Gumiszobám szirtjein bandukolt nedves tekintetem, kocsonyás nyálkát húzva maga után. Én, mivel a magassággal nem vagyok megbarátkozva, nem mertem kimenni a szélére, így aztán nem is érhettem utol, és a nyálkát is felszedték előlem a sötétből született lebegő tulipánok. Beomlott alattam az anyag, a tér síkká lapult, kénytelen voltam ügyetlen aszfaltrajz módjára szétterülni, csak szemem világa látta az elveszett dimenziót. Próbáltam minél többet mutatni magamból, ókori egyiptomi stílusban közlekedtem a lapok között, amikor betűkre találtam, minden bizonnyal friss betűkre, mivel még nedvesek voltak. Átgázolva rajtuk megpillantottam a karakterek atyját, dundi kis golyóstoll volt, amit egy hozzá illő apró kéz irányított.
Becsuktam a szemem, kitártam cserzett bőröm pórusait, átengedtem magam a szent tinta sodrásának, irodalomnak éreztem magam. Ahogy az alkotás részévé váltam, éreztem, nincs benne semmi fennköltség, semmi gondolatiság, egyszerű gyermeteg gondolatok között folytam végig, néha belekapaszkodtam egy torzult emlékbe, vagy édesded fantáziába. Elérhetetlen vágyak között kövérkés életem is kilapult, egyszerűbb lett, szépnek láttam azt, amit azelőtt nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán látni lehet.
Hirtelen emelkedni kezdett a világ, elkezdtem szédülni, egy felnőtt és egy gyermek veszekedésének foszlányait hallottam, miközben az én két dimenzióm egyre jobban összegyűrődött, majd végül a mohó lángok martalékává vált.
2 hozzászólás
Nagyon képszerű a műved, nekem nagyon tetszik. Láttam magam előtt a képeket, amikor olvastam. Igazán különlegesre sikerült. Gratulálok.
Üdv.:Phoenix
Örülök, hogy megláttad az általam nem láthatott képeket.