Dordinkának a nővére nevezte el, Csuti. Hát persze, hogy nem Dordinkának hívták őt, és a nővére neve sem Csuti volt. Ilyen nevek nincsenek is. Ezek a titkos neveik voltak, ők adták egymásnak, és csak akkor szólították ezeken a neveken egymást, ha senki más nem hallotta.
A titkos nevek már csak ilyenek, titkosak.
Csuti már iskolás volt, harmadik osztályba járt. Az iskolában Julinak hívták, a szülei és a barátai is így szólították. Senki nem tudta az ő titkos nevét, csak a kishúga. Dordinka meg éppen az idén ősszel ment oviba, kiscsoportos volt. Mindenki azt hitte róla, hogy Ildikónak hívják, csak a nővére tudta, hogy az ő igazi neve Dordinka.
Dordinka és Csuti remek játékokat játszottak. Csupa olyasmit, amit a felnőttek nem helyeseltek volna, ha látják. Pedig nem rosszalkodtak igazán. Nem törtek össze semmit, nem bántottak senkit, és semmit, még egymást sem. Most, hogy újra mesélek róluk, elmondom egy másik titkos játékukat is, hiszen megígértem. Itt van például az állatos.
Dordinka elég ritkán tudta rávenni Csutit, hogy állatost játszanak. Pedig Csuti is szeretett állatost játszani. A baj csak az volt, hogy a játéknak általában azért lett vége, mert Dordinka sírva fakadt. Ezt meg Csuti nem akarta, azért állt rá nehezen erre a játékra. Dordinka mindig megígérte, hogy nem fog sírni, de végül csak pityeregni kezdett.
Eleinte nem volt semmi baj, sőt nagyon is vidámak voltak. Hol Dordinka, hol Csuti mondta meg, hogy éppen milyen állatok legyenek játszásiból. Dordinka kedvence a cica volt, először rendszerint cicásat játszottak. Anyu szemceruzájával bajszot rajzoltak egymásnak, a fejük tetején összegumiztak a két oldalon egy-egy kis hajtincset, mintha cica fülek lennének. A szemüket jó nagyra, és kerekre nyitották, a kezeiken az ujjaikat becsukták a tenyerükbe, hogy a cica mancsokhoz hasonlítsanak. Egy-egy szalagot kötöttek a derekukra, aminek a vége hátul lelógott, ez volt a farkuk. Aztán négykézlábra álltak, nyávogtak, kergetőztek, egy kislabdát pofozgattak egymásnak a kezükkel, a földön, az egész lakásban. Egy kistányérból vizet lefetyeltek a nyelvükkel, mint a cicák. A víz néha kilötyögött a kistányérból a nagy igyekezettől, hogy cicaként igyanak, de nem maradt semmi vizes, mert a lefetyelést mindig a konyhában játszották, és a vizet feltörölték, ha kilötyögött. Rengeteget nyávogtak, és sokat nevettek egymáson lefetyelés közben. Amikor megunták, Csuti azt mondta, hogy most legyenek madarak. Előbb eltüntették magukról a cicaságot, aztán egy-egy pálcikát vettek a foguk közé, az volt a csőrük. Anyu kendőiből Csuti kettőt rákötött Dordinka két karjára, a csuklójánál, és a vállánál kötötte meg a kendő egy-egy sarkát, ezek lettek a szárnyai. Aztán Csutira is ráügyeskedték a kendőszárnyakat. A hajukat felborzolták, a mellüket kidüllesztették, két lábbal ugráltak, lengették a kendőszárnyaikat, és csipogtak. Aztán felugrottak az ágyra, és lerepültek róla. Úgy kellett lerepülni, hogy közben a szárnyaikkal verdestek, a foguk között tartott pálcika mellett csipogtak, és igyekeztek minél messzebbre repülni, vagyis minél távolabb ugrani az ágyról. Sajnos mindig Csuti repült messzebbre, mert neki hosszabbak voltak a lábai. Dordinka egy darabig próbálta túlrepülni Csutit, de aztán megunta, és kijelentette, hogy most már legyenek majmok. Levették a kendőszárnyakat, megszabadultak a pálcikáktól, a felborzolt haj maradhatott. A tükör előtt majompofát csináltak maguknak. A két mutatóujjukat a két szemük alá tették, és egy picit lehúzták az alsó szemhéjukat. A két középsőujjukat az orruk alá illesztették, és felnyomták az orrukat, kiöltötték a nyelvüket, és kész is volt a majompofa. Kicsit összegörnyedtek, úgy ugráltak, és makogtak. Fel-le ugráltak az ágyakról, a fotelekről, majompofát vágva, és makogva. Remek játék volt! Azért a végén Dordinka megnézte magát a tükörben, mert nem szerette volna, ha úgy marad az arca örökre. Aztán Csuti azt javasolta, hogy rókák legyenek. Anyu kendőiből lompos farkat kötöttek a derekukra, és a tükör előtt rókapofát csináltak maguknak. A két mutatóujjukat a szemük sarkába illesztették, és a halántékuk felé húzták egy picit a szemüket, hogy keskeny legyen, a nyelvüket hegyesre illesztve kidugták, és kész is volt a rókapofa. Úgy kellett négykézláb járniuk, hogy a rókapofa megmaradjon. Ez nehéz volt, mert csak a könyökükön, és a térdükön járhattak. Csipikét, Dordinka plüss csirkéjét kellett megfogniuk rókaként. Dordinka néha már ilyenkor sírni kezdett, mert megsajnálta Csipikét, ahogy rángatták. Ha ezt kibírta sírás nélkül, akkor esetleg a szúnyogosnál kezdett sírni, mert szerinte Csuti túlságosan megcsípte. Vagy a tigrisesnél, amikor megijedt Csuti félelmetesen vicsorgó arcától. Dordinkáé ugyanolyan félelmetes volt, de a saját arcát nem látta. Ezzel vége is lett a játéknak mindig. Csuti bőgőmasinának nevezte, és sokáig nem volt hajlandó állatost játszani a kishúgával. Hát ilyen titkos dolgokat játszottak ők. Ha majd újra mesélek róluk, talán elmondok egy másik titkos játékukat is.
Mikor játszották ezeket a titkos játékokat? Legtöbbször délután, amikor Csuti végzett az iskolában. Amikor megírta a leckéjét elhozta Dordinkát az óvodából, mert anyu megbeszélte az ovónénikkel, hogy ő megy érte. Anyu sokáig dolgozott, és utána még vásárolni is kellett neki a boltokban. Örült, hogy Csuti elmegy Dordinkáért. Így aztán egy darabig egyedül voltak otthon, ilyenkor lehetett titkos játékokat játszani.
Egyik téli délután azonban Csuti nem hazavitte Dordinkát, hanem szánkózni mentek, mert leesett az első hó. Dordinka boldogan kászálódott fel a szánkóra, nagyon tetszett neki, hogy Csuti húzza őt a szánkón. Végig húzta a fasoron, ki a ligetbe. Ott volt csak igazán nagy hó, mert ott nem taposták le, nem takarították el. Köröket futkostak a hóban, saját lábnyomaikba lépve. Hógolyóztak, és jókat nevettek, ahogy a másik télikabátjának a hátán nagyot puffantak a hógolyóik. Fejre dobni tilos volt, ezt Csuti nem engedte. Ahogy hógolyóztak, szaladgáltak, szánkóztak, egyre beljebb, és beljebb kerültek a ligetbe. Egyszerre csak azt vették észre, hogy besötétedett, és kezd feltámadni a szél. Hát persze, télen mindig nagyon hamar sötét lesz! Csuti felültette Dordinkát a szánkóra, és húzni kezdte az úton, ami kivezet a ligetből. Dordinka, ahogy a szánkón ült, hirtelen olyan kicsinek látta Csutit, aki az egyre mélyebb hóban bokáig süppedve, a hideg szélben előre hajolva, erőlködve húzza őt a szánkón. A havat mélynek látta, a szélben hajladozó fák kopasz ágait fenyegetőnek. Mintha feléjük nyújtózkodnának a sötétben, mintha fel akarnák kapni őket azok a fekete ágak. Mereven ült a szánkón, éhes volt, és kezdett fázni, mert a nadrágja bizony a nagy játék közben vizes lett a hóban. Úgy tűnt neki, mintha nem is haladnának, mintha hiába erőlködne Csuti, soha nem érnének ki a sötét ligetből, a szélben hajladozó fák alól. Félni kezdett, s egyre jobban, és jobban hatalmába kerítette a félelem. Végül elkezdett sírni, hangosan, panaszosan. Csuti meghallotta, és azonnal elengedve a szánkó kötelét, odalábalt Dordinkához, az egyre mélyebb hóban. Mi az? Mi baj? Miért sírsz? – kérdezte a kishúgától. Dordinka erre még jobban sírni kezdett, hiszen ki kellett volna mondania azokat a rémes szavakat. A sötétséget, a mély havat, a fenyegető faágakat, amik mind ott voltak körülöttük. Végül Csuti rájött magától. Letérdelt a hóba, a szánkó mellé, és magához szorította Dordinkát. No, ne sírj! Mindjárt világos lesz. Mire tízig számolok világos lesz, meglátod. Gyere, számoljunk együtt, hiszen már Te is tudsz tízig számolni! – biztatta. Dordinka abbahagyta a sírást, mert zavarta a számolásban. Jó szorosan belekapaszkodott Csuti kabátjába, és segített neki számolni. Hétnél tartottak, amikor meggyulladtak a lámpák, és bevilágították a ligetet. A hó szikrázva verte vissza a fényüket, hirtelen nagyon világos lett. A fényben Csuti újra nagynak, a hó pedig kicsinek látszott. A fák mintha arrébb mentek volna. Csuti felnevetett, és Dordinka is nevetett vele. Így már sokkal jobb ugye? – kérdezte a kishúgát. Aztán felállt, megfogta a szánkó kötelét, egyet nyerített, mintha paci lenne, és trappolva húzni kezdte hazafelé. Dordinka, úgy érezte, hogy szinte repül a szánkón.
16 hozzászólás
Drága Juditom!
Az összetartozás nagyon átjött az újabb fejezetben!… Nagyon örülök, hogy elsőként gratulálhatok, szép meséidhez… Ölellek: Lyza
Kedves Lyza!
Jól esik, hogy az újabb Dordinka mesét is elolvastad! 🙂
Talán már sok is lesz a tíz mese, egy komoly – felnőttekkel teli – irodalmi oldalon, de hátha más is örömét leli bennük, nem csak én…
Judit
Ugyanolyan kedves, mesés történet, mint az előbbiek! Üdv. szeretettel: István
Kedves István!
A Dordinka meséket olyan szeretettel írtam, hogy minden gyereknek szép napja legyen, ha elolvassa, vagy felolvassák neki. Kedves, és nyugtató mesének szántam őket, örülök, ha sikerült! 🙂
Judit
Örömmel olvastam ezt a fejezetet is.
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Köszönöm, hogy olvastad, és hozzászólást is írtál! 🙂
Judit
Kedves Judit!
Olvasom ám a meséidet, csak mert trehány vagyok, eddig még nem jeleztem. Aranyosak, bájosak, jó érzéssel töltenek fel. Ebben a részben az átváltozások kifejezetten tetszenek. Eszembe jutottak az én gyerekeim, hogy mekkora meggyőződéssel tudtak ők is bármivé átváltozni. Csodaszép időszak ez, és nem csak a gyerekeknek, a szülőknek is. Köszönöm, hogy a meséid által újra átélhetem ezt.
Még véletlenül se hagyd abba a feltöltéseket. Lehet, hogy ez a közlendőm vett erőt a trehányságomon? Minden esetre érdeklődve várom a következő részt.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
Azok az áldott sorsú gyerekek, akiket gondviselőik olykor békén hagynak, a maguk tempójában tudnak szemlélődni, és a szemlélődésből tanulni. Mert a gyerekeket többnyire sürgetik. Részint muszájból, mert valahova menni kell, valamit csinálni kell, részint azért, mert azt gondolják, hogy a gyereket el kell foglalni. A gyerekek szabad átváltozásai időigényesek. Erdőben egy makk recés sapkájából manóvá változni csak akkor lehet, ha zavartalanul kézbe foghatja és elnézegetheti a recéin átfutó fényeket és árnyakat.
Örömteli gyermekkora volt a Te gyermekeidnek, ha megadtad nekik ezt a lehetőséget!
Ha úgy érzed, hogy még nem volt sok Dordinkából, és Csutiból, akkor örömmel feltöltöm a következő mesét is. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Nagyon tetszenek a meséid.
Itt a szánkózást különösen élveztem. Élt a liget, a sötétben nyújtózó faágak, mintha ott lettem volna, magam is féltem, ahogyan Dordinka. Aztán Csuti vigasztaló szavai, teli szeretettel, nem csoda, hogy megnyugszik a kistestvér. Nagyon idilli volt a kép.
Mintha csak ott lettem volna… Élmény volt!
Ida
Kedves Ida!
Szóval azért volt olyan nehéz húzni a szánkót, mert Te is ott voltál rajta? 😀 😀 😀
Örülök, hogy tetszik neked a mesém, remélem a következő is tetszeni fog!
Judit
Judit, nagyon "életszagúak" ezek a kis mesék. Örömmel olvasgatom őket.
Kedves Szusi!
Nagy kedvence volt a gyerekeimnek Szepes Mária "Pöttyös Panni" című meséskönyve, annyira édes történeteket mesél az írónő, miközben tanít, nevel. Jó modorra, szeretetre, tiszteletre! Annyira egyszerű és olyan kis kedves, bájos.
A Pöttyös Panni mesékre gondoltam, amikor írtam a Dordinka meséket, bár a két testvér viszonya nem lehet a nagymama, és az unoka viszonya, mint a Pöttyös Panniban. De hát én nem is vagyok Szepes Mária /sajnos!/, így nem őt utánoztam, csak a hangulatot igyekeztem megragadni a magam módján, ami az ő meséiből árad.
Judit
Kedves Judit!
Tetszik a meséd. Régi emlékek jutottak eszembe róla. A nővérem is Ildi néha Itinek neveztem 🙂 Jó volt olvasni.
Ági
Kedves Ági!
Talán ti is jókat játszottatok a nővéreddel… 🙂
Az én mesémben Ildikó-Dordinka még kicsi, de ha nagyobb lesz, biztosan ő is kedvelni fogja E.T.-t. 🙂
Judit
Kedves Judit !
Édes kis történetet írtál megint. A cicás jelenet is és a szánkós jelenet is nagyon bájos.
Mintha te is részese lennél a velük történt eseményeknek és ott lennél láthatatlanul mint egy őrzőangyal. Általad szinte én is újból gyermekké válhattam.
Örömmel olvastalak, Zsófi
Kedves Zsófi!
Ennél jobban már nem is lehetnék részese a történetnek, hiszen én találtam ki! 😀
Bizony, amikor írtam, én is belebújtam a kislányok bőrébe, magam is gyermeki ésszel, és érzelmekkel igyekeztem ábrázolni Dordinka meséjét.
Köszönöm, hogy velünk játszottál cicásat, és velünk szánkóztál! 🙂
Judit