Krisztus urunk egyezerhatszázhetedik évében kezdődik mesém, amely igaz történés, egy holddal áldott Karácsony előtt. Abbéli igyekezetből vetem papírra, amíg erőmtől telik, más okulására és vészterhes baj elűzésére a követő és tudóssá törekvő ifjak képessé váljanak.
Elmétek nem érti, miként fűzhetem szavaim ilyenképp illőn és pontosan, beszédetek módja szerint, ekképpen meg nem tudvántok különböztetni attól, mit ti magatok vagy írástudóitok pennája ró papírra. Ne akadjon fenn ezen eszmétek, elárulom, egy fehérnép instruált a cudar íróeszköz használatára. Új szavakat és beszédnek fordulatait is okított, megérthetőségem végett. Szégyelltem előrébb, egy asszonytól kapni tudást, később megbékéltem, lelkem minden őszinteségével. Felvilágosult lévén ifjú korom óta, el tudom fogadni, szellemem gyarapítani senki által nem szégyenletes, sem pediglen alapcsonyabb rendű. Immáron teljességgel képessé fejlődtem ekori nyelvezeten megértetni magam. Lássátok tehát.
Szálamat nem kívánom ejteni, igazodjunk vissza a kezdethez. Prága városába vittek sorsom léptei, őkirályi és császári fensége, Rudolf udvarába, ki a Mindenható kegyelméből másfél emberöltő óta ura e vidéken embernek, asszonynak, állatnak és minden terjedelmes földeknek. Immáron két teljes esztendő pergett le, mikoron először rácsudálkoztam a császári udvar fényességére. Annak előtte a szeles északon pallérozam elmém és oskoláim végeztével tértem saját utamra a tudomány és a mágia közösbe font ösvényén. Tiszta mágiáról gondoljatok, abban értvén esketését a tudománnyal, az emberi uralkodás gyarapítására a sötét tudatlanság és szegénysors felett.
Nevelőimtől öröklött csekély vagyonon és vékonyan csörgedező jövedelmem elégségesnek bizonyult terveim istápolására. Kicsiny műhelyt rendeztem be, ottan régi tudósok és beavatottak poros és titkos iratait hordtam egybe. Segédletül egy kicsinykét egyögyű és néma legénykét fogadtam magamhoz, ki azonban igen szogalmatosnak bizonyult.
Az írás és eszmetudó emberek, alkémisták mindőjük a föld és ég által adott kézzelfoghatóságokban túrják és alakítják az elixírt, melynek által egyik anyagot egy másik matériává változtathatnak. Ez az út egyre másra sötét gödörbe visz. Gakorta életük fonala szakad ábrándjaik hiábavalósága miatt. A teremtett anyag mássá formálásához bizonnyal több szükségeltetik.
S én, a legnagyobb magiszterek egyikének tanítványa, immárom felsőbb szintű adeptus, az elfeledett iratokban ráleltem a többre. Ezredesztendőkkel korábban elporladnak hitt tudomány által fabrikált eszközök rajzaira. Éteri erőt hoznak az emberek lakta világra, fémmel vezetve a haragvó villám erejét, mint kőcsatornák az éltető vizet gazdagabb városok kútjaiba.
Serény munkáim, melyekkel a régi tudást tökényre emelni szándékozom, nem kerülte el a polgárok árgus figyelmezését. Sajnálatomra szolgál Isten új házának szándéktalan esete, mikor a tűz elemésztette az egész tornyot, haragostul. A villám-erőt műhelyembe ragadó sodronyom másutt nem találhatott helyet. Kísérletek nélkül ugyan honnan támadhat ismeretem, milyen vastagon kell a kovácsokkal sodortatnom fém-csatornámat? Műhelyem arrébb pakoltatván, munkáimat lankadatlan folytattam.
A császár, ki születésekor a kíváncsiság adományát kapta földi hozadékul, hírét vette ténykedésemnek. Udvarába kéretett, mecénáskét ajánlkozott. Ismervén az emberi világot mozgató íratlan törvényeket, sejtésem, aranyat is kíván újmódivá alakított mágikus tudományommal teremtettni.
Magiszterek irigyelhetnék a termet és bárminő kívánalmammal felszerelt műhelyt, mit a császár használatomba ajánlott. De én egy félreesőbb szárnyban bújtatott, titokká tett, igaz, tágas hodályt kértem el kegyelméből, ahol a minden eddiginél hatalmasabb intsrumentumomat felépíthettem. Segédemmé most is, mint eddig időben, a néma legény válhatott. Mások előtt rejteni kényszerültem gépezetem, a korlátok között préselt és buzogó vallásosság akár éltemet is veszélyeztethette. Pediglen művem és szándékom ördögtől és bármily rontó akarástól távol eső.
Végül elkészültem minden teendővel. A régkorok nagy mesterei is elégedetten tekinthettek volna szerkezetemre, de bánatomra éltük enyémmel nem azonos korba esett. A sodronyok, az alapos számításokkal elhelyezett, a végtelen és sötét éjjeleken kikísérletezett ötvözettel bevont fémlapok, a fókuszpontba állított emelvény egyként csak az utolsó komponenciát várta. A égi tűz mindenséget megrázó villámát. Enerignek kereszteltem ezt az esszenciát, melyet uralmam alá kívántam hajtani.
Pár nap múltán az menny és a föld összeért, minden korok nagy vihara készülődött megszületni. Városszerte izgalommal futkosott a nép, nyílásokat deszkáztak, kordékat menekítettek fedél alá. Jómagam nem reméltem semminő eredményt, télvíz lévén a villámok kerülték a mindenség ezen vidékét, noha az időnek járása igen melegre sikeredett.
De lám, fensőbb hatalmak meghallották hangosan ki nem mondott óhajom, a váratlan tavaszi meleg léggel lecsapó égiháború villámokat is hozott magamagával. Sietve a pódiumra hágtam, elhelyezvén annak megrajzolt fundamentumán az edényt, melyben előző kongatáskor a kikevert elegyet porcióztam.
Elkéstem, minden tervem ellenében. Mennyet rázó dörgéssel a fejem feletti tetőn felmeredező sodronyba belévágott a ménkű. Kék villanás, sosem hallott zúgás csapott le rám, mint tenger árja az óvatlan halászra. Sötétség ezekután.
Itt eszméltem. Keskeny kis cellák, falból előmeredő priccs. Rajta mocsármód süppedő derékalj és finom szövésű pokróc, király sem kívánhatna testét kényelmezőbbet. A vasból készült, pánttal erősített ajtó nem nyílt, hiába próbáltam, kiáltásaimra csak nagydarab, furamód, havak fehérjét szégyenítő köpönyeget viselő férfiak siettek oda, hegyes fémmel böködtek. Kártévő rágcsálók bírnának ilyesféle pikával, ha oktalan állatok fegyvert kalapálnának. Ruházatukra varrott tasakban beszélő és zörgő dobozt láttam. Aggodalmas fohászom félte, sötét erők praktikája ne szedjen áldozatául.
Okkulárés tudósember is elém járult, igyekezvén jó tudása szerint sorba szedni, mivégre jutottam ebbe a sanyarú zugba. A prágai palota mellékes járatában nem emberi jajongás után leltek testemre. Lelkem igen nagy szerencsémre nem szakad ki belőlem, más javadalmam csak egyszerű köpenyből álló gúnyám, mit utolsónak magamra öltöttem. Hirtelenében feltűnésem megrettentvén egy csapatra való serdülő gyermekifjat, kiknek éppen akkor akadt azon a fertályon kódorogni valójuk.
Beszélt igaz meggyőződéssel arról is, Rudolf császárt már négyszáznál is több esztendővel ennek előtte magához szólította a teremtő. Ostobaságnak gondolom, de magamba temetem, arcomon ránc sem rezdül egyetlen minutumra sem. Netán itt máshogy számolják a múló időt, holdakban vagy csillagok fordulása szerint. Így kell legyen, nem pereghetett le az idő kerekén ily sok nyár és tél. Akkor bizonnyal más világ lenne, jövendölésekben megírva lett sok világot fordító csuda és természetnek feletti eset, minekis nyoma nem látható. De máshogy számlálják a napokat a zsidók, az arabusok, a somolygó sárgák, de még az Új-Anglia földjén élő mezítelen vadak is.
Nem bántalmaztak, de testem szabadságát nem adományozták vissza. Midőn visszaszereztem testem és elmém felett a diszpozíciót, írószerszámért és papirosért folyamodtam, hoztak is. Javakkal eleresztett az itteni úr, seholse láttam ennyi árkus papirost ilyen izibe előkerülni. Ennek utána látogatott meg elzártságomban a fehérnép, kiről már jó szívvel és becsülő tisztességgel említést tettem fentebbi szavaimmal. Nekiláttam papírra vetni kavargó emlékeim, hozzanak bár világot vagy sötét mélységet eljövendő napjaim.
Esztendők önmérséklése gyanánt képzett türelemmel várakozom, inspektor-kirurgusom hitet tegyen szavaimban. Még azután kiléphetek eme intézet kőfalai közül a szabad ég alá. Történetem szálait fonhatnám hosszan, ma estelvén is, de időm fogytán, a pontot ki kell tennem. Közeledő léptek a pokolrideg folyosón, hozzák az esti gyógyító magisztráliákat, apró kis bogyókat. De mint eddiglen, újbólin szájpadlásom repedésébe rejtekezem azokat, környékem csendesülésével annálfogva dolgom végzésére rendeltetett fényes edénybe szórom, kallantyúval vizet zúdítván rájuk.
Dobálhatnak bárminő szánandó szavakkal, azok leperegnek, mint víz a viaszos lócáról. Elmém nem bomlott, belső hangjaim támaszaimként hangzanak, adeptus Rand Gi Fera vagyok, Magister Adimalus tanítványa, nempediglen eme kor szülötte. Bizodalmatok kérelmezem.
2 hozzászólás
Hát őszintén szólva, nem sokat értettem ebből az egészből. De meglehet, nem vagyok eléggé felvilágosult. Üdv. István
Sajnálom, hogy írásom nem okozott számodra kikapcsolódást, ámbátor nem mindegy, hogy a történet vagy a nyelvezet az, mi gátolta értésedet.