Nem én változtam meg, téged őrjített meg a tavasz.
(avagy, két, a saját tengelye körül forgó test közös pályára áll és a lendület megmaradás törvénye)
Én ugyan az vagyok mint 2 -hónappal ezelőtt, csak ez alatt a 2 hónap alatt 2 külön galaxisba érkeztünk.
Szakadozik a vétel, túl nagy a távolság és a kozmosz elnyeli az üzenetet. Bár lehet nem hiába van így. Egy ideig együtt haladtunk, hol, Te adtál nekem, hol, pedig én adtam neked kerozint a folytatáshoz.
Nehogy valamelyikünk lemaradjon. Az út közben figyeltelek, kicsit meg is ismertelek, bár sokat nem beszélsz és hallgatni is keveset szoktál.
Csodáltam az erős férfit. (nem sokat láttam ilyet eddig, ahonnan én származom a férfi vagy dolgozó méhe vagy egy arany szobor) – ahonnan, annyi rideg gyönyörűséget és nyers természetességet kaptam…
Félek.
Testem megmeredt a nagy hiperugrás előtt, a szívemben nyilalló fájdalom. – életem első ugrása, olyan jó hogy itt van.
Még ha, alig érzékelhető is, tapasztaltsága nyugalmat és biztonságot ad. – gondoltam, majd átszóltam a távrecsegőn: – Minden rendben lesz, igaz?
A válasz elmarad, egyre nyugtalanabb vagyok.
-Nem fogok elájulni?
Remélem, épségben maradunk és végre személyesen, szemtől- szembe megköszönhetem, hogy a része voltál ennek a fontos pillanatnak.
Örök élmény, a legszebbek közé teszem.
A te mogorva, idegenkedő és hideg jellemed, mikor sok idő múltán
megmutatom neked ezeket a szépségeket, meghatottságod
attól a rengeteg szépségtől, amelyeket időtlen idők óta rendezgetek
a lelkem legünnepélyesebb sarkába, biztos minden rabláncodtól
amit a végtelennek hitt idők óta cipelsz sejtjeid magjában, megszabadít majd.
Úgy pattannak le testedről ezek a súlyok, mint ahogy az; üvegpohár pattan darabokra a forróvízben.- e-ként ábrándoztam.
Aztán ismét leszálltam a valóság talajára, az űrhajó vezérlőjébe.
Hatalmas erők feszültek benne és bennem is , előkészítve minket az ugrásra. Tudom majd irányítani, korrigálni az apró malőröket?
Szép lesz, igaz!? – Kiáltottam ismét a táv recsegő mikrofonjába.
Felkészültem, sok időn át készültem erre a pillanatra. Olyan jó, hogy itt vagyok, végre itt vagyok! –Lát-ha- to-o-oood …
Sosem kaptam meg a választ.
Rendben lenni vagy rendeltetés szerűen létezni? Még most sem világos mi végre ugrálunk itt a kozmosz végtelen terében.
Vajon rab vagy-e még, vagy leküzdötted az őseidtől kapott átkot?
Remélem, még találkozunk.
Nemtörődömséged, méla undorod, unottságod, színjátékaid mind-mind hozzájárulnak újuló énem kiforrásához.
Ami a végzete ügyünknek az a bizalom hiány amivel feléd fordulok.
Lehet igazat mondasz épp most, de a másik pillanatban a Cser szól ki belőled aki az ellenkezőjét mutatja az addig tapasztaltaknak. Örök kérdés maradsz, hisz sem aranyló szobor, sem dolgos méh nem vagy.
S én sem félek már.