Álmomban nem voltál!

– Mi a baj? – ült fel az asszony az ágyban. Rutinos mozdulattal kattintotta fel az éjjeli lámpát. A sárgás fény kötelességtudóan világította be a szobát és a férje alakját. A halott-fehér arcból rémült szemek kandikáltak ki. Mintha ismerkedni akarna a külvilággal, a valósággal.
– Semmi, csak rosszat álmodtam – motyogta a férfi – a lidérces álmok ellen valamiféle gyógyszert kellene szedni.
– Elmeséled? – kérdezte a nő és odabújt férjéhez. Hűvös kezével óvatosan igazgatta a férfi csapzott hajszálait. Megsimogatta a homlokát, melynek érintése az augusztusi naptól meleget sugárzó kövekre emlékeztette.
– Álmomban nem voltál.
– Elbújtam?
– Nem.
– Meghaltam?
– Nem! Egyszerűen nem léteztél. Kérdeztem a gyerekeket, hogy merre vagy. Ők olyan értetlenül néztek rám, mint egy méhecske a művirágra. Nem tudták, hogy kit keresek. Nem voltak emlékeik rólad, mintha nem is léteztél volna soha.
– De hát én szültem őket. Én tanítottam meg beszélni, járni, én aggódtam értük, ha betegek voltak.
– Az álmomban erre nem emlékeztek. Semmilyen emlékük sem volt rólad.
– És te ezt honnan tudtad?
– Nem tudom. Csak láttam, éreztem, hogy az ő szemükben te sosem léteztél. Aztán, mint egy mentőötletként, anyádat kérdeztem meg, hogy merre lehetsz. Ugyanaz az értetlenség sugárzott az ő arcáról is, mint a gyerekekéről. Azt mondta, neki csak két fia van. Lassan rá kellet jönnöm, hogy csak én emlékszem rád. Valami hihetetlen ürességet éreztem. A lakás tele volt az emlékeiddel. A ruháid a szekrényben, a könyved a polcon, az esti vacsora a hűtőben, amit te készítettél. A hajszálaid a fésűben, az illatod a hálóingeden, de ezeket mind – mind csak én láttam, és éreztem. Másoknak sosem léteztél, és előlem is eltűntél, csak az emlékeid maradtak meg.
– Hihetetlen.
– Igen és mégis valóságosnak tűnt. De nem hagytam annyiban. Makacsul kerestelek. Tűvé tettem az egész házat, bejártam az udvart, a kertet. Mindenhol csak a jeleidet láttam, de te nem voltál.
– Furcsa egy álom.
– Furcsa? Nem! Kétségbeejtő, szívszorító, megsemmisítő. Akaratosan ragaszkodtam hozzád, az eddigi életünkhöz, a meghitt beszélgetésekhez, a segítő jó szándékodhoz. Hirtelen dühös lettem, törni – zúzni szerettem volna mindent. Bebizonyítani valahogy, hogy nem csak az én emlékeimben élsz. Azt gondoltam biztos segít valaki, de akárkinek említettelek, a szomszédoknak, a barátoknak, mindenhonnan csak értetlen arcok néztek vissza rám.
– És aztán mi történt?
– Összeroskadtam. Beültem a szoba sarkába, a fejemet fogtam, és jajgattam. A fájdalom átjárta az egész testemet, csak reszkettem és jajgattam. Olyan hihető volt minden. A hiányod úgy fájt, hogy égette a bőrömet. A tehetetlenségem, mint valami óriási verem, magába zárt, és nem engedett szabadulni. Az Istent kértem, vagy valami földön túli erőt, hogy segítsen, hogy adjon vissza téged. Az nem lehet, hogy nélküled kell élnem. Minden, aminek értelme volt eddig, egy pillanat alatt semmivé foszlott.
– Szegénykém. Na, nincs semmi baj. Itt vagyok.
A férfi úgy ölelte át a feleségét, olyan túláradó szeretettel, hogy a nő majdnem felszisszent. Mint az oltalmat kereső kisgyermek, úgy bújt az asszony karjaiba. A lélegzése még mindig zaklatott volt, fel – fel sóhajtott valami remegő megkönnyebbüléssel, és szeméből megeredtek a könnyek.
– Tudom – mondta elakadó hangon – most már tudom, hogy itt vagy. Ne menj el tőlem soha. Belepusztulnék.
– Nem megyek. Mindig itt leszek.