Minap képzeljétek egy Isten – vagy az Isten – mellett ücsörögtem. Ezt nem sikerült eldöntenem. Zsíros kenyeret szopogattam, fokhagymával, petrezselyemmel. Még nem volt semmi, amit bárminek is nevezhettünk volna, hiszen, utóbb mindennek mi adtunk nevet. Valamiféle nagy hullámzó kékség – vagy annak ideája – volt csupán szemünk előtt, melyről a mellettem ülő elárulta: későbbiekben tengernek fogjuk nevezni.
Isten lelke ott lebegett a vizek fölött, s számomra e kifejezés tartalma és többes szám is érthető volt akkor, bár mára jelentését elfelejtettem. Az Isten törökülésben ücsörgött mellettem, fagylaltot nyalogatott. Vállunk néha egymásnak ért, s így az élmény még elevenebbnek tűnt számomra.
– Na, mit gondolsz? Tetszik?
– Szürrealisztikusabb az, hogy itt ülök melletted, mint az, amit látok.
– Oké, de ettől ne légy úgy megilletődve, csak lazán, lazán, ne légy feszélyezett, majd lesznek idők még, amikben az lehetsz.
– Kicsit fázom. – mondtam neki, nagy szél fújt.
– Nesze, itt egy törülköző, nem használtam úszás után, inkább kifeküdtem erre a hófehér sziklára, ide, ni, a napra.
– Kösz.
– Játsszuk azt, hogy én most behunyom a szemem, te pedig közlöd velem a gondolataidat. Ne aggódj, én mindet hallani fogom, ez az Isten dolga, tudod. Szóval te csak beszélj, aztán majd meglátjuk. Addig is pihenek. Na, mit gondolsz? Akarom mondani, mit gondolsz a látványról?
– Hát jó, belemegyek a játékba, bár én csak a már rég összeesett univerzumunk életéről és személyes tapasztalatokról tudok beszélni, nem többről. Mi vagyok én, Te hozzád képest… egy porszem legfeljebb!
– S ez a porszem is én vagyok! Na kezdj bele!
– Várj, még előjáróban egy kérdés? Tényleg több világ létezik?
– Szerinted? – kérdezte rezignáltan az Isten.
– Te mindig visszakérdezel. Ez nem fair…
– Hallgatlak. Ebben jó vagyok.
Hah, tudom. Mégis… Úgy érzem, a tenger partján üldögélve legtöbbször minden jobban érthető. Máshol és máskor talán kevésbé. Ezért örülök, hogy épp itt találkozunk. A tenger, a napfény, az örökké fújdogáló szél, az örökké táncot járó tenger, a hullámok aranyszín csillogása, a fehér sziklák, a ragyogó ég, és a felettük köröző sirályok elmondják, s mindaz a miliő, ami itt körbevesz, elmondja, milyen az élet.
Én nem értem… s gondolom, te is többször mosolyogsz rajta, miért nem e világ látványából következtetünk a te mibenlétedre, miért gyártunk rólad olyan elméleteket, amiket nem lehet összefüggésbe hozni az általunk tapasztalt létezéssel? Egyszerűbben megfogalmazva: miért nem a minket körülvevő, a bennünket alkotó, és az általunk tapasztalható létezésről következtetünk az azt létrehozóra? Pedig inkább érthető lenne, ha így tennénk, mintha nem.
Te leginkább egy általunk kitalált, személyre szabott Isten vagy csupán még a sokat tudó világvallásokban is. Kitaláljuk, hogy milyen lenne az ideális, aztán elkezdjük azt hinni, hogy ez a hitünk akár reális is lehet. Ez volt valaha – a már összeesett univerzumunk Föld nevű bolygóján – a vallás. Pedig gyanítom neked, a létezés létrehívójának az égvilágon semmi köze nincs az általunk kreált vallásokhoz. Gyaníthatóan legfeljebb a létezéshez lehet közöd – ahhoz azonban igen mélyrehatóan. A tenger hullámzásához például nagyon is. Vagy az évszakokhoz, vagy a gyümölcsfákhoz, vagy hozzám.
– Ez szép gondolat.
– Köszönöm, el is pirultam…
– Rólad beszélt a világ, hol így, hol úgy. A te nevedben öltek, raboltak, szerettek és önfeláldozóak is tudtunk lenni. A te nevedért annyi gondolat született, hogy az mind betöltötte könyvtárainkat. De nagyon kevesen gondoltak rád, a mellettük állóban. Én, még ha töredékesnek is véltem érzéseimet rólad, azt gondoltam, ha te a végtelen, megmérhetetlen, abszolút, de egyben személyes és közeli Isten vagy – vagyis ha ezen állításaink többé-kevésbé reálisak – akkor te egyenlő vagy teremtményeiddel, jobban mondva fordítva: a létrejött létezés azonos az azt létrehozóval. Így minden fiúgyermek születése azonos egy Istenfiú születésével és minden leánygyermek születése szintúgy. És mindkettő ünnep. És ha paradicsomot szedek, az a növényke és annak termése szintén te vagy, közvetlen téged tapintalak, mindenben és mindenkiben. Én láttalak téged… És azt gondolom, a világ jobb lett volna, ha téged látunk, érzékelünk, tapintunk valamennyien, s e gondolatra húzzuk fel társasági, vagy más szóval társadalmi életünket. De nem így tettük. A percnyi érdek, s annak megvalósítása mindenekfelett állt. Hogy viselhetted te ezt?
– Itt vagyunk… – fordult felém az Isten.
– Papírra is vetették sokan e gondolatokat. Én is. De annyian csak, hogy szavukat nem hallották. Vagy mégis, de akkor bűnük még nagyobb. Hiszen a létezés terólad árulkodik. Amit érzékelünk, látunk, tapintunk: a létrejött létezés; de amit érzékelünk, látunk, tapintunk, az egyben a te életed… Minálunk azonban a mi kis időkapszulánk világában a legtöbb vallás és a legtöbb hívő (bármiben hitt is) – azonosítás helyett – különbséget tett közéd és az általad létrejött létezés közé. Sosem értettem, miért teszik ezt?
Ez volt egyébként a bajok legfőbb és legelső eredete. Nem voltunk képesek azonosságot feltételezni. Vagy nem akartunk. Ismereteinket töredékesnek hittük, s arra hivatkoztunk a te útjaid eltérnek a mieinktől. Vagyis, hogy más vagy, mint mi.
– És most mi a véleményed erről? – kérdezte az Isten a fagyi tölcsért ropogtatva.
– Úgy érted, a töredékes mivoltomról, vagy a te útjaidról, vagy a másságról? – vettem le magamról a törölközőt.
– Igen.
– Itt ücsörgök melletted. Egy Isten mellett. Mit is mondhatnék? – húztam fel a szemöldököm.
– Jó, jó, folytasd… Kérsz egy kis fagyit?
– Később, köszönöm. Szóval, hogy a szót szóba öltsem, akkoriban az emberek közt azok, akik e kérdéskörrel foglalkoztak, időlegesen mindenképp abban a szerencsétlen státuszban éltek, amiben saját spekulációik előtt hódoltak, a többiek pedig úgy éltek, mint az ég madarai, se nem vetettek, se nem arattak, csűrben sem gyűjtöttek, láttak téged, s nem aggodalmaskodtak. Hiszen nagyon közel voltál hozzájuk.
Tudod, a tengert látva – mutattam a kékség felé – most is azt gondolom, olyanon vagyunk, mint annak hullámai. Megjelenünk, megszűnünk. Aztán újabb hullám formájában újra kiemelkedünk a létóceánból, majd ismét újra belesimulunk abba. Megjelenésünket személyes életként definiáljuk, pedig megszűnünk, s a következő hullám már nem mi vagyunk, hanem egy másik, még akkor is, ha az is egy hullám: egy az előzőhöz nagyon hasonlatos hullám. S a többi hullámmal is ugyanúgy vagyunk, látjuk őket, megjelennek, majd megszűnnek, s akkor újabbak keletkeznek, amik szintúgy nagyon hasonlítanak az előzőekhez. Ám az, amiből formálódunk, amiből vagyunk, az egy, ugyanaz, és az azonos, s ez a tenger maga.
A tenger azonos hullámaival, még ha azok megjelenésük után meg is szűnnek. Nem lehet azt mondani, hogy egyik hullám azonos, vagyis ugyanolyan, mint a másik, mégis valamennyien a tengerből valók, és éppen ebben azonosak mindannyian. Személyes életünk egyszeri, megismételhetetlen és egyben mindig véglegesen befejezett is, ám életünk egyben végtelen, örökké más és más formulákban ismétlődő és soha be nem fejezett, hiszen újabb és újabb hullámok formájában újra és újra életet nyer, a lét végtelen Óceánjából, melyből vétetik. A tenger pediglen – mint tudjuk – örökké hullámzik. Ez talán megnyugtató érzetet is kelthet. Mivel életünk a múltban és majdan a jövőben is egyenként és személyesen is egy-egy hullámot képez, ezért valószínű valamilyen módon maradandó is lesz, hisz mindig a tenger része marad.
– Ez szintén tetszett. Kicsit szentimentális, de nekem bejön.
– De miért hagyod, hogy néha rosszul alakuljanak a dolgok?
– Rossz és jó is én vagyok, én a teljesség vagyok, de mindent nektek adtam. Én a lehetőség vagyok, minden lehetősége. Éljetek vele, úgy, mint én. Az én dolgom csupán az, hogy rátok hagyjak mindent.
– Értem? – néztem rá a homlokomat ráncolva.
– Fagyi? – kérdezte ő.
– Jöhet. Találd ki, mit szerettem.
– Citrom… és… és… vanília.
– Igen, de én háromgombócosat kérek. Jó, de a harmadik lehet meglepetés.
– Oké, utána pedig megint csobbanunk. Tessék. – Citrom, vanília, puncs gombócok díszelegtek előttem, csinos kis ostyakehelyben, mini napernyővel díszítve.
– Hogyan folytatódik a történet?
– Nincs történet. Csak élet van. Most kezdődik az újabb. Nézd, ott formálódik már az óceánban. Vessük bele magunkat.
– Jó, jó, de ezt még megeszem. Nagyon finom.
– Oké, de aztán gyerünk.
2 hozzászólás
Ugyanazt tudom mondani, mint a Bélabácsis esetében! Történet, mely ember és Isten kapcsolatáról szól. Nem erőltetett, nem akar rámtukmálni semmit. Csak történik, mint a hullám!!! Tetszett ez a történet is! Nagyon jó úton jár a megközelítés!!!
Köszi, hogy olvastad és a reagálást is…