Valami olyasmit mondtál, hogy a szavak csak szavak, akkor állnak össze költészetté, ha tehetség is van hozzá, felső fogsoroddal ráharaptál finoman alsó ajkadra, öntudatlan mozdulat, mindig akkor teszed, ha erősen gondolkodsz, jó választ akarsz adni; haraptál egyet a pogácsából is, egy morzsa behullott dekoltázsodba, észre sem vetted.
A lét borzalmasságában és gyönyörűségében először éreztem, akár morzsaként is boldog lehetnék, de elhessegettem a gondolatot, mert többre vágytam, többet akartam a kispolgári mézes köcsög ragadósságánál, mely csak gyávaságba és reszketeg vágyakozásba taszítja az embert, reprodukciókba sűrítve a művészet hatalmasságát a bútor színéhez passzoló képkeretben, Renoir, Monet, bátrabbaknak Vasarely, de semmi Chagall, Ernst, netán Kondor Béla.
Finom ujjaiddal csipegetted a sós mogyorót, folyamatosan beszéltél, rekedtes hangszínedbe befurakodott az esti szél, mely a tetők felett rohangált, fehér, áttetsző blúzod alatt sejtelmek domborultak, és én képtelen voltam figyelni az irodalom mélységeire, nem érdekeltek abban a pillanatban a kortárs költők szenvedései, leleményei, térd fölött ért szoknyád, átvetetted egyik lábadat a másikon, és én kezdtem értékelni és érteni az ívek és formák geometriáját, libbenő hajtincseidben felfedeztem a szélcsatornák fizikáját, ám amikor egészen közel hajoltál hozzám, illatod őrületbe kergette szaglószervemet, agyam vészjelzéseket küldött kezemnek, hogy maradjon végre nyugton, ne akarjon mindenáron megérinteni téged; kezdtem azt érezni, végleg elvesztem.
A csönd lökdöste félre gondolataimat, kérdőn néztél rám, mosolyogva, csodálkozva, hogy már egy perce csak beléd veszve bámulok rád, nem válaszolok semmire, megmerevedve, belegabalyodva a pillanatba, nem érezve és érzékelve mást, csak tekinteted, mely fogva tartott; elképzeltem, amint megcsókolnálak, összenyálaználak, mindenütt, miután megvadultan kibontanálak gúnyádból, mindből, sorban, meggondolatlanul szétdobálva.
Felnevettél, közelebb ültél hozzám, megcsókoltál, összenyálaztál, mindenütt, miután megvadultan, akár egy vágytól űzött nőstényállat, kibontottál gúnyámból, megkeményedtek szabadon ringó melleid, pattanásig feszülve ágaskodtak mellbimbóid, hajad arcomba csapódott, magad alá gyűrtél, combjaid közé szorítva, magadba engedve, fuldokolva, jajongva, felszabadítva az eddig gúzsba kötött spirituális erőket, egy irányba állítva a megbolondított molekulákat, a begerjesztett elektronokat, feltörve a mindenség titkait.
Akkor értettem meg, semmihez sem elég a tehetség, kell hozzá a szabadság is, az együttérzés, a merészség, megélve és átélve legrejtettebb vágyainkat, legtitkosabb elképzeléseinket a világ folyásáról, mert minden gyönyörűség csak úgy gyönyörűség, ha teljességében éljük meg, nem csak szépelgőn, fanyalogva, mímelve a valóságot, ketrecbe, bilincsbe zárva erőit és indulatait.
Azt hiszem, nagyon szeretem Petri György verseit, mondtam halkan, és imádtam meztelenségünket.
4 hozzászólás
Szia Joc! 🙂
Az irodalomban számos példa szolgál bizonyítékul arra, hogy az írás hatalom, az írástudó ember tollában rejlő tinta lehet gyógyír vagy méreg.
Mindkettő utat talál, sejtekig hatol, ösztönöket szabadít fel, épít vagy rombol, átformál, folyamatok sokszínű kavalkádját indítja el.
Történeted építően hat, kendőzetlen tisztaságával megérint.
Mint egy képzett idegenvezető – tárlatot mutatva -, természetes könnyedséggel kalauzolsz a férfilélek rejtelmeibe, legmélyebb szegletébe, és eközben a tinta afrodiziákummá válik ujjaid között.
Rövid novelládban jól érzékelhető személyiségjegyek bontakoznak ki, képeket láttatsz, az ember szinte részesévé válik a rejtelmeknek, melyek nem is annyira azok, mint sokkal inkább egyszerű, kendőzetlen emberi érzések.
Írásod egyszerre izgalmas és nyugtató, finom erotikájával a testi-lelki szabadság tükörképe. Ösztönöz, terelget, felfedi, ami igazán fontos az életben: felismerni, megtapasztalni szépségeket, azonos hullámhosszra kerülni, hagyni, hogy a hullámok jótékony hatása érvényesüljön.
Jó volt olvasni, köszönöm az élményt! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Egyetértek veled, az irodalom “mindenre képes”, a fantázia szab csak határt. Morális kétségeink közepette mindig az ösztönökhöz fordulunk tanácsért, mert az egónk korlátozott lehetőségekkel bír, érzékeink viszont dimenziókon túli tapasztalatokkal kecsegtetnek. Valójában tökéletlenek vagyunk, nagyon, ám néha élvezzük, néha vannak édes, sejtelmes, kellemes pillanatai is ennek a tökéletlenségnek.
Mellesleg tényleg szeretem Petri verseit.
Ölelés!
Joc
“nem érdekeltek abban a pillanatban a kortárs költők szenvedései, leleményei, térd fölött ért szoknyád, átvetetted egyik lábadat a másikon, és én kezdtem értékelni és érteni az ívek és formák geometriáját”
Elhiszem. Mindennek rendelt ideje van. Ez az idő a vágyok beteljesüléséé volt.
Szeretettel gratulálok érzékletes soraidhoz.
Rita 🙂
Szia Joc! 🙂
Bár ritkán tudtál jönni, értékes írásaiddal mégis nyomot hagytál a Napvilágon.
Gondolkodtam, melyik műved alatt szóljak (az utolsó szó jogán 🙂 ), ezt választottam, de bármelyik lehetett volna.
Olyan természetességgel vezeted a tolladat, hogy minden írogató okulhat belőle, és olyan területekre vezeted el az olvasókat, ahova még ámaikban is alig merészkednek.
Szellemi tisztaság jellemzi novelláidat és verseidet, mindegyikben komoly üzenet van arról, hogy a világnak jobbá kell válnia, mert jelenleg lassan élhetetlen.
Szemeket nyitogatsz, vezetsz, s miközben lebilincselnek a műveid, kivilágított utat mutatsz az önálló, felelősségteljes gondolkodás felé. Nyitva hagyod az írásaidat, legyen min eltűnődni, és ha egyszer eredményre vezet, akkor szebb lesz a világ (legalább unokáinknak). 🙂
Rengeteget tanultam tőled, ezt bárki megteheti, az ajtó tárva van.
(Azért írtam épp ide, mert ez az egyik kedvencem. Könnyed lírának tűnhet, de jóval több annál. Erről részletesen beszámoltam az előző hozzászólásomban.)
Sok értő olvasót kívánok neked, kifogyhatatlan tollat (egészséggel is töltve), több szabadidőt az íráshoz, és mindannyiunknak élhetőbb világot! 🙂
Ölelés: Kankalin