Kassel és Eschwege között van egy nem túl magas hegy, a Hohe Meissner, a hegy keleti oldalán egy kis tó, és Holle anyó él ebben a tóban. Holle anyót nehéz felismerni, mert nagyon sok arca van. Néha királyi pompában jelenik meg, mint földistennő, máskor rút, vén boszorkány, akit annyiszor kívántak már a pokolba, hogy végre sikerült. Csábító szépasszony, jóságos szomszéd néni, félelmetes tündér, meg még sok minden – ki ne akarna találkozni vele, ki nem rettegne tőle?
A tó közepén hideg forrás fakad, partján sűrű nád terem, mocsaras rét veszi körül, számtalan béka élőhelye. De a hesseniek azt suttogják, hogy ez a tónak csak az egyik arca. Igazából feneketlenül mély, és egyenesen az alvilágba vezet. Az alvilág természetesen a felhők fölött van, hiszen köztudomású, hogy csak akkor havazik, ha Holle anyó kirázza a párnáját.
Nehéz ezt követni! És még nehezebb lesz, ha megtudjuk, hány helyről lehet még eljutni Holle anyó földalatti házikójához, magasan a felhők fölött. Folyókban, tavakban, forrásokban, sőt még a kutakban is márványlépcsők vannak, amelyek egyenesen levezetnek – vagy fel? Szegény Tevje is gondban van a sok lépcsővel.
Egyszer egy szegény asszony a kút mellett üldögélt a két lányával; szorgalmasan fontak. Mindkét lányt Marinak hívták, de csak az egyik volt „édes” – szeplős vagy kancsal, kövér vagy nyeszlett, ki milyet nem szeret. Amolyan lusta, feleselős, szófogadatlan lányka, de kedvenc, mert „édes.” A másik Mari szép volt, okos és aranyos, de csinálhatott akármit, semmi sem volt jó; ez a mostohalányok sorsa. Az édes lány unta nagyon a fonást, inkább csak játszott az orsóval, és hogy-hogy nem, beleejtette a kútba. A szegény asszony persze most is a másik lányt vette elő: Te vagy a hibás! Biztosan meglökted a kezét! Most már ugorj a kútba, és vissza ne gyere az orsó nélkül!
Mari kérlelt, könyörgött, de nem volt kegyelem, be kellett ugrani. Jobb is, ha vége az életemnek, gondolta a lány elkeseredetten, aztán kiderült, hogy a kútban nem is víz van, hanem lépcső – Mari lement az alvilágba.
Virágos rétre érkezett, ahol őzek szaladgáltak, lepkék kergetőztek. Hogy lehet itt egy orsót megtalálni?
Orsó helyett egy kemencébe botlott. Szépen megsült kenyér kiabálta a kemencéből: Vegyetek ki, mert mindjárt megégek! – Mari jó kislány volt, fölkapta a sütőlapátot – de egy mogorva pék kitépte a kezéből. Te kis taknyos, el akarod lopni a kenyeremet? Sosem hallottál a magántulajdon szentségéről? Durr, egy nagy pofon!
Mari égővörös arccal menekült, és találkozott egy almafával. Tele vagyok érett almával, mondta ez a fa. Tudod, hogy milyen súlya van? Rázz meg, kérlek szépen, mert már nem bírom sokáig.
A kislány mindig szolgálatkész volt, most is ugrott, megrázta istenesen – hirtelen egy sereg mindenféle ember pattant ki a földből. Elment az eszed? Tönkre akarod tenni az egész gyümölcsöst? Ezért még megfizetsz! – Jókora bírságot vetettek ki, pofonok formájában. Mindenki csak egyet ütött, de nagyon sokan voltak!
Szégyen a futás, de hasznos. Ott egy kis ház, abban talán elbújhatok! – Micsoda szerencse, mondta Holle anyó, éppen cselédet keresek. Az lesz a dolgod, hogy minden reggel jó alaposan felrázod a párnáimat.
Mari megörült a kreatív feladatnak, és alig várta, hogy megmutassa, mit tud. Nekiesett a párnáknak, de mindjárt az elsőnek kihasadt az oldala – csak úgy dőlt belőle a pehely.
Holle anyó nagyon dühös lett. Idenézz, mit csináltál! Most aztán varrhatok egész nap. – És csihi-puhi, alaposan elfenekelte Marit. Visszazavarta a felvilágba, és még hozzátette: Küldd el az orsóért a húgodat!
Mit volt mit tenni, csúnya Mari is beugrott a kútba, ott találta magát a virágos réten. Neki ugyan kiabálhatott a kenyér a kemencéből. Még mit nem, hogy összeégessem az ujjamat? – A pék elismerően csettintett. Derék dolog, te vagy az első, aki nem akar kirabolni. Itt is maradhatsz, ha kedved tartja, majd meglátod, milyen jól megy az üzlet. – Kösz, felelte Mari, ezen még gondolkozom.
Továbbment, és ki más jött volna vele szembe, mint az almafa? Mit fizetsz, ha lerázom az almáidat? – kérdezte Mari. A fa hirtelen elfelejtett beszélni, de az emberek azt mondták, küldje be a szakmai önéletrajzát, fényképpel, nyolc példányban, aztán csak várjon türelmesen. – Nem ettem én meszet, felelte Mari, tudom én, hova dobjátok ki az önéletrajzokat.
Továbbment, és ki se kerülhette volna Holle anyó házikóját. Micsoda szerencse, mondta Holle anyó, éppen párnamozgató menedzsert keresek. Szakképzettség nem szükséges, fizetés annyi, amennyit te gondolsz. – Szolgálati lakás, nyaraló, autó, telefon? – Magától értetődik. Ugye, elvállalod? Na lécci!
Még egy kicsit kérette magát a leányzó, aztán rábólintott. Üsse kavics, minek nevezik ezt az állást, csak fizessenek jó sokat.
Kicsit meghökkent másnap, amikor szembesült Holle anyó irdatlan nagy párnáival. Megfogta azt, amelyik a legkisebbnek látszott, meg is rázta, de csak egészen picit. Egy-két pehely így is kihullott, és Holle anyó nagyon elégedett volt az új menedzserrel. Végre egy szakember, aki nem teszi tönkre a párnáimat!
Egy idő után Mari megunta a dicsőséget, eszébe jutott az is, hogy ő tulajdonképpen az orsóért jött, és kifejtette, hogy inkább visszamenne a földre. Holle anyó bevezette egy raktárba, ami arany orsókkal volt tele, színültig és csurig. Ezeket mind neked adom, ez a te prémiumod. – A kamionok máris ott sorakoztak a rámpán, és ha igaz, még mindig dolgoznak a daruk, futómacskák és villás targoncák; nem akar elfogyni a raktárból a sok arany.
Hmmm, jegyezte meg Bummegyilyen Tóbiás, nyugdíjas koronaőr, amikor elolvasta Holle anyó éves jelentését, nem tudom pontosan megfogalmazni, de az a sejtésem, hogy az alvilágban sem lehet minden tökéletes.
1 hozzászólás
A mai viszonyokra átírt Holle anyó jó ötlet. A kivitelezés is jó. Az nem jó, hogy nem mese a felcserélődött értékrend.