A szobában pokoli meleg volt, az utcáról behallatszott a veszekedés és a fékcsikorgás, még a csengő is megszólalt. A fiatalasszony nehézkesen állt fel; megvolt rá az oka, hogy miért. Egyetlen napot se hagyna ki! A csengetése pontosan olyan, mint ő maga: követelőző, türelmetlen, erőszakos.
Készen vagy? – kérdezte a gyereket, viszonylag feleslegesen.
Bandi teljes díszben, vasárnapi parádéban, moccanás nélkül állt az anyja mellett. Az arca nem árult el semmilyen érzelmet. Csak a legalaposabb megfigyelő vett volna észre egy egészen pici rándulást, a szája szögletében.
Megjött a nagyságos úr, mondta az asszony gúnyosan, és jól megnyomta az utolsó szavakat. Igyekezz már, mert megint azt fogja hinni, hogy én nem engedlek el. Viselkedj rendesen, és ne panaszkodj túl sokat.
A gyerek egy megsemmisítő pillantást vetett rá, és kifordult az ajtón. Valahonnan, a tűzforró lakás mélyéről, egy borízű hang érdeklődött: Elment már? – El, hála az égnek, felelte az asszony. – Legalább lesz egy nyugodt napunk. A fiad olyan zavarosan viselkedik, amióta megtudta, hogy testvére lesz.
Az asszony ledobta a fehér batisztblúzt; ilyenkor még ezt is elég nehéz elviselni. Nem csoda, felelte megfontoltan, ez mindenkinek nagy megpróbáltatás.
Most már késő, felelte boríz, benne vagyunk vastagon.
Addig is, magához ölelte azt a vastag derekat.
Norbert kezet rázott a kisfiúval, és felmérte a helyzetet. Már megint nőttél!
Nem is igaz, akkora vagyok, mint a múlt hónapban.
Egy centit!
Sose leszek olyan magas, mint te.
És ez valószínűnek látszott. Bandi sosem fogja elérni az apja méreteit, legföljebb szélességben. Norbertnek minden erejét össze kellett szedni, hogy megnyugtassa a gyereket, és persze magát is: nem marad ilyen kicsi, egyszer csak meglódul a növésben, és utoléri a többi másodikost. Egyelőre olyan, mint az anyja, csakhogy egy asszony kicsi és helyes, olyan, mint egy lencsibaba.
Ne szépítsük, Nobertet halálra idegesítette a retardált gyerek – mert nem elég, hogy ilyen kicsi, még buta is – én az ő korában már jól beszéltem németül, ez meg olvasni se tud – ugyan már, dehogy diszlexiás, egyszerűen csak buta.
Bőven elég havonta egyszer – még sok is. Mit kezdjek egy pöttöm nyolcévessel, aki olyan buta, mint az anyja?
A válás volt a legjobb dolog, ami Norbert életében megtörténhetett. Óriási kövek hullottak le – mondjuk, nem a szívéről, mert ebben az akcióban a szívére volt a legkevesebb szükség. Flottul ment – az ügyvéd kiszagolta, hogy az ügyfele egy zsírosabb veréb, nem volt szégyenlős, de most legalább minden tökéletes. Anyuci már régen beleszeretett egy elegáns villába, azóta össze is házasodtak – pici Bandikát vitte magával, Norbertnek ott marad a lakás, meg a kocsi. Vegyük úgy, hogy fájdalomdíj? Annyira nem volt fájdalmas, csak éppen jobb ez így. Sokkal jobb. Bandikázás havonta egyszer – sajnos ezt nem lehet pénzzel megváltani. Liliputikának szüksége van az apucikára, bár ez eléggé kétséges.
Apa és fia minden lelkesedés nélkül találkozgattak. Bandi unta az állatkertet – vagy nem is az állatokat unta, hanem a sok rácsot és ketrecet – nem lehet megsimogatni a kisoroszlánt – még a zebra is harap – mit nézzek rajtuk messziről? – De milyen aranyosak a majmok! – Hát nem, egyáltalán nem aranyosak. Rendkívül hasonlítanak az emberekre.
Jó lesz, ha a tóhoz megyünk? – kérdezte Norbert.
A gyerek vállat vont. Tőlem!
A motor felmordult, és az autó elindult a tóhoz, ami Bandit egyáltalán nem érdekelte, és amelyről Norbert csak annyit tudott volna mondani, hogy a háta közepére se kívánja.
A szegény tó semmit sem tehetett arról, hogy unják. Egy kis patakból duzzasztották fel, még valamikor a 18. században. Jó ideig elvolt magában, egy kis hűtőzésre szolgált a meleg napokon. Vagy húsz éve fedezték fel, hogy ebből pénzt is lehetne csinálni. Egy kicsit kikotorták a medrét, hogy az iszap ne derékig érjen, hanem csak térdig, sétautat építettek a parton, megtűzdelték kovácsoltvasat utánzó padokkal, fagylaltot és üdítőt árultak, akkor még sátorban; azóta épült egy, minek is mondják az ilyet? A gyengébb kínai éttermek adták az ihletet. Piros-arany sárkányok köröskörül – rémes, de a gyerekek állítólag imádják, és kikövetelik maguknak a „sárkányos” fagyit.
Gondozott park is van a tó körül, kanyargós utakkal, nem igazán útvesztő, de elég sokáig lehet tévelyegni a bokrok között.
A fő attrakció azonban nem ez, hanem a „várrom.” Sosem volt vár, és eredetileg is romnak építették: felhúztak egy falszakaszt, eléje állítottak néhány oszlopot, és mindent megtettek, hogy elhitessék, eredeti római. Elhíresztelték, hogy az oszlopokat egyenesen Leptis Magnából hozták. Ahá, mondták az emberek, és nem merték megkérdezni, hol van az a Leptis Magna – biztosan hozzátartozik az általános műveltséghez, mint az a másik, a kolosszális – Colosseum. Nehogy már kiderüljön, azt sem tudjuk, hol kell keresni azt a tepsis magmát. Leptis Magna Líbiában van, közölte Norbert, több szinttel a népség és katonaság fölött lebegve. – Líbia hol van? – kérdezte Bandi minden érdeklődés nélkül, és Norbertnek nagyon vissza kellett fognia magát, Még ennyit se tud. Retardált. Hülye.
Aztán erőt vett magán, és belerajzolta a porba Afrika körvonalait. Ez itt Líbia, és itt van Tripoli, a főváros. Innen száz vagy százötven kilométer keletre, itt van Leptis Magna, illetve csak volt, mert lerombolták.
Miért hozták ide ezeket a köveket? Nálunk nincs elég?
Természetesen nem onnan hozták. Ezt csak úgy mondják, hogy érdekesebb legyen.
Az egész világ egy nagy hazugság, jegyezte meg Bandi, és Norbert elképedt. Ezt meg honnan veszed?
Bandi elnézően mosolygott. Már megszoktam, hogy mindenki hazudik. A Mikulás nem létezik, és a húsvéti nyúl se. Tudtad?
Még csak ez hiányzik! Hová fog vezetni ez a beszélgetés?
Nem jó ez a rendszer. Egy-két meggondolatlan pillanat, és ezt a porontyot soha többé nem tudom kiverni az életemből. Mindig itt lesz körülöttem. És ha felnő – úgy értem, ha felnő egyáltalán, mert most nagyon úgy néz ki, hogy ekkora marad – ha legalább olyan lenne, mint egy normális gyerek – az se jó, mert előbb-utóbb bajba kerülnek, mindegyik bajba kerül. Nem kívánok sokat, örülök, hogy kiszabadultam egy rossz házasságból, szeretnék nyugodtan élni. De nem lehet, mert ez a gyerek betolakodott az életembe.
Milyen ártatlanul kezdődött! Szeretjük egymást, nem igaz?
Ühüm.
Kellene egy édes kis baba.
Baba igen, az jöhet. Az anyámnak is volt egy porcelánfejű. Napközben ott trónolt az ágytakarón. Rémes ízlése volt az anyámnak. Alvóbaba, plüssállatok – Abigél másként gondolta. Élő babát akart. Megengedhetjük magunknak!
Hát persze, szívem. Ha annyira akarod. Én inkább a Maldív szigetekre utaznék. De mindegy. Majd elutazunk legközelebb. Ha megnő a gyerek.
Ha megnő. De aztán kiderült egy és más. Bandika nem törpe, azt nem lehet mondani. Csak kicsi. Mindenütt ő lesz a legkisebb. Abigél mindenfélében bízott. Volt reiki, aurafotó, hormonkezelés. Meg sok ígéret. A serdülőkorban minden megváltozhat. Vagy nem. A gyerek volt annyira fontos Abigélnek, vagy az orvos, aki boldog pubertást ígért? Nem érdemes ezen vekengeni.
Különben sem való nekem a házasság, gondolta Norbert. Minden szempontból jobb egyedül. Vagy ha még sem, válogatni lehet a csajok között. Óvatosan, mert elszemtelenednek, és férjhez akarnak menni.
Az élet értelme? Ugyan már. Egyszerű reprodukció.
Másodszor járták körül a tavat, és a reproduktum halálosan unatkozott. Ebédelni még korán lett volna. Mit csináljon a tónál két ember, akik nem tudnak egymásnak mit mondani?
Leüljünk egy padra?
Tőlem, felelte a gyerek.
Most hát ültek, és nézték, amit lehetett. A vizet. Apró hullámokat vet. Csillog. Élnek-e benne halak? Biztosan. Halak mindenütt vannak, és mindegyik büdös. – Nem is büdös, csak halszagú. – Az a halszag, az büdös.
Nem voltak sokan a tó körül. Fürdeni tilos, akkor meg minek van? A tilalomtábla az élet nagy rejtélyei közé tartozik. Talán az erős hullámverés – vagy a száz méteres mélység – szó sincs róla, de mi lenne a világból, ha az emberek a tóban fürdenének, ahelyett, hogy a fele fizetésüket ott hagynák a strandon?
Pedig az veszélyesebb, mint az iszap.
Népes család vonult előttük, férj, legalább három feleség, rengeteg gyerek. Gonosz pillantásokat küldtek a pad felé. Mi az, hogy ezek ketten elfoglalták ezt a jó padot? Ráadásul középen ülnek, ami egyértelmű jelzés: senkivel nem osztozunk! Micsoda disznóság, csak azért, mert előbb jöttek, azt hiszik, nekik mindent szabad? Azért sem fogunk a fűre ülni! Igazán észrevehetnék magukat, hogy gyerekekkel vagyunk! – Norbert persze nem vette észre magát. Már megint a bodzaszedők! Ki kellene jelölni egy területet – nem igaz, én nem vagyok rasszista, csak arra gondoltam, hogy ők is jobban éreznék magukat, egymás között.
Végtelenül fárasztó ez a bandikázás, és meg se mozdul az óramutató.
A gyerek néha próbálkozott, elmesélt ezt-azt a kicsi, eseménytelen életéből. A márványt utánzó, fehér oszlopokon megtört a fény. Milyen szépen elrendezték ezeket a köveket, gondolta Norbert. Majdnem olyan, mint az eredeti. Egy egészséges gyerek már régen ott ugrálna az oszlopok tetején. Ki tudna visszatartani egy nyolcéves fiút, ha elmondják neki, ez itt Leptis Magna, itt harcoltak a punok és a rómaiak? Kard vagy egyéb fegyver híján fölkapna egy alkalmas faágat, elkergetné a piszok római légiókat. A romokon ugrálni persze nagyon veszélyes, lehet, hogy rosszul számítaná ki a lépést, és leesne. Milyen magas lehet a fal? Három méter, semmivel se több. Talán nem hal bele, de lehet, hogy szerencsésen esik – kiloccsan az agyveleje. Lenne itt nagy visítozás! Most, hogy itt vannak a bodzaszedők! Háborúban minden előfordulhat, sebesülés, baleset, halál. Sajnos mi már tudjuk, hogy a gaz rómaiak győztek. Pun holttestek hevernek mindenfelé, vérbe fagyva. Ez is mekkora hülyeség már, vérbe fagyva, amikor olyan forróság van, mint a kemencében. Számum fúj a sivatag felől. Tevék dobognak. Kitűzik a római lobogót. Egyáltalán volt már akkor is ilyen szokás?
(Volt. A vexillum.)
Nem jó, mert én vagyok felelős ezért a kölyökért. Lecsuknak, ha valami baja esik a kis nyavalyásnak. Római-pun háború lefújva, kész. A birodalom nem terjeszkedhet Afrika felé. Leptis Magna a karthágóiaké marad.
Ugyanezért abban sem reménykedhetem, hogy a gyerek beavászkodik a vízbe, és megfullad. Jól nevelt gyerek. Az Istennek se fürdik ott, ahol tilos.
Elbújhatna a bokrok között. Amilyen kicsi, nem veszi észre senki. Bár még kisebb lenne, például láthatatlan.
A gyerek oldalról, lopva sandított az apja felé. Sosem lesz vége ennek a napnak! Apa elrontja az egész vasárnapot. Inkább otthon maradtam volna – bár az a helyzet, hogy ott se jobb. Az iskolában mindig történik valami. De sajnos, most szünidő van. Hogy én mennyire utálom a szünidőt!
Norbert megnézte az óráját, és nagy elégtétellel állapította meg, hogy dél van.
Menjünk ebédelni?
Tőlem, felelte a gyerek.
Megrendelték az ebédet, és Bandi piszkált egy keveset az étel között. Jobb lenne, ha semmit sem ennék! Aki nem eszik, az beteg lesz, és meghal. És én itt mindenkinek csak útban vagyok.
Pontban este hatkor értek vissza a villába, ez volt a megállapodás. Az orvos, az új férj, nem mutatkozott, és Abigél túláradó boldogsággal ölelte magához a gyereket.
Nem tehetek róla, kiáltotta, mindig attól rettegek, hogy baj történik – Bandika leesik valahonnan, vízbe fullad, vagy elvész.
Nem volt őszinte a hangja.
Ugyan már, felelte Norbert kedvetlenül, tudhatnád, hogy vigyázok a gyerekünkre.
Később, amikor a gyerek már megint nem akart vacsorázni, és félig elaludt az asztal mellett, az új papa azt gondolta, itt az ideje annak, hogy aktiválja magát, és társalgást kezdeményezett.
No, hadd halljam, hogy sikerült a bandikázás?
Jól, felelte a gyerek szárazon.
1 hozzászólás
Ez egy tökéletes novella! Hány és hány "Bandikát" tanítottam, vagy csak hallgattam őket hosszú percekig, órákig? Örülök, hogy megszületett ez az alkotás, köszönöm.