A te házad az én váram – Kicsit másképp 01.

2011. március, Bursa, Törökország

– Két napja… Nekem is jár egy kis pihenő… vásárolgatok… Ezt-azt… Küldd át az anyagot… Ne aggódj! Mindent kézben tartok.

Déta összecsapta a telefonját, és ingerülten zsebre vágta, majd elnézést kérőn rámosolygott a tipikusan anatóliai vendéglátóra, és fizetett. Rutinosan legyintett a körülbelül 10% borravalóra, átvette a cukrozott gesztenyéjét, és csak magában dohogott, miközben kifelé igyekezett a turistákkal teli vendéglőből. Valóban két napja időzött Bursában. Csupán szerette volna egy kicsit lógatni a lábát, enni egy jó iskender kebabot, síelni Uludagban és esténként kedvére álomba enyelegni magát egy grúz vagy egy ukrán escort lánnyal, akik ellenőrizhetetlen tömegben várják itt a diszkrét felkéréseket és a szebb jövőt. (Néha úgy érezte, ő már nem is lenne képes érzelmekkel ágyba bújni, csakis érzelmek nélkül. Az érzelmek mindent elrontanak. Ami ér bármit is, az a fantázia. Fantázia és játékszenvedély.) Szeretett volna most pár napig csak élni. Csak lenni, mint egy nyavalyás átlagember, akinek annyi a gondja, hogy nappal elfáradjon, éjjel pedig feltöltődjön. Erre itt is megzavarják!

A színes bazáron keresztülvágva sietett az autójához. Szerette a török bazárokat. Mindig vett valami szuvenírt, csak az alku kedvéért, hogy jól kiakaszthasson egy rafinált türkmén árust. A legjobban az isztambuli Grand Bazaar fedett utcáiban szeretett bolyongani. Ide Bursába viszont a helyi különlegességek mindig előbb visszahívták. Két napja Déta csak egy arctalan turista volt, egy mozgó pénztárca, megtömve Euróval és Lírával, amit az árusoknak és vendéglátóknak szent kötelessége fenékig kimarkolni. Most azonban messzire elérő kezek egycsapásra visszarángatták az ő sajátosan terhes valóságába. A lába még egy török bazár kövezetén áll, de gondolatai máris messze járnak.

Déta kézben tartotta az életét. Uralta a dolgait, az ügyeit, az üzleteit. Manővereivel mindig pár kanyarral az őt alkalmazó rendszerek előtt járt. Kormányok, kormánytisztviselők, multinacionális vállalatóriások titkos ügyekért felelős (hivatalosan olykor nem is létező) irodái látták el őt megbízásokkal. Ez veszélyes üzem, és ő ezt mindig észben tartotta. Ezért minden eshetőségre kiképezte magát, a mindennapi élete egy merő tervgyakorlat volt, az agya soha nem pihent. Ettől a nyomástól szeretett volna megszabadulni legalább csak néhány napra. Most ennek is vége. Jobb, ha máris hazaindul, hogy felkészítse a csapatát. A kedve már úgyis jóvá tehetetlenül elromlott.

Forgalmas helyen parkolt a bérelt autóval. Egyszer feltörték már a kocsiját, miközben ő megivott egy fekete teát, ezt azután már sosem reszkírozta a későbbiekben. Az ő autójában számos olyan dolog előfordulhat, ami inkább ne kerüljön egy piti tolvaj kezébe.

Még beleszagolt a gesztenyéjébe, majd beszállt az autóba.

Indított.

A hatalmas robbanás mindenfelé gyilkos tűzgolyókat röpített szerte szét. A vezetőülés melletti ajtót a kegyetlen és energiájában irányított detonáció leszakította és beröpítette egy kávézó teraszának asztalai közé. Vele végtagok, emberi húscafatok zuhantak a kétségbeesett vendégekre. Az autó eközben megcsukló törzzsel megemelkedett, majd nagy robajjal ért ismét földet. Teljes volt a zűrzavar.

Amikor azt hisszük, kézben tartjuk az életünket, több, mint valószínű, hogy tévedünk. A XXI század már túlságosan ellenőrizhetetlenné fejlesztette a technológiát. És a technológia már túlságosan ellenőrizhetetlenné fejlesztette a XXI századot.

***

2011. április, New York, USA

John Hanaima (most így hívták) egykedvűen töltötte fel a polcokat. Szépen kifelé. Címkével kifelé. Ez horpadt. Sebaj. Majd én megveszem és megeszem.

Egy alak sétált egyre közelebb hozzá a háta mögött. A fiatalemberben régi reflexek kezdtek motoszkálni. Erősen koncentrálva figyelte az alak tükörképét egy befőttes üveg felületén, és jól megmarkolta a behorpadt konzervet. Az élelmiszer standard 40 dkg kiszerelésű; a tárgyon éles felületek találhatók; az ő dobóerejével két méterről halálos fegyver.

– Mit akarsz azzal a mordállyal? Még elsül a kezed, Johnny.

A mellé lépő férfi diszkréten elmosolyodott. Még mindig nem lehetett tudni, hogy a balján pihenő keresztbe vetett kabát alatt nem egy kézi lőfegyver lapul-e, de Johnny föltette a polcra a horpadt konzervet (ami megalkuvás volt szilárd elveiben), és a röpke ijedtséget okozó figura felé fordult, aki legalábbis tudja a (mostani) nevét. Azután szélesen elmosolyodott, és két kézzel nyúlt ki a férfi jobbjáért. – Mester!!!

***