A világ egy darabját még Szovjetuniónak hívták, és rózsaszín volt a térképeken, mint a habos-babos ruhába öltöztetett kislányok a nagymamánál tett látogatáson. 1925-öt írtunk, és a soros világboldogítók még eléggé az elején voltak a nagy kalandnak, bár végül sosem nőtték ki a rózsaszín babaruhát. Hirtelen annyi volt a dolog, a múltat végképp eltörölni, rabszolgahadat felszabadítani, meggyőzni a népet arról, hogy ezentúl minden tökéletes lesz; a nagy sürgés-forgásban hogy-hogy nem, elfelejtkeztek egy kis temetőről. Az egykori kolostort már sikeresen átalakították iskolává, a templomban kukoricát tároltak, az ikonokat eltakarta a vörös fal, de a temetőben még mindig békés álmukat aludták a pópák és szerzetesek. Pedig milyen jó kis röplabdapálya lett volna a helyén.
Bizony, ez bűnös mulasztás volt, és nem is maradt el a büntetés. Egyszer csak híre ment a városban, hogy egy magas, méltóságteljes, fehér alak sétálgat a sírok között. Csak az öregasszonyok merték megnézni, akik nemhogy az ördögtől, de még a párttól sem félnek. Mit lehet csinálni egy vénasszonnyal? A pártból nem lehet kizárni, mert be se lépett. Szemináriumlátogatásra nem lehet kötelezni, mert nem akad előadó. Maradna még a szibériai ólombánya, de ott már nagyon sokan vannak.
Így hát az öregasszonyok büntetlenül sertepertélhettek a temető körül; persze előbb-utóbb a város apraja-nagyja látni akarta a kísértetet. Látták is, pedig tudhatták volna, hogy ez nem túlvilági jelenség, hanem igenis klerikális csökevény, amit már csak azért is fel kell számolni, mert nem létezik.
Az elvtársak még elég tapasztalatlanok voltak, ezért a biztonság okáért bekapcsolták az akcióba a rendőrséget. Ott már akadt néhány dörzsölt róka, akik egyből az iskolát vették gyanúba. Nagyon valószínű, hogy az egyelőre gyermekkorú, leendő elvtársak szórakoznak. Csakhogy az ilyen éretlen tréfákat nem lehet összeegyeztetni a szovjet állam méltóságával. Fülön kell csípni az ebadta kölyköt, el kell kobozni a töklámpást és a lepedőket. Sajnos ez a tipp nem jött be, mivel a burzsoá vagy klerikális kísértetnek nem volt testi valósága, nem lehetett letartóztatni a hagyományos módszerekkel.
Ahá, mondta a fő-főrendőr, nem is értem, hogy lehet az, hogy eddig nem gondoltunk erre. Valami vetítő masinájuk van az ifjú pioníroknak, képeket vetítenek a sírok közé, és nagyszerűen szórakoznak.
Nu ladno, mondták az elvtársak, és rögtön megszervezték a rajtaütésszerű házkutatást; ebben már volt némi gyakorlatuk. Feltúrták a gyerekek szekrényeit, és még a pionír sípok alá is benéztek, hátha ott rejtőznek azok a fránya mozigépek. De még az ágy alatt sem volt más, mint döglött egér. A kutatást kiterjesztették a gyanúsabb sírokra is, mert az ellenség akárhol meglapulhat. De a nyomozás eredménytelen maradt, és a szálfa termetű kísértet továbbra sem hagyta ki az egészségügyi sétáját, egyetlen éjszakára sem.
A rendőrfelügyelő többször is elmondta, hogy mindjárt megüti a guta, de ez az örömteli esemény nem akart bekövetkezni. A temetőt lezárták, de a szomszéd házak tetejét vagy padlásablakait nem lehetett lezárni, és most az érdeklődők innen bámulták a bolyongó kísértetet. Az élelmes elvtársak belépti díjat szedtek, bár ezt később letagadták, és a helyi sajtó kiemelt helyen foglalkozott a kérdéssel. A zsurnaliszt elvtársak leszögezték, hogy a goszpogyin szellem nemlétezik, ezért a megtekintése nem ajánlatos.
Erre az ellenpártnak is lépnie kellett, és valóban, hamarosan elterjedt a nagy hír: egy Fjodor Kuzmics nevű remete éldegélt egykor a tomszki kolostorban, Csakhogy ez a Kuzmics nem egyszerű tovaris eremit volt, hanem maga a cár atyuska, I. Sándor. A cár atyuskának elege lett az uralkodásból, eljött ide, Kuzmicsnak nevezte magát, remete módjára élt, és csak akkor hagyta el a celláját, amikor kihozták ide a temetőbe, a Szent Mihály lován. Senki nem tudta megmondani, hogy ennyi évi békés pihenés után miért kezdett el egyszerre sétálgatni, de abban egyetértettek, hogy ez nagyon nagy szerencsétlenséget jelent. A legvalószínűbb az, hogy nagyon nagy vihar lesz, és amikor a legjobban villámlik és mennydörög, az ördög összecsomagolja és elviszi a hitetleneket.
Tovarisok és önkéntes népnevelők járták a várost, lelkesen magyarázták, hogy nincs Isten, és a vallás a nép ópiuma. Ezt már tudjuk, mondták az emberek, és alapjában véve egyet is értünk. Csupán két problémánk van. Az egyik az, hogy nem tudjuk, mi az ópium, de valami jó dolog lehet, ha annyira tiltják. A másik pedig az, hogy a Jóistenről szívesen lemondunk, mert eddig se vettük semmi hasznát. Az ördög azonban nagyon hatalmas, és nem merünk vele ujjat húzni.
És ez komoly érv volt, mert az ördögtől mindenki retteg, pártállástól függetlenül. Emberek, mondta erre az illetékes elvtárs, de hiszen mindnyájan tudjuk, hogy I. Sándor 1825-ben halt meg Taganrogban. – Hát ez csak olaj volt a tűzre. Pontosan száz éve! Ezért kel ki a sírjából, így ünnepli meg az évfordulót! – Igaz, hogy még senki sem hallott arról, hogy a kísértetek évfordulókat ünnepelnének, de legalább megvolt a magyarázat. – Emberek, a cárt Szent-Péterváron temették el! – Dehogy temették, rázták a fejüket a tomszkiak, egy katonát temettek el helyette. És egy tanító tudni vélte, az angol követ felismerte az álruhás cárt, amikor felszállt egy hajóra. Hogy miért hajón utazott Szent-Pétervárról a szibériai Tomszkba, az szintén nem megvetendő rejtély.
A hatóságok belátták, hogy sürgősen tenni kell valamit. Fel kell nyitni a sírt, akkor majd kiderül az igazság. Fel is nyitották, és a sír üres volt.
De legalább megszűnt a kísértetjárás.
12 hozzászólás
Ez az írásod is tetszik. Rád fogok szokni, mert szórakoztatóak a történeteid és jól vannak megírva. Egy idézet jutott eszembe, nem tudom már kitől: Az istennek egy mentsége van, az, hogy nem létezik.
Gratulálok. a.
Nekem sem jön be az ószövetségi… de valaki csak megteremtette és fenntartja ezt a világot, és remélem, egyszer el is fogja pusztítani. Nem vele van a probléma, nekünk vannak irreális elvárásaink. És azokhoz képest tényleg nem létezik.
Jól megírt kísértettörténet, csak kár hogy nem derült ki miért nem jött többet a szellem. Persze az olvasó kitalálhatja a maga verzióját ha van fantáziája.:)))
gondolom, az évforduló ünneplése is elmúlik egyszer
Ez egy nagyszerű szatíra. Tetszett, nint a többi írásod!!! Van azonban egy észrevételem. Nem változtat a lányegen. Az elején a hasonlat a rózsaszínnel nem stimmel. Gondolom, ha elolvasod, rögtön rájössz. Ap baki, nem számít. Az antoniusnak tett megjegyzéseddel viszont egyetértek. -én
nekem van egy régi térkép atlaszom, és a nagy szu tényleg rózsaszín.
A szín stimmel, nekem a mellékmondattal van problémám. Rózsaszínnel jelölték a térképen, mint a ….kislányokat…stb. A ksilányokat is rózsaszínnel jelölték a térképen? Bocs ez csak kötözködés, de a vonatkoztatás tényleg nem stimmel! Ettől még klassz az egész!!! -én
javítottam, aztán vagy jobb, vagy rosszabb
Tökéletes lett!!! Üdv: én
Ez haláli! Sírva röhögtem rajta… csatlakozom Bödön olvtárshoz. :))
Kedves Márta!
Belebotlottam a novellára és élvezettel olvastam. Az ilyen írások jók, ahol értelmesen, szabatosan fogalmazzák meg a mondanivalót. Én is mosolyogtam rajta, főleg azért tehettem, mivel ha nem is m.század 25-ben, de később, a Sztálin-Rákosi "idényben" bőven élvezhettem a sok szamárságot, amit összehordtak, aminek sokan vallották kárát. Mi is gyönyörködhettünk benne úgy a m. század közepéig, amikor már a bekényszerített párttagok is ráébredtek, hogy javítani kell a helyzeten…
Nagyon jó az írásod. A végét úgy értékelem: persze, hogy üres volt, hiszen kísértetként sétálgatott a szabadban. Vagy csak üres koporsót temettek el.
Szeretettel olvastam: Kata
Ez egy nagy rejtély, Béláim! 🙂
Kedves Márta!
Jó ez a novella, a stílusa nekem az A rátóti legényanyát juttatta eszembe. 🙂 Már pedig az se volt nemsemmi!
Szeretettel: dodesz