(Részlet Életem regénye „és aztán” c. fejezetéből)
Némely ember (ki tudná miért?) valamilyen fogyatékossággal jön e világra, vagy élete folyamán (baleset vagy más) kerül hasonló állapotba. Közülük sokan igen értékes tulajdonsággal rendelkeznek, jóindulatúak, készségesek, egészséges igazságérzetük folytán nem csapják be embertársaikat. Mégis ők azok, akiket általában kigúnyolnak, ugratják őket, pedig inkább tisztelni kellene őket naiv jóindulatukért.
Ami a legszomorúbb, hogy nemcsak egyes emberek, de a társadalom is igazságtalan hozzájuk. Ha arra kerül sor, hogy az ilyen ember mások hibájából bajba kerül, mások miatt, pl. verekedésbe keveredik, az „értelmesek” elinalnak, ő ott marad a helyszínen, s nem egyszer őket vádolják, s még tanúskodnak is ellene a hatóságok előtt. Kénytelenek szenvedni mások hibájából.
Pedig legtöbbjük békés természetű, jóindulatú. Nekem aztán van tapasztalatom ezen a téren, hiszen engem is megáldottak az Égiek egy hasonló gyermekkel. És sohasem bántam meg. Melegszívű, jóindulatú gyermek. Még a gondolataimat is lesi. Tudja, érzi, mivel szerezhet örömöt másoknak.
Együtt néztük Attilával — és soha nem felejtem el azt a jelenetet, mikor Cirmos cicánk először hozott haza egeret a kiscicának: Ahogy figyelte, mutatta neki, hogyan kell bánni, játszani vele. (Az már más lapra tartozik, hogy „a foglyul ejtett egérke szemszögéből nézve ez már fölér egy modern krimivel”).
Most is van két nagy cicánk. Egyikük — Kormi (ő a főnök), naponta kétszer, reggel és délután ugyanabban az időben megjelenik, és ha a gazdi nem teljesíti pontosan kötelességét, odajön, leül elém, mereven, nagy szemekkel néz (mintha beszélne hozzám), le nem veszi rólam a tekintetét. Ha nem reagálok rá, akkor közelebb jön, szép fehérkesztyűs cicakézzel megérint. Előbb többször finoman, de ha sokáig késlekedem, bizony egyre erélyesebben, kieresztve a körmét, tapogat addig, amíg elindulok a konyha felé…
Viszont, ha az első reagálásra elhatározom (csak kigondolom), hogy megyek és adok nekik vacsorát, akkor meg sem várja, hogy fölálljak, már indul kifelé, sarkában a kicsit távolabb ülő másik cicával, amely figyeli a jelenetet. Kint a konyhában aztán nyugodtan ülve várják, hogy megkapják az adagjukat.
Sohasem nyávognak, így jelzik az étkezés idejét. Csupán akkor hallom nyávogásukat, ha például csirkeboncolás történik, vagy hasonló finomság készül a konyhában (persze, ez alatt húsféle értendő akár nyers, akár pecsenye formájában). Olyankor szörnyű nagy izgalommal keringenek lábam körül, törleszkednek, és nyávogással sürgetik a különleges csemegét.
Csodálom a természetet, növényeket, állatokat. A macskák is olyan szeretettel, gondoskodással veszik körül utódaikat, mint a jóérzésű emberek. Féltő gonddal figyelik első botladozó lépteiket, tisztogatják, szeretgetik őket, amíg szükségük van rá.
S hiába kapott kevesebb értelmet Attila Teremtőnktől, kedvessége, a természet, a szép iránti igényei, képességei neki is megvannak. Ha meglátja a naplementét, vagy egy szivárványt, csodálattal nézi és odahív, hogy én is nézzem…
Szépérzéke tanúskodik arról is, hogy állandóan rajzol. Főleg filctollal dolgozik. Aprólékos vonalkákkal készülnek a képei. Előszedi a könyvszekrényről a Magyar művészet c. nagyméretű színes kiadványt, azt lapozgatja, s kiválaszt belőle egy-egy képet, egy vázát, egy virágszálat, egy tájképet… Ha meglát a TV-ben valamit, azt is lerajzolja, színezi. Aztán kezdi elkészíteni az ő csodálatos látásmódjával, előbb a körvonalait, majd aprólékosan kidolgozza, fáradságot nem kímélve készíti el új, különleges alkotását. Elhatároztam, hogy kiállítást rendeztetek munkáiból. Mostanában különválogatom a képeit, és színes kartonokra ragasztom, megjelölve a dátumot és a témát. Már összegyűlt 22-30 kép, ami elkészült. Katiéknál is van néhány, amit majd a kiállításra elhozok, ők bekereteztették.
Őseink bűneiért…
Többször ért megpróbáltatás, amikor nem tudtam, hogy lábalhatok ki belőle. Ilyenkor én is hasonlóan éreztem, mint az író:
„Tény és való, régtől, az első gondolatrezdülésemtől fogva tudom, érzem, hogy valamilyen rejtelmes gyalázat tapad a nevemhez, és hogy ezt a gyalázatot valahonnan magammal hoztam, onnan, ahol sohasem voltam, s valamilyen bűnömért hoztam, ami az én bűnöm, bár sosem követtem el, és üldöz egész életem során, mely élet kétségkívül nem az én életem, jóllehet én élem, én szenvedek tőle és én halok majd bele…” (Kertész Imre: Kaddis)
Én is fölteszem kérdéseimet az író után:
Miért kell nekem is, valakinek, valamelyik ősömnek általam ismeretlen bűnéért vezekelnem?
Miért nem bűnhődik az, aki ki tudja, milyen gonosztettet követett el; ezt az örökséget miért én kaptam, miért éppen nekem kellett magammal hoznom az életembe?…
De miért éppen én bűnhődöm, aki ott soha sem voltam, miért hurcoljam magammal azt a bűnt, vagy gyalázatot azért a bűnért, amit sohasem követtem el.
Miért sújt éppen engem sorsom azzal, amihez nekem semmi közöm?
Miért szenvedek éppen én valamelyik elődöm helyett?, engem sújt a Teremtő, engem, aki ártatlan mindabban.
Miért? Miért?
Istenem, hány miért jön még az életemben?
Hányszor megjelentek ezek a gondolatok, már gyermekkoromban? De válasz nincs, feleletet senkitől nem kapok rá…
Néha, amikor nem érzem Isten közellétét, háborog a lelkem. Bűnnek érezem azokat a gondolatokat, amelyek megfordulnak az agyamban.
Miért engem sújt a sors, ez lenne az isteni gondviselés?
Aztán arra gondolok: hogyan lenne annyi ideje Teremtőnknek külön-külön mindnyájunk gondjával foglalkozni, hiszen már annyian élünk a földön. Mégis — nehéz megérteni, miért engedi meg, hogy azok, akik hisznek Benne, akik igyekeznek jók, igazak lenni, miért sújtja őket? Ugyanakkor gonosz, igaztalan emberek (emberi, materialista szemmel) boldogulnak, gondtalanul, vígan élnek…?
Talán gyenge és képtelen az emberi agy mindennek a befogadására? Hogyan érthetem meg véges képességeimmel a végtelent?… Teremtőnk akaratát, azt, mi lehet a célja velem?, hogyan foghatnám föl, mi lehet a célja az én életemmel?
Talán jobb, ha nem látunk bele a jövőnkbe. Ha mindazt a szenvedést, a sok borzalmat előre tudtam volna, amit meg kellett élnem, talán nem is akartam volna élni… S mégis erőt adott hozzá Teremtőm, hogy elviseljem, mert akire nagy terheket ró, annak több erőt oszt azok elszenvedéséhez.
Amikor valamiért szomorúnak lát az én kedves beteg gyermekem, odajön hozzám, megsimogat, megcsókol, s megkérdezi, miért vagy szomorú anyukám? Olyankor megszűnnek nagy gondjaim, elszállnak kellemetlen gondolataim.
Éppen, mikor sötét gondolatok kavarogtak bennem, akkor akadt kezembe a jelzett könyv, ebből vettem következő idézetet:
„… aki nem tud letelepedni a pillanat küszöbére, feledve minden múltakat, aki képtelen félelem és szédülés nélkül, a lábát megvetve állni egy ponton, mint egy győzelmi istennő — az sosem fogja tudni, hogy mi a boldogság, és ami még ennél is rosszabb: az sosem tehet boldoggá másokat.” (Nitzse).
Milyen igaz, milyen mély gondolat. Annyi bánat, annyi gond, annyi nehéz évek közepette, mégis mindig föl tudtam emelkedni, és tudtam hinni, meglátni a szépet, azt a világmindenséget, ami körülvesz bennünket, egy szép tájat, egy gyönyörű virágszálat, a természet harmóniáját, a kivételes emberi alkotásokat, azért tudom csodálni, mert azokban Isten csodálatos művét érzem, amivel bennünket, embereket megajándékozott.
2 hozzászólás
Kedves Kati!
A fogyatékos emberek is tudnak teljes értékű életet élni, ha támogató környezetbe kerülnek. Úgy látom, a te fiad esetében ez megvan, azért is tudott képességeinek megfelelően kibontakozni. Soraidból kitűnik, hogy nagyon szereted őt, és ez a szeretet teszi igazivá az ő életét is.
Szeretettel: Eszti
Kedves Esztike! Ahogyan mondod, pici korától nagyon szerettük őt. (Az igazsághoz tartozik, hogy egy, az apja kivételével, aki annyira gyűlölte, hogy ezért bomlott fel a családunk.) Mi viszont mindig mellette maradtunk, s én úgy fogadtam el őt, ahogyan született, és annak örülök, hogy olyan helyet találtam neki, ahol fejlesztették, s ügyes kezével a rajzban kiteljesedett, és abban örömét leli. Mi is. Olyan szép rajzai vannak, én is megcsodálom, amikor elkészíti.
Köszönöm, hogy elolvastad és elmondtad a véleményed.
Szeretettel:
Kata