Mikor édesapám nagy beteg lett, a nagymama kénytelen volt munkát vállalni. Egy gazdag családra főzött, valamint a gyönyörű kézimunkáit adta el, hogy az orvost, a gyógyszereket tudja megfizetni.
Bátyám vigyázott rám, pelenkázott. Mesélte, hogy gyermekfejjel úgy képzelete el a világot, hogy az egy állandó helyzet, ahol a gyerekek mindig gyerekek maradnak, a felnőttek, felnőttek, nem változik semmi. Igen csak megijedt, amikor meglátta, hogy felálltam és bizonytalan léptekkel elindultam. Nehezen értette meg, hogy a kicsi Ili jár, ez voltam én.
Emlékszem a babáimra, festett arccal mosolyogtak, állandóan csak mosolyogtak. Az első babám majdnem akkora volt, mint én, de a karja, a lába nem mozdult, hiába akartam megtanítani járni. Keménypapírból készítették, így hát a fürdővízben elázott. Szerettem a nagy fekete kutyánkat, sokszor ő vigyázott rám, nem mozdult mellőlem. Betanított, okos kutya volt, el lehetett küldeni a boltba kis kosárral, benne volt a pénz és egy kis cetli, hogy mit kell vásárolni, soha senki nem merte elvenni tőle. Édesapámnak a reggelit vitte a szabóműhelybe. Mindent hazahordott, amit csak talált. Amikor már nem csak a főzött szappanokat hordta haza, hanem egy disznóvágásról is el akart cipelni egy fél disznót, jelentették a sintérnek. Elvitték a sintérek, többet én sem tudok róla.
*
Borús az idő, eső szemerkél. Suhognak a cseppek, mint a nagymamám hosszú selyem ruhája. Kézen fogva elindultunk otthonról. Csimpaszkodtam a kezébe, belesimultam ruhája redőibe, onnan kíváncsian lestem az útra, ahol fénylett a víztől a járda. Itt-ott gödrök voltak, elég sok. Hullámzott a cseppek gyűrűjében a sáros lé, beleléptem majdnem mindegyikbe, tetszett, ahogyan a cipőm nyomába cuppogva visszahúzódott a sár.
Sietni kellett, húzott a nagymama, a játékomnak vége lett. Szótlan volt, nem is simogatott, ahogyan máskor szokott. Szerettem, ahogyan esténként mesélt, keze a fejemen, simogatta a hajamat. Nem égett a lámpa, sem a gyertya. Karcsú, magas vaskályha adta a világosságot, nyitott ajtaján úgy tudott duruzsolni, pattogni a tűz, mintha valamit mondott volna, pedig csak a nagymama búgó hangja volt az. A tűz fénye felkúszott a falra is, tetszett ez a játék, ahogy remegett az árnyék.
Meghitt volt minden esténk. Rácsuktuk az ablakkeret szemére a spalettát, ami olyan volt, mint egy harmonika, ami kizárta a külső sötétséget, csak a kutyaugatás hallatszott messziről. Nem is emlékszem mi volt a mese, voltak e tündérek, de én éreztem, hogy léteznek, amikor ölében kuporogtam a nagymamámnak.
*
Szép volt ez az idilli kép, soha többé nem jött vissza. Jó volt most rá emlékeznem, de folytatom a történetem.
Sokáig gyalogoltunk, az eső is elállt. Ő még mindig szótlanul, én pedig nehezen bírtam a lépést tartani vézna apró lábaimmal. Felnéztem rá, láttam a könnyben úszó kedves szemét, amelyek mindig őzbarnán mosolyogtak rám.
Megijedtem, nagyon féltem, nehogy sírva fakadjon, mit fogok csinálni, vajon meg tudom vigasztalni, ahogyan ő szokott engem? A kezét megszorítottam, ahogyan erőmből tellett, hogy érezze, itt vagyok mellette.
Az eső elállt, nem is volt az nagy eső, csak szemerkélt. A Napot még mindig takarták a felhők, miért is sütne ki a Nap, ha nekünk sincs jó kedvünk, pedig én általában sokat csacsogtam, ugrándoztam.
Nem is gondoltam, hogyan is gondolhattam akkor, hogy nagyon hamar elveszítem őt is.
Öt éves voltam. Vitt a lábam, illetve vitt a nagymama kézen fogva a község távolabbi utcájába. Hosszú volt az utca, apró házaival, nem értem miért láttam akkor kicsinek a házakat, amikor én is olyan aprócska voltam. Túloldalon a vásártér, most csendes és kihalt.
Megérkeztünk. Szívélyesen fogadtak. Sári néni mosolygós, pirospozsgás parasztasszony, két nagy lányával. Jucika volt az idősebb, Sárika már iskolába járt. Körbevittek az udvaron, ahol az aprójószág nagy zsivajjal verődött össze. A veranda előtti szőlőlugas alatt babákkal játszottunk mindenről megfeledkezve.
Közben figyeltem mit beszélnek a felnőttek. Hallottam, amint a nagymamám sóhajai között felhangzott a zokogás. Azt suttogta, nem sok ideje van már, a TBC elviszi.
A fiáról mondta mindezt, az én drága édesapámról. Megkérte őket, hogy maradhassak náluk egy kis ideig. A lányok nagyon örültek nekem, babusgattak, szeretgettek. Megvigasztalódtam. Sári néni nagy szelet zsíros kenyeret hozott nekem, egy kicsit kétkedve kérdeztem, hogy – sót is teszel rá? – Az igenlés után jóízűen megettem.
Folytatás köv.
12 hozzászólás
Drága Ica!
Jól láttatsz minden mozzanatot gyermekkori éned árvaságával kapcsolatosan. Édesapád is túl korán itt hagyott, de úgy rémlik, hogy a nagymamádat is elveszítetted. Persze, majd a folytatásból kiderül. Remekül írsz prózát is, és a sót sem sajnálod belőle, mint ahogyan a zsíros kenyérről sem. Jó olvasni téged. Várom a folytatását.
Szeretettel, köszönettel!
Ida
Nagyon örülök drága Idám, hogy olvasol és tetszik is!
Igyekeztem emlékeimből hitelesen megírni a valóságot. Igaz, hogy egész életemben vigyáztam, nehogy kiessenek az emlékezetemből.
Szeretettel: Ica
Kedves Ica!
Tapasztalatból tudom, és írásodból is ez derül ki, hogy a gyerek, és nagyszülő között sokkal bensőségesebb kapcsolat tud kialakulni, mint szülő, és gyerek közöt. Engem is sokáig nevelt anyai nagymamám, és annyira összenőtünk, hogy ha neki bánata volt, és elsírta magát, skkor én is sírtam vele, pedig sokszor fel sem fogtam, hogy ő miért sír.
Nagyon tetszik az írásod, várom a folytatást, üdvözlettel: János
Kedves János!
Aki olyan jó prózákat,elbeszélést, regényt ír attól nagy megtiszteltetés, hogy olvassa az én írásomat is. Azt meg külön köszönöm, hogy tetszik. és benned is gyermekkori emlékeket idézett fel.
Szeretettel üdvözöllek: Ica
Kedves Ica! A gyerekkori emlékek feledhetetlenek. Néha úgy érzi az ember, nem is telt el annyi idő. Mintha minden csak tegnap történt volna. Élesek tudnak lenni ezek az emlékképek. Részei az ember életének az ember a talajukon áll, beléjük kapaszkodik! Nagy érdeklődéssel és szeretettel olvasom! -én
Kedves Laci!
Úgy érzem, gondolom, hogy a gyerekkori élmények, lehetnek akár rosszak is, de nagyban meghatározói a felnőtt életünkre. Azt szoktam volt mondani, hogy én már ötévesen felnőtt lettem.
Szeretettel üdvözöllek: Ica
Kedves Ica!
Szép és szomorú nagyon. Most sírdogálok kicsit.
Judit
Köszönöm, hogy érdekel a történetem kedves Judit.
Szeretettel: Ica
Kedves Icuka!
Nagyon érdekes, ahogy leírod a kislány-korodat. Csodálatos, hogy a kutyus mennyire megbízható volt. Szerintem az állatok is okosak, ha megtanítják valamire. Rémes, hogy amikor utoljára olyat tettm amit nem kellett volna, azért megölték. Én most is sajnálom.
Kedves emléked van a nagymamáról. Nekem is visszatükröződnek az esti mesék, amikor mesét mondtak a pattogó őskori kályhák előtt.
Én is emlékezem arra, hogy abban az időben mennyi ember halt meg TBC-ben.
Szeretem olvasni a régi idők emlékeit, s te ezt nagyon szépen adtad át nekünk.
Szeretettel olvastam. Kata
Drága Katám!
Örülök és köszönöm szépen, hogy beleolvastál a novellám részébe amire nagyon fájdalamas visszaemlékeznem.
Szeretettel ölellek: Ica
Kedves Ica!
Meghatódva olvastam emlékképeidet. Szinte láttam azt a részt, ahol este csak a vaskályha fényénél ültetek nagymamáddal. Nagyon sajnálom, hogy Édesapád beteg lett.
Szeretettel olvastalak: Matild
Kedves Matild!
Sajnos szomorú sorsom volt. abban az időben nem lehetett gyógyítani a TBC.-t ami elvitte édesapámat is nagyon hamar.
Szeretettel: Ica