Alig várta, hogy végre reggel legyen. Amint besütött a nap az ablakon, kipattant az ágyából, felkapta a nadrágját, pólóját, a zoknit már a lépcső tetején rángatta a lábára, cipőt az ajtónál, kissé csálén, sarkát eltaposva, mint egy papucsot húzta fel, és kirohant az udvarra.
A harmatos fű bevizezte a cipőjét, ragadósra áztatta a zokniját. A frissen nyírt fűszállak rátapadtak nadrágja szárára, zoknijába, cipőjébe. Az édes hajnali levegő csiklandozta az orrát, a szellő simogatta a bőrét, borzolta a haját.
Kirohant a kiskertbe, át a terméskővel kirakott járdán a garázshoz, megkerülte a kis gazdasági épületet. Sehol senkit nem talált. A derékig érő fehér kerítés mellett sétált vissza a ház elé, miközben kissé csalódottan rugdosta maga előtt a kavicsokat. Azt hitte mostanra már az apja várni fogja. Talán túl korán van még? Vagy az apukája elfelejtette? Nem az nem lehet. Ha valamit megígér, akkor azt betartja. Nem is ígér sok mindent meg. De azt az egyet igen. Hogy ma reggel meglátogatja.
Felemeli fejét és tanácstalanul körbenéz. Amerre a szeme ellát, zöld mező terül el. A reggeli szellő jobbra, balra táncoltatja a harmatban fürdőző fűszálakat. A távoli jegenyefák megrázzák dús koronájukat a szélben és komótosan nyújtóznak a nap felé. Az épület másik oldalán a part hirtelen omlik bele a sziklaszirt alatt elterülő tenger zöldes habjaiba. Csak az örökösen éhes sirályok sikítása hasítja át a tenger monoton dübörgését. A vihar közeledtével a morajlás mély és erőteljes, hogy az ember minden egyes porcikájában érzi az erejét. De az ilyen szép napos reggeleken, mint ez is volt, csak halk, apró csobbanásokkal jelzi mindenre elszántságát, ahogy a sziklák peremeit mossa tisztára.
A kislány lesétált a part alsó felére, óvatosan lekapaszkodott a fűcsomókkal és sziklákkal szegélyezett meredélyen és letelepedett egy kimosott, öreg fa mohás, nyirkos törzsére. Arcát tenyerébe fektette és hagyta, hogy csalódottságának könnyei végiggördüljenek az arcán.
A tengeri madarak a széllel kergetőzve, egymással versengve, hangos rikoltásokkal köröztek a feje felett. A víz csendesen csobogott a lábai előtt, minden egyes hullámlökéssel benedvesítve előtte a homokos partot. Cipője orrával apró kavicsokat és csigákat fordított ki a homokból. Nem akart gondolkozni. Nem akart arra gondolni, hogy esetleg az apukája becsapta. Biztos közbejött neki valami. Biztos ide fog jönni, csak később. Még soha nem késett. Minden hónap utolsó vasárnapján reggel a kis fészer mögötti padon ülve várta. Minden hónap utolsó vasárnapján. Mostanáig. Talán túl korán volt még, talán vissza kéne mennie. Talán, nem is vasárnap van?
A nap felszárította a harmatot, mire visszakapaszkodott a meredek sziklák tetejére. A távolban fekete, komor felhők gyülekeztek, a tenger haragos hullámai párafelhővé zúzódtak a sziklafalon. Szíve reménykedve dobogott torkába, amint a kisház felé közeledett. Fűszálak csiklandozták, amíg átvágott a réten. Megkerülte a ház sarkába ültetett rózsabokrot és becsukta a szemét. A pad elé lépve, türelmetlenségtől, vágyakozástól vegyes izgalommal pislogott ki szempillái alól. Csalódottságában azonnal könnyek homályosították el a látását. A pad üresen fürdőztette magát a napfényben. Lehajtott fejjel kullogott vissza a házba. Lerúgta cipőjét, édesanyja szomorú tekintetét figyelmen kívül hagyva felballagott a lépcsőn, hasra vágta magát az ágyában és keserves zokogásban tört ki.
A tenger felett hatalmas villámok hasítottak bele az ég feketéjébe, a szél vad hullámokká korbácsolta a tenger nyugodt zöldjét. A nap utolsó meleg sugarai árnyékot vetettek a kis szoba csöndjére, míg a kislány álomba sírta magát. Édesanyja szomorúan csukta be szobája ajtaját. Tudta, értette lánya csalódottságát. Már egy hete próbálta elmondani neki, hogy édesapja soha többé nem fog érte jönni, de képtelen volt. Talán úgy jó, ha elfelejti. Talán, ha azt hiszi becsapta, még mindig jobb, mint az igazság. Talán téved és még nagyobb fájdalmat okoz a lányának, mint kellene. De nem volt képes a szemébe nézni és megmondani neki, hogy az édesapja már nincs többé. Hiszen annyira szerette.
A vihar hirtelen csapott le a kis házra. A szél tépte, hajlítgatta a távoli út mellet álló jegenyéket, rázta a zsalugátereket az ablakon, villámokat szórt a tengerbe, morgó haragos hullámokat csapkodott a szikla lábaihoz. A kislány könnyes szemekkel ébredt. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan előérzet kerítette hatalmába. Valami megnyugtató, mégis fájdalmas érzés hasított bele. Az édesapja hangját hallotta a tenger felől. Az édesapja búcsúszavai vízhangoztak a dörgő hullámokban. Az édesapja arca tükröződött a villámokban. Nem értett semmit, de tudta. Tudta, hogy apja, soha többet nem fog érte jönni. Tudta, hogy apja egyé vált a tengerrel, a viharral, az éjszakával. Soha többet nem várta a nyári reggeleket. Soha többé nem szalad ki vasárnap hajnalban a kis ház mögötti padhoz. Soha többé nem játszott a parti kavicsokkal. Csak egy valamit várt nap, nap után. A zord, mindent elpusztítani vágyó vihart, ahol édesapja hangja újra és újra felsejlik a hullámokban. A vihart, amikor búcsút vehet tőle, örökre.
12 hozzászólás
Szia!
A gyermeki kötődés egy olyan formája ez, mely talán ritka. Míg általában félnek a vihartól, a mennydörgéstől, ez a gyermek abban találta meg a vágyát, az édesapját…
Szeretettel:Selanne
Minden gyerek lát valamit a viharban és igazad van, a legtöbben a félelmeiket vélik bennük felfedezni…de nem mindenki. örülök, hogy olvastad 🙂
Alex
Kedves Alex!
Megint egy megható történet.Nagyon szépen ábrázolod, nem csak a kislány fájdalmát, de a történetben lévő helyszíneket is.
Gratulálok most is!
Barátsággal Panka!
Köszönöm Panka, mindig örülök, ha benézel!
Alex
Nagyon tetszett a mű felépítése, ahogy játszol a tájfestéssel, ahogy a távoli, majd egyre közeledő viharfelhők sejtetni engedik a végkifejletet. Természetes, hogy "szereti" a vihart, hiszen az általa szeretett lény ekkor érintkezett vele, ez az ő találkozásaiknak az új dimenziója.
Köszönöm Mistletoe, igyekeztem kicsit más oldalról megfogni a témát… Örülök, ha tetszett. Alex
„De azt az egyet igen. Hogy ma reggel meglátogatja.” Ez nekem egy mondatba kívánkozik.
„Nem értett semmit, de tudta. Tudta, hogy apja, soha többet nem fog érte jönni.” Az első mondat csonka, ezért ezeket is egybe szerkeszteném.
Ezen kívül, csak néhány vesszőhiányt látok.
A fentiek persze már a „kötözködés” kategóriájába tartoznak, és említést sem érdemelnének, ha nem azt szeretnék demonstrálni, hogy figyelmesen olvaslak, mert érdemes…
Tetszett a tájábrázolásod, filmszerűen jelennek meg a szebbnél szebb képeid. A gondosságot is dicsérem, amivel összeraktad a munkád. Sehol nem láttam helyesírási hibát, (talán egy helyen maradt le egy „n” a helyhatározó ragról) szóközhiányt, vagy felesleget.
Gratulálok szép munkádhoz. a
antonius, igazán köszönöm, figyelmes, értő olvasásod…a kritizált mondatokon elgondolkozom. Örülök, hogy érdemesnek tartod írásaimat, a figyelmes olvasásra. Köszönöm, Alex
Szép és megrázó történet. Művészien ábrázoltad a kislány fájdalmát.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm Rozália! Alex
Hát ez viharos volt! 🙂 Tökéletes a táj és az érzések leírása, összehangolása. Nagyszerű!
Köszönöm Tibor, örülök, hogy tetszett. Alex