Felfigyeltem, hogy az osztálytermekben, a folyosókon, de még a tanáriban is képek voltak kirakva az akkori állam vezetőjéről, Rákosi Mátyásról. Az ő képe volt középen, két oldalán Sztálin és Lenin arcképe. Személyesen a Május elsejei felvonuláson láttam, ott foglalt helyet a tribünön, a többi állami vezetővel együtt. Alacsony termete, kopasz feje egy kicsit mókás, de parancsoló tekintetében önelégült mosollyal kitűnt a többiek közül. A felvonulást nem szerettem, mert fiatalságunk ellenére is fárasztó volt. Egyik mellékutcában ácsorogtunk órákig, amíg sorra kerültek az iskola növendékei, hogy azután elhaladjunk a Hősök Terén a tribün előtt. Hatalmas tömeg vonult, mintha ott lett volna az egész ország. Piros zászlókat lengetett a szél a tavaszi napsugárban, mintha csak egy zászlóerdő alatt haladtunk volna. Harsogott a hangszóróból az ünnepi beszéd, a zene, és ezt a hangzavart még tetézte a tapsvihar, miközben ütemesen kiabálta a tömeg, hogy – Éljen Rákosi, éljen Rákosi!
*
Érintetlen volt a lelkem a szerelem varázsától. A fiúk nem jelentettek nekem semmit. Úgy képzeltem el, hogy majd ők is, mint a Károly bácsi, nagy bajusszal megöregednek, s majd lélektelen szemükben halvány fény sem rezdül.
Tanítási órák után, szilencium alatt általában olvastam, könyvtárból, kölcsönkapott ponyvaregényekből, minden betűt, ami mögött ott volt a történet, melyben olyan nagyon jól éreztem magam.
Belemerültem az olvasásba, a könyv a pad alatt, homlokom a padon támaszkodott. Valaki leoltotta a villanyt, mert már este volt, felnézve elcsodálkoztam, hogy senki nincs a teremben. Ekkor az egyik fiú, Csanádi Pisti, aki már harmadikos volt, ott termett és meg akart csókolni, de csak az arcomat érintette. A rémülettől zokogva rohantam a betegszobába, nem tudtam abbahagyni, hiába faggattak a lányok, hogy mi a baj, ki bántott. Jó fél óra múlva elcsukló hangon még mindig sírva zokogtam, hogy megcsókolt a Csanádi. Lett erre hangos nevetés, én meg úgy szégyelltem magam, majd’ elsüllyedtem.
Ez a csóknak nevezett puszi meghatározta a véleményemet a fiúkról. Pár nap elteltével bevallotta a Csanádi, hogy nagyon tetszem neki és én ezt miért nem veszem észre, de én az iskolai bálokon is csak lányokkal táncoltam.
A vasárnapi kimenők alkalmával a városliget, az állatkert és a vidámpark lett a színtere a szórakozásainknak. Hárman, négyen mentünk, jókat nevettünk, fiúk szóba sem jöhettek, minek is, gondoltam csak hátráltatnak és elcsalnak, hogy megcsókoljanak. Keményen bennem élt még az a puszi, nem is tudom miért éltem meg szégyennek.
Az első tanév vége felé már a barátnőimnek voltak olyan fiú ismerősei, akikkel szívesen randevúztak. Maradtam egyedül, pedig sokan szerettek volna velem járni. Egyik séta alkalmával megismerkedtem egy görög fiúval, aki az állatorvosira járt. Szívesen beszélgettem vele, hiszen fájó pont volt az életemben, hogy nem ezt a pályát választottam. Titokban tetszett küllemre is, és az is, hogy ő már egyetemista. Több alkalommal bekísért a kollégiumba, egy- egy puszi is volt, gondoltam ebből nem lehet nagy baj. Az viszont zavart, hogy féltékenykedett a fiúkra, pedig nem volt oka rá. Mindenáron azt szerette volna, ha elvégzi az egyetemet, akkor menjek vele Görögországba. Ezt én megelégeltem, nem akartam én elmenni sehová.
Részemről ezért történt a szakítás, de ő minden vasárnap ezután is ott várt a kollégium előtt. Nem volt szép tőlem, egyik ilyen délután egy másik fiú kísért a kollégium kapujáig, akivel a villamoson ismerkedtem meg. Ő akkor is ott várt. Így aztán megértette, hogy vége.
Ez a másik fiú hozta a vesztemet.
*
Nem beszéltem még az iskolai tanulmányaimról. Az első félévben semmit nem tanultam. Ha az órán odafigyeltem, és nem a pad alatt olvastam, akkor mindent megjegyeztem és vissza tudtam mondani, ha feleltettek. Gyalázatos jegyeim voltak. Vagy tudtam mindent, vagy semmit sem, és így hemzsegtek a kettesek a félévi bizonyítványomban. Jó tanáraim voltak. Magyar és a történelem szakos tanárom úgy magyarázott, hogy nem lehetett nem oda figyelni, ezekből a tantárgyakból jó jegyeim voltak, pedig ebből sem kellett tanulnom. Farkas Róbertné volt az osztályfőnököm is. Félév után elbeszélgetett velem, hogy egyáltalán mit képzelek én, miért nem tanulok, hiszen jó eszem van. Ő volt az egyetlen tanár, aki odafigyelt rám. Akkor elhatároztam, hogy hálás leszek érte és tanulni fogok, vagy legalább is odafigyelek az órákon. Dísznövény és kertépítési tagozata volt ennek a mezőgazdasági technikumnak. Délutánonként mentem a kertészeti üvegházba és a tanösvényen is szorgalmasan olvasgattam a virágok latin neveit. Örömmel vettem észre, hogy ragadnak rám, mint a levelekre a harmat.
Évvégére sikerült legtöbb jegyemet kijavítanom.
A nyarat ismét Ilka néninél töltöttem. Próbáltam hasznos lenni, mert már megtapasztaltam, hogy milyen jó dolog, ha szeretnek. Hiszen az iskolában is megdicsértek, hogy mennyit javítottam.
Alig vártam, hogy elkezdődjön a következő tanév. Nem kellett volna, mert szeptember végén behívattak az igazgatói irodába, hogy áthelyeztek egy másik iskolába, mivel itt randalírozott vasárnap egy jampec, így mondták és engem keresett, mintha én tehettem volna erről. Talán az a fiú volt, akivel a görög srácot üldöztük el, akkor láttam utoljára, amikor bekísért a kollégiumba, azóta sem.
Mintha megnyílt volna a föld alattam, először fel sem fogtam mi történik. A következő órákat végig zokogtam, senki nem törődött velem, senki nem kérdezte tőlem, hogy mi közöm az egészhez, mit követtem el. Vigasztaltak az osztálytársak. Osztályfőnököm azt mondta ezt már nem lehet visszavonni, ő megpróbálta. A tantestületben van pár vaskalapos, aki szeret feltűnni, intézkedni, mintha nélküle megállna az élet. Talán még élvezte is a hatalmát egy árva felett akit nem védhet meg a szülője. Az, hogy én mit gondolok, hogy vétettem-e egyáltalán, senkit nem érdekelt. A legnagyobb baj az volt, hogy megint csak messze kerültem
attól a kicsi kis ponttól, ahova kötődtem, bátyámtól, Ilka nénitől ahova mégis csak haza jártam. Nyíregyházán szőlő és borászképzés volt. Távol állt a női lelkemtől. Úgy tudnám érzékeltetni, hogy számomra a bornak szaga van, a virágnak illata.
Nem mondhatom, hogy rosszul fogadtak, de bennem összetört a kialakult bizalom. Bezártam magamba az elfojtott, keserű csalódást abba a bizonyos kagylóba, amit nem mindenki nyithatott ki. Szerencse, hogy a tizenhat évem élni akarása felülírt mindent. Előbújt belőlem az a vidám kis ördög, nem is tudom honnan, de bennem volt, aki megpróbálta színekkel színezni színtelen életem.
Vonzottam játékosságommal a diáktársaimat. Sokszor voltam a középpontban, kinyílottam és nem is esett nehezemre. Naplót vezettem, épp úgy mint a többiek. Itt írogattam a lelkem érzékeny virágainak örömét, bánatát. Soha nem zártam el. Mindig elolvasták a barátnőim, hiszen nem volt titkolni való benne. Később már kérték, hogy írjak még ilyen szépséges verseket. Nem tudom, hogy igazán versek voltak-e azok, de lassan tele lett a naplóm velük. Elvesztek mind, amikor kikerültem az iskolából, fényképekkel, és a szerelmes levelekkel együtt. Most már nagyon sajnálom, akkor nem gondoltam, hogy még valaha hatalmába keríthet a múzsa.
Fél év elteltével különbözeti vizsgát kellett tennem szakmai tananyagokból. Jól sikerült. Volt egy drága tanárom, aki nagyon kedvelt, Gulner Vilmos tanár úr. Ő az igazgatóval együtt egyszer járt az egyetem tangazdaságában is, ahol a gyakorlati éveimet töltöttem. Nagyon boldog voltam, hogy érdekelte a további sorsom.
Visszatérve az iskolához, megkérdezte, hogy mit tudok a vizsga anyagából. Hasonló tételt kaptam, és így sikerült is a különbözeti vizsga.
Több tantárgy mellett a gyakorlatot is ő vezette, tanította. Egy egész hónapra kiköltöztünk az Ilona tanyára, ott volt a tangazdaság. Szerettem itt lenni. Sorakozás után énekszóval kezdtük a napot és azzal is fejeztük be. Nem voltam magas, de az utolsó sorban álltam mindig és a dalokra új szövegeket énekeltem, spontán. Mindenki dőlt a nevetéstől a végén már csak én énekeltem, Gulner tanár úr is együtt nevetett velünk. Abban az időben mindenkit tanár elvtársnak kellett szólítani, de most megtisztelem, mert úr volt minden tekintetben. Ő is jókat nevetett, sokszor kihívott, hogy na, most énekeljek. Vidáman teltek ezek a gyakorlati órák.
Folytatás köv.
12 hozzászólás
Kedves Ica! Érdekes réz volt ez is. A kollégiumi napok, az első "fiúzások". Tanáraid, diáktársaid! Saját sorsod mellett a kor, amiben a történet játszódik szintén kirajzolódik! Szeretettel olvasom: én
Kedves Laci!
Igyekeztem kiírni magamból mindent, őszintén.
Szeretettel üdvözöllek: Ica
Kedves Ica!
Bennem is feltörtek az emlékek a május 1-i felvonulásokról. Igaz én már Kádár Jánosnak voltam kénytelen lelkesen integetni, mert kötelező volt.
Megértem az érzésedet a lopott csók miatt. Ez olyan érzés lehetett, mintha megerőszakoltak volna. Azt pedig lehetetlen feldolgozni.
Örülök, hogy végre öröm is felmerült a történetedben, és szerencsére az állatok mellett a növényeket is szereted. (ahogy eddigi részekből kivettem)
Várom a folytatást, üdvözlettel: János
Kedves János.
Nem sokat érne az írásom, ha kimaradt volna belőle a környezet és annak a hatása.
A mai napig élesen emlékszem annak a puszinak a hatására, arra a riadt önmagamra, aki nem tudta, hogy mi történik.
Örülök, hogy olvasol.
Szeretettel üdvözöllek: Ica
Drága Icuka, remekül tártad elénk a korabeli május elsejei felvonulásokat, Rákosi csupasz fejét…
amiről volt egy mondás is, de ide nem írom le, mert durva.
de mégis elolvasom mind, amit föltettél. Nagy érdeklődéssel olvasom, hogy folyik további életed. Ha sokat javult is az a keserves élet, még mindig vannak olyan töredékek, amelyek benned megmaradtak. Ezt bizonyítja a most leírt csók-jelenet is. Másvalaki vagy nevetett volna, vagy ha nem tetszett, pofonvágta volna a fiút.
Nagyon tetszik minden rész. Igaza van Kankaklinnak, hogy ebből egy kötetet kell alkotni. Ha végére érsz, Már csak egy előszót és befejezőt kell hozzá alkotni. Én felajánlom, hogy a szerkesztést elkészítem. Nézd meg az én anyagaimat 51 és kb. 36 lesz az apukáé) pontosan és jól, szépen tudom elkészíteni, mind szép borítóval. Szöveg remek, azon nem kell változtatni. Nézzél meg egy-két kötetet, hogy az pontos, minden olyan, ahogyan azt csinálni kell.
Szeretettel: Kata
Drága Kata!
A gyermekkorom a diákévekkel befejezett történet az első könyvemben. Nem gondoltam akkor, hogy folytatom életem történetét a második könyvemben. Most jelent meg a harmadik, benne a befejező résszel. Most utólag arra gondolok én is, hogy jobb lett volna egyben, regény formájában megírni és úgy kiadatni. De ez van:)))
Szeretettel ölellek és köszönöm a kedves felajánlásod, aranyos tőled.
Ica
Kedves Ica!
Tehát, már diákkorodban ott lappangott benned a versírás művészete. Jó, hogy később lángra lobbant, mindannyiunk örömére. Izgatottan várom Ica további sorsfordulóit. Minden szempontból érdekes életútnak lehetünk tanúi.
Sok szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Komolyabban, huszonévesen írtam verseket, akkor még kötött formában, meg is maradtak egy nagy kockás füzetben kb. száz vers. Ebből talán öt volt, amit mai szemmel jónak tartok, de azokat ís átírtam. Ma már a szabad versírás áll közel hozzám.
Köszönöm, hogy olvasod.
Ölellek szeretettel: Ica
Kedves Ica!
Van egy mottóm, hogy az olvasás a lélek gyógyítója, mert míg olvas az ember, képzeletben azonosulhat a szereplővel, és a saját búját-baját addig feledi. Nagyon jól tetted, hogy később azért az olvasás nem ment a tanulás rovására. Ebből a részből kiderül, hogy sanyarú sorsod ellenére az alaptermészeted jó, és még a társaidat is meg tudtad nevettetni. Kíváncsi vagyok, hogyan alakul a további életed.
Sok szeretettel olvastalak: Matild
Kedves Matild!
Köszönöm a soraidat. hogy figyelemmel kíséred a sorsom alakulását. Igazad van az olvasás szinte gyógyító hatásáról. Nagyon el tudott varázsolni egy egy könyv.
Szeretettel: Ica
Kedves Ica!
Olyan voltál, mint egy falevél. Valahonnan jött egy fuvallat, és már kapott is fel téged, vitt megint új helyre ismeretlenbe.
Olyan nagy szigorúság volt régen, azt a mostani fiatalok el sem tudják képzelni. Öltözködés, viselkedés, frizura és köröm tekintetében nagy büntetések voltak, ha valaki nem tartotta be a szabályokat.
A fiúk is csak bajt okoztak, engem is majdnem kicsaptak a középiskolából a hatvanas évek végén, mert a fiú aki az iskola előtt várt, a vállára kapott engem, és üvöltve szaladt velem végig az utcán. Amilyen peches vagyok, pont látta az iskolaigazgató. Volt bajom belőle épp elég, pedig én csak ártatlan elszenvedője voltam a "mókának".
Judit
Kedves Judit!
Valahogy úgy történt…,mint a szél a levelet.
Azért is írtam meg a történetemet, hogy a fiatalok lássák és a sokat látott idősek ne felejtsenek.
Mindenkiből előhoz egy emléket, azt is talán ami feledésbe merült.
Örülök, hogy olvasol.
Szeretettel: Ica