezek után következhet a bátorság, az áldozatkészség, a mások érdeke. A barátokból itt hősök lesznek. Hősi halottak. Déta tudta, hogy Ridgebacket a problémamegoldó képességei akár még el is juttathatják a Rio Patucához, de Laca a barát, a védelmi mechanizmusoktól fűtött nagybácsi, a mély érzésű jófiú, a vesztébe rohan.
Laca lüktető agya azonban csak azt kalimpálta: meglesz ez, gyerekek! Meglesz ez!
13:45, közép-európai idő szerint (ugyanakkor).
– Szóval… te finanszíroztad… – Julcsinak összeszorult a torka.
– Legalábbis az utolsó három évet, igen. Az első kettőben is volt némi részem, de csak kis részem. Viszont, anyánk kijelentette, hogy márpedig őrá ne számítsunk tovább. Ezt sokszor elmondta. Inkább okádta. De hagyjuk, nem akarom bántani, az ő dolga. Az ő baja, hogy milyen ember. A lényeg, hogy ezt Eszti nem tudja, mert természetesen mindig azt kapta az anyjától, hogy iskolát adtam a kezedbe! Felneveltelek, kiiskoláztattalak, most már gondoskodj magadról! Úgyhogy ne is mondd el neki, erre határozottan megkérlek.
– De, ha… nem gondolod, hogyha elmondanád neki, akkor… izé… nem szapulna tovább téged a tanulmányaid miatt. Úgy értem, ő mégiscsak Eszti. Ő a legbelátóbb ember, akit ismerek.
– Eszti valóban belátó. Túlságosan is az. Épp ezért nem szabad ezt megtudnia. Mert örökre ostorozná magát emiatt. Örökre bűntudata lenne, érted? Ő nagyon lelkis, te is tudod; nem szabad őt ennek kitenni. És… egyébként is, mi haszna volna? Min változtatna, ha rádobnál egy ekkora terhet a vállára? Nekem így is, úgy is felnőtt fejjel kell pótolnom, amit gyerekként kihagytam. A kapcsolati törés, utána az adósságok is hátráltattak, de látod, az élet… nem, az élet egy nagy „…” Laca bácsi… Laca bácsi elégtételt adott. És az érettségiig már csak néhány hét van hátra. Azzal annyi. Minden rendben.
– Minden rendben – bólogatott a lány. Majd valami szöget ütött a fejébe. – Ha… ha eddig ugye nem volt laptopod, akkor eddig hol tanultál?
– Tudod, internetkávézókban, a Mályi könyvtárban, Zsombinál… megoldottam. Persze meglátszik az osztályzataimon ez a hevenyészettség, de… sikerült mindig megoldani valahogy. A végén azonban már, bevallom, nagyon nehéz volt. Ezért volt akkora dolog a laptop, érted? Tulajdonképpen még most sem tudom felfogni, hogy Laca hogy tudott így ráérezni a legégetőbb szükségletemre.
– Szerintem ez nem puszta megérzés volt a részéről.
A fiú felkapta a fejét – ezt hogy érted?
– Mmm… semmi – húzogatta a száját zavartan Julcsi. – Ne is figyelj rám.
– De, de, mondjad csak!
– Hááát… én úgy gondolom, ő nem az a fajta, aki pusztán megérzésekre hagyatkozik. Szerintem… ő jóval tájékozottabb, mint hiszitek.
Tomi merőn nézte a lányt. – Akkor nemcsak én gondolom ezt.
Ezen elhümmögtek egy darabig, majd Julcsi megélénkülve vetett föl egy új témát: – Mi az idegen nyelved?
– Angol – nyögte Tomi, mert azonnal sejtette, mi következik.
– Tudom, hogy magányos farkas vagy, meg minden – vigyorgott a lány –, de mit szólnál hozzá, ha felkészítenélek az angolra?
– Volna bármi értelme, hogy megpróbáljak nemet mondani? – nyeldekelt a fiú reményvesztetten.
A lány felkacagott: – No, Mister! There is no point about it the objection. First lesson: listen to my lips.
Tomi egyre nagyobbakat nyelt, miközben a lány telt ajkainak mimikáját követte. Figyelem én, figyelem – gondolta. – De, nincs itt túl meleg?
4 hozzászólás
Kedves Sas! De lehet, h túl meleg van…legalább is ahhoz, h angolozzanak. Majd feltalálják magukat, Tominak csak a lány ajkára kell figyelnie. Illetve arra is.
Laca kalandja H.-ban szuper lett. Teljesen leköti az embert. Ő tényleg egy szuperhős! Tetszik az egész!!! Üdv: én
Üdvözletem, Bödön!
Örülök, hogy tetszik, mert ez egy átírt verzió. Én is úgy éreztem, hogy jobb így, ezzel a plusszal. Laca egyszerűen csak teszi a dolgát, csinálja, amihez ért. Számára ilyen egy átlagos pénteki nap. Tenni másokért, megtenni olyat, amire mások nem képesek, ez az ő ismérve. Déta sem ijedős, de ő elsősorban üzletnek tekinti a küldetéseket. Igyekeztem nem az akcióra, hanem a lélektani szálakra helyezni a hangsúlyt, persze az izgalom is fontos része a fejezetnek. A folytatások még több fényt derítenek.
Laca
Hát, kedves Laca!
Nem is értem, hogy hagyhattam belerángatni magam ilyen borzalmas kalandokba? Ezt biztosan nem tudom neked megbocsátani. 🙂
Bocsásd meg nekem, de ezúttal Tomira alig tudtam figyelni.
A szombati napokat majd máskor…
Szeretettel,
Ida
Egy jóérzésű emberben csakis negatív érzések ébredhetnek ilyen kalandok során. Gyermekkorom ifjúsági regényeiben csak a hősiesség került ábrázolásra, az eszme, a bátorság. De sokszor kimaradt a vér, a trauma, a bűzös valóság. Biztosan, mert hazafiságra akartak nevelni. A valóság azonban mindig regényesebb. És az embernek néha át kell lépnie saját tűrőképessége határait.
Laca