A törvény

August minden erejét összeszedve rácsapott az éjjeli lámpa kapcsolójára. Sápadt fény gyúlt a szobában, a megszokott tárgyak sejtelmes árnyakat vetítettek a falra. Mozgás nem volt, nem tudta megállapítani, hogy álmában milyen irányból jött az a hátborzongató hörgés. Még most is felállt karján a szőr. Hallgatózott. Semmi nesz. Az ajtóhoz osont, és rátette kezét a kilincsre. Az felpattant és fellökte. Nagyot koppant feje a komód szélén. Elájult. A halántékán és a homlokán érzett lüktető fájdalomra ébredt. Felnyögött, ekkor valamiféle suhanást érzett. A huzat lebbentette meg a függönyt. Nehezen felült, és meglátta magát a gardróbtükörben. Kíváncsian bámult bele. Eltorzult arc nézett vissza rá.
– Ez nem én vagyok – állapította meg.
Az arc egyre nőtt, feketedett, mintha füstfelhő gomolygott volna körülötte. Már majdnem összeért az ő arcával, amikor mint egy buborék, szétpattant és eltűnt. August értetlenül üldögélt egy darabig, meg sem próbált felállni.
– Álmodtam az egészet – dünnyögte. Megtapogatta a fejét, egy dudor volt rajta.
– Hát mégsem – gondolta keserűen.
Kikászálódott a fürdőbe. August a negyvenes éveiben járó, magas, izmos férfi volt. Régóta visszavonultan élt kisbirtokán egytagú személyzetével. Komornyikját Thomasnak hívták, aki még mindig koromfekete, hosszú haját copfban hordta. Pár hónapja töltötte be a 70-et, de mintha ötven éves korában megállt volna vele az idő. August és embere között különös kapcsolat alakult ki. Az öreg mindenhez értett, kéretlenül is adta a tanácsait, amit a fiatalabb vagy megfogadott, vagy inkább nem. A múlt éjszakán szabadnapját nem a házban töltötte, így nem tudhatta, mi történt gazdájával. Reggel hazafelé szokása szerint vásárolt a faluban, majd elkészítette a reggelit, és csak ezután ment felkelteni az urát. A hálószobaajtó alól fény szűrődött ki. Kopogtatott és belépett. August éppen végzett a fürdéssel.
– Mi történt önnel, uram? – kérdezte aggodalmasan.
August némán megrázta a fejét, széttárt kezével jelezte, hogy ő sem tudja. Thomas, kíváncsisága ellenére nem kérdezte tovább a férfit. A függönyöket elhúzta, teljesen széttárta az ablakot, majd távozott. August bekapott pár falatot, aztán gondolt egyet, tréningruhát öltött, és a parkban futott pár kört. Felfrissülve a könyvtárba ment, mert eszébe jutott egy történet, amelyet gyerekkorában a felnőttek súgva meséltek egymásnak. Kutatni kezdett a könyvek között. Eltelt egy óra, a reményt már feladta, amikor lába elé zuhant egy terjedelmes könyv. Felvette. TÖRVÉNY. Ez állt címként a könyv kemény lapján jókora betűkkel. Találomra felütötte, és elkerekedett szemekkel bámulta az illusztrációt: egy gomolygó füstfelhőből torz arc nézett vissza
– Ez nem véletlen – rebegte.
Megdörzsölte a homlokát. Most élesen kirajzolódtak a betűk. Cikornyák voltak inkább, ismeretlen írásjelek. Mérgesen összecsukta a könyvet, majd a hónalja alá csapva kiment a szobából. A komornyikba botlott.
– A városba megyünk – mondta neki. – Kérem, hozza az autót!
August gyorsan másik ruhába öltözött, magához vette az iratait, a telefonját, fogta a könyvet, és sietve beült a kocsiba.
– Mi az úti cél, uram? – kérdezte Thomas, és kíváncsian nézett hátra a visszapillantó tükörből.
– Az antikváriumba megyünk – hangzott a válasz.
Elővette a mobilját, és felhívta egyetlen barátját, aki használt könyvek eladásával foglalkozott. A telefon kicsengett, de nem vette fel senki.
– Még ez is – dünnyögte bosszúsan.
Újra próbálta, most foglaltat jelzett a telefon. Zsebre vágta, és kinézett a kocsi ablakán. Mélázva nézte a szaladó fákat.
Az antikvárium ajtaja zárva volt. Megkerülte a házat, és a lakás ajtaján kopogtatott. Az magától kinyílt. Óvatosan belépett, egyből meglátta a dúlás nyomait. Az asztalon és a földön papírlapok hevertek nagy összevisszaságban. Sehol egy teremtett lélek. A ruhás szekrény tárva, szemmel láthatóan hiányzott belőle pár ruhadarab. Barátjának nagyon sürgős volt a távozás.
A konyhában túlságosan is rend volt, mintha soha nem főztek volna benne. August találomra kinyitott egy fiókot, gyógyszerekkel volt tele. Meglepődött, nem is tudta, hogy barátja ilyen beteg. De hová utazhatott? Tovább haladt a lakásban, benyitott a hálószobába. Az ágy érintetlen volt. Ekkor megcsörrent a telefonja. Egyből felismerte barátja hangját, bár az suttogó volt.
– August! Menekülj onnan, semmit se mozdíts meg! Mindjárt ott lesznek a rendőrök – azzal a vonal megszakadt.
Szirénázva érkezett a rendőrség. August ösztönösen menekült. Átugrott a szomszédos palánkon, majd az udvarból a kapun át távozott. Az antikvárium előtt várakozó kocsiba ugrott, és rászólt Thomasra, hogy induljanak hazafelé. Az autóból ismét felhívta a barátját, nem volt kapcsolható.
– Különös. Az egész nap a múlt éjszakával együtt is az. Mit tegyek? – gondolta.
Csak otthon vette észre, hogy a könyv nincs nála. Eszébe jutott, hogy a barátja lakásában hagyta a konyhaasztalon. Elcsüggedt. Biztosra vette, hogy a nyomozók felkeresik majd. De mit mondhatna? A hihetetlen történettel álljon elő? Lehuppant a fotelba, fájós fejét megmasszírozta, és ülve hirtelen elaludt.
A szobaablakon már nem tűzött be a Nap, amikor August felébredt. Komornyikja állt mellette.
– Uram, amíg ön aludt, látogatója volt. A barátjának nevezte önt. Tudom, hogy önnek nincs más barátja, csak a könyvkereskedő, hát elküldtem mondván, hogy az uram házon kívül van –
– Thomas, hogyan nézett ki az az illető? – vonta össze szemöldökét August.
– Kissé köpcös, talán 50-60 év körüli, sötét bőrű, rendetlen kinézetű férfi. A feje testéhez mérten nagy, dús szemöldökei az orránál összeérnek. Ha szabadna megjegyeznem, nagyon unszimpatikus megjelenésű ember. Megborzongtam tőle. Mintha elszívná az ember erejét. Ez az energiavámpírokra jellemző. Akaratos volt, mindenképpen be akart jönni, de kihajítottam.
– Nem tudom, jól tette-e – válaszolta August. – Máskor inkább kérdezzen meg engem!
Thomas nem feleselt, bár tudta, hogy helyesen cselekedett. Ettől az alaktól meg kell védenie a fiatalurat!

(Ízelítő – nyers anyag)