Az öregkor szépségei

Rengeteg szépsége van az öregkornak, mondhatni csupa öröm az élet. Egyre-másra jönnek az újabb és újabb csodálatosnál csodálatosabb élmények.

Talán kezdődött azzal, hogy a busz közeledtét már észleltem, de hogy hányas, azt még nem tudtam kivenni, mikor a mellettem álló gyerekek már kiáltották a számot. Nos, ebből megtudtam, hogy gyengült a messzi látásom. Aztán észrevettem, hogy kisebbek lettek a könyvekben a betűk. Ki tudja, hogy miért változtattak az addig megszokott méreten, amit évtizedeken keresztül remekül el tudtam olvasni, mikor is feltűnt, hogy ezt a fiatalabb korosztály most is megteszi. El is bandukoltam a szemészetre, ahol – ahogy mondani szoktam – én is kaptam üvegszemet. Nos, a néggyel már jobban láttam, mindaddig, amíg nem romlott tovább a látásom és nem kellett újabb és újabb szemüveget készíttetnem. No, de ez legyen a legkevesebb! – gondoltam. Végül is, mint utólag kiderült helyesen, hiszen rendre jött a többi is.

A lábaim úgy döntöttek, hogy ha megvastagodnak, akkor erősebbek lesznek, akárcsak az elefánté, akinek aztán vannak lábai, melyek megtartják a termetes testét. Igen ám, de az enyémek ettől csak ügyetlenebbek, esetlenebbek lettek, úgy jártam velük, mint elefánt a porcelán boltban, ráadásul gyakorta el is estem. Egy ismerősöm azt mondta, hogy ez azért van, mert nem emelem eléggé a lábaim. Nos, hát megtanultam azokat feljebb emelni annak érdekében, hogy ne essek orra.

A derekam meg attól félt, hogy megfázik, ezért szépen körbe vette magát zsírpárnákkal. Na, de egye fene, vigye kánya! – ez még nem betegség, csupán egy kis deformitás, vigasztaltam magam.

Ilyenek az ún. öregségi foltok is a kézfejen, meg a kidagadó erek, de ez se világvége állapot. Kesztyűvel takarni lehet és akkor még elegáns is lehetek. Igen ám, de az arcomra is évről-évre több barna folt került, ki tudja, hogy honnan és miért, mert én meglettem volna nélkülük. Ahogy elnézem a fényképeket, nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire megnyúlt az orrom. Azt írják az okosok, hogy: „Ismeretes, hogy az orr formája az élet során változik, az orr csúcsa folyamatosan lejjebb kerül, egyre inkább lógóvá válik. Emellett az orrcsúcs egyre vékonyabb és hegyesebb lesz. (Emiatt a Vasorrú Bába – a jellegzetes, idős népmese figura)”. Nos, az enyém bár megnyúlt, vékonyabb nem lett, sőt, megvastagodott így aztán igazi bohóc orr lett belőle. A szám viszont olyannyira elkeskenyedett, hogy csupán két csík maradt belőle. No, de legalább ki tudom nyitni, tudok vele beszélni, enni inni. Ja, enni mostanság éppen nem. A fogaimmal már lánykoromban kezdődött a probléma, mely fokozódott a terhességek alatt. Azokat a fogakat, amelyek a megmaradt szerencséseknek tudhatták be magukat, lecsiszolták, és ezek az aprócska egér fogacskák nemcsak rondák, de vigyázni is kell rájuk, ezért nem szabad enni. Majd kerül rá korona, aztán, ha minden igaz, akkor rágásra is alkalmas lesz.

A szemeimről már említést tettem, ami az éleslátást illeti, de hol vannak már a barátnőm által említett előnyös macskaszemek? Többnyire duzzadtak, hajlamosak a könnyezésre, ödémára, fénytelenek, keskenyek, szürkék. A szempilláim rövidek, színtelenek, a szemöldököm pedig még annak idején tépkedtem, és egy idő után bosszúból úgy döntött, hogy nem nő vissza. Van szemhéjfesték, spirál a szempillák hosszabbítására, igen ám, de a gyulladásra hajlamos szemeim nem szeretik ezeket.

A hajam már a középkorba lépésem követően őszülni kezdett, de nem hagytam magam, azért is festettem. Ez rendben is lenne, ha nem öltött volna pókháló formát magára, ráadásul nem csak a hajvégeken, hanem mindenhol. Repdes, szálldos, még csak véletlenül se úgy áll, ahogy szeretném. Ezért viszont igazán nem szabadna panaszkodnom, hiszen egészen babás lett, olyan pihe-puha, mint néhány hónapos koromban volt, de akkor valahogy – ki tudja miért – jobban állt nekem. Az meg csak hab a tortán, hogy ráadásul zsírosodik is, amitől aztán végképp ápolatlannak tűnik.

Hiúság asszony a neved, mondhatnánk. A fő az, hogy az értelmem még megvan. Az viszont leginkább akkor látszik, amikor hallgatok, mert ha valamit el szeretnék mondani, akkor már gond van, ugyanis a kedvenceim neve se ugrik be, amikor kellene. Az ilyen barátnős beszélgetés valahogy így zajlik: – Te is szoktad nézni a… – A mit? – Várjál, most nem ugrik be, de este adják, és tudod, ott van benne az a jó fej, akit nagyon bírok, mert mindig fején találja a szeget és ráadásul a humora is szenzációs. Hogy is hívják? De, biztos te is tudod, kiről van szó. Szakállas és szemüveges. A szakáll nem biztos, de a szemüvegre határozottan emlékszem. – Kovácsra gondoltál? – Dehogyis gondoltam Kovácsra, az egy bunkó. Mindegy, hagyjuk a csudába, majd később eszembe jut. Inkább meséljél te! Hogy sikerült a születésnapi buli, eljöttek a gyerekek és az unokák? – Igen. Képzeld a fiamtól kaptam egy koncertjegyet, a lányomtól meg fürdőbérletet. – Horváth. – Mi az, hogy Horváth? Ilyen fürdőt nem ismerek. A Lukácsba kaptam bérletet. – A Horváth az, akinek a neve nem jutott eszembe az előbb, ő az a klassz hapsi. A másikat, akit az előbb említettél ki nem állhatom. – Kit említettem az előbb? – Mit tudom én! Te említetted. Nem káptalan a fejem. Elég, ha azoknak a neve eszembe jut, akiket kedvelek.

Lesz ez még így se, hozhat még ezeregy meglepetést az élet, hiszen az öregkor szép, attól már csak az aggkor szebb, amikor talán már azt se fogom tudni, hogy hol vagyok, és ki vagyok.