Gépiesen szelte a húst, csinos, egyforma kockákra. A sokéves gyakorlat fürgén mozgatta kezében a kést. A sülő hagyma illata betöltötte a pici konyhát, bármelyik éhes ember gyomrát jóleső görcsbe rántva, a paprikásüveg békésen várta, hogy használja úrnője.
De Éva nem törődött se a hagyma illatával, se a paprikával. Két vágás között a férjére pillantott, végigfutott szeme az ismerős arcon. Arról már rég lekopott az a csibészes báj, amibe annak idején beleszeretett.
Régen volt… majdnem harminc éve. Szinte semmit sem tudott még Tiborról, de biztosan érezte, hogy ez az ember kell neki. Amikor Anikó bemutatta neki mint a náluk nyaraló unokatestvérét, és Tibor rávillantotta azt az ellenállhatatlan mosolyát… Hát igen, annyi idősen ennyi is elég volt. Talán még sok is, mert attól kezdve nem tudott másra nézni.
Persze nem lett semmi a dologból, ő tizenhárom volt, a fiú már húsz, és nem érdekelte a kis csitri. Amikor véletlenül meghallotta, ahogy Anikó és Tibor a teraszon beszélgettek…
– Szóval holnap elmentek a Janiékkal Tihanyba?
– Aha. Ha anyámékkal beszélsz, ne reklámozd. Azt szeretnék hinni, hogy a védőszárnyaitok alatt vagyok végig… – és nevetett. A nevetésében ott csengett az a sok későbbi pohár, de tizenhárom évesen ezt a szólamot még nem hallotta meg. Csak a merészséget, a nemtörődöm férfiasságot.
– Én fedezlek, de ha anyámékat kérdezik, ők nem fognak.
– Akkor azzal bizonyíthatod az irántam érzett szeretetedet, hogy te veszed fel a telefont.
– Szegény Évi – ábrándozott a délutáni fénybe Anikó –, hogy fogja sajnálni, hogy elmész!
– Évi, Évi… Ja, persze, a barátnőd. – Mintha tőrt döfött volna a szívébe. Hát a nevét is alig tudja!
– Egészen odavan érted. Nem vetted észre?
– Szerinted az óvodások érzéseit figyelgetem? Annyi csajt szerzek, ahányat akarok, nem vagyok rászorulva a csecsemőkre!
– Jaj, de undok vagy! – de azért vele nevetett.
Akkor kezdett elhidegülni Anikótól. A középiskola idején aztán teljesen elszakadtak egymástól, csak a házassága óta találkoztak egyszer-kétszer. Nagyon meghízott, és fele annyira sem emlékezett Évára, mint Éva őrá.
Amikor Tibor hazautazott azon a nyáron, Éva azt hitte, sosem látja többé, kezdte hát kiszínezni az emlékeit a fiúról. Egy hónap múlva már úgy tűnt, tulajdonképpen nagyon tetszett Tibornak, csak nem merte bevallani az érzéseit a nagy korkülönbség miatt…
De az életben ritkán az történik, amire számítunk. Négy év múlva, a Klári szalagavatóján megint találkoztak. Éva Matyival ment oda, akkoriban kezdtek együtt járni. A térde is összekoccant, amikor meglátta Tibort belépni a terembe egy magas szőke lánnyal. Még mindig ott volt az arcán az a szívdöglesztő mosoly. Odaértek hozzájuk, Klári bemutatta őket egymásnak, kiderült, hogy a magas szőke az unokatestvére. Amikor Tibort és Évát akarta összeismertetni, Tibor csak bizalmasan elmosolyodott:
– Mi már ismerjük egymást, ugye? – Azóta sem tudja, hogy tényleg emlékezett rá, vagy ez csupán a szokásos stílusa volt a kellemes korú nők társaságában.
– Igen – lehelte alig hallhatóan Éva. Újra szerelmes volt, ezerszer jobban, mint rég, ezerszer jobban, mint arra valaha is képesnek tartotta magát.
Talán a habkönnyű rózsaszín ruha, talán a rajongó, kipirult tekintet tette, Tibor még aznap este úgy döntött, az aktuális barátnőjét Évára cseréli. Olyan elegánsan, akkora szakértelemmel dobta a magas szőke lányt, hogy az azon kapta magát, majdnem megköszöni Tibornak az együtt töltött időt. Szerencsétlen Matyinak a pattanásaival meg a kamaszos sutaságával pedig esélye sem volt. Meg is érezte, úgy párolgott el Éva mellől, hogy az alig bírt visszaemlékezni, mikor köszönt el tőle a fiú. Talán el sem köszönt szegény.
Lejjebb vette a lángot. A sűrű, vöröses massza vidáman bugyborgott.
Éva tekintete elidőzött a cseppen a férje szája szegletében. Pont úgy néz ki, mint a lekvár, amit az első éjszakájuk után csókolt le a szájáról. Olyan romlottnak érezte magát, és annyira félt. Már előző este félt, amikor bejelentkeztek a panzióba. Hiába mondogatta neki Tibor, hogy nincs ebben semmi rossz, hogy mindenki ezt csinálja, Éva rettegve lépte át a küszöböt. Nem akart belemenni, egyáltalán nem akart, de Tibor már olyan türelmetlen volt, ő pedig olyan őrülten szerelmes. Mindig azt mondta neki, hogy nem is szereti igazán, ha nem teszi meg, hogy csak játszik vele, Éva pedig félt, hogy elhagyja, ha nem enged neki. Hetekig őrlődött, aztán pirulva belement.
Később nem is emlékezett szinte semmire, csak arra, ahogy reggel ült az idegen szoba idegen ágyában, hallgatta Tibort mosakodni, és próbált megbarátkozni a gondolattal, hogy visszavonhatatlanul odaadta magát a férfinak. Amikor frissen kijött a fürdőből, próbált a lelke mélyére látni. Összeszorult szívvel figyelt minden ráncocskát az arcán, hogy melyik mondja ki elsőnek: nem voltál elég jó, nem kellesz már! De hiába figyelt, Tibor olyan kedves, olyan gyengéd volt vele, mint még soha. Talán átérezte, milyen sokat adott neki ez a félénk, piruló, engedelmes, erkölcsi elvekhez ragaszkodó fiatal lány. Talán hálás volt neki. De talán csak jól érezte magát, örült a hódításának, és nem unt még rá.
Attól a naptól Éva százszor annyira ragaszkodott Tiborhoz. Rettegett, hogy elveszíti, igyekezett hát mindenben a kedvét keresni. Adatokat magolt autókról, amik sosem érdekelték, olyan zenét hallgatott, amit utált, kínosan ügyelt a kinézetére még akkor is, ha csak a boltba szaladt le, és hősiesen mosolygott a motoron a fiú mögött, bármennyire félt is minden kanyartól. Alighanem akkoriban alapozta meg a térde reumáját.
Kesernyésen elmosolyodott. Hát igen, ha több esze lett volna akkor, ma nem lenne kínszenvedés a mozgás. Esős időben a legrosszabb. Meg amikor jön a hidegfront. Most is közeledhet valami, amilyen nehezen mászott fel a lépcsőn. Persze… kár volt feljönni.
Bár előbb-utóbb úgyis…
Mindegy, ezen már kár gondolkodni. Hallgatnia kellett volna az anyjára. Meg a nagyanyjára. Meg a szomszéd Marikára. Meg a Klárira.
De nem, neki nem kellett senkinek a tanácsa, és amikor hófehérben állt az anyakönyvvezető előtt, a fehér ruha miatti zavaránál ezerszer erősebb volt a diadal: na látjátok, mégis én, pont én kellettem neki! Na látjátok, nem csak egy voltam neki a sok közül! Az én ujjamra kerül a gyűrű, és ti mind megpukkadhattok, mert tévedtetek!
Sajnos nem tévedtek… Az ő ujján volt a gyűrű, hozzá jött haza, ő főzhetett rá, kimoshatta a szennyesét, szülhetett neki egy gyereket, és ápolhatta, amikor másnapos volt, de nem ő volt az egyetlen, ó, nem!
Akkor kellett volna elhagynia, amikor először tudta meg, hogy megcsalja. Amikor Éva zokogva kérdezte, hogy miért? És Tibor csak vonogatta a vállát, hogy nem is tudja, hogy történhetett. Amikor megígérte, hogy soha többé, senkivel. Akkor kellett volna otthagyni. De ő elhitte, amit mondott, és még magát vádolta, hogy olyan nehezen tudott megbocsátani.
Sose beszélt erről senkivel. És a többiekről se. És a részeg kirohanásokról sem. Nem bírta volna elviselni a szánakozást. Nem mintha nem szánták volna az ismerősei. Csak elhitette magával, hogy amíg nem beszél róla, addig nem is tudják meg.
Mindjárt kész a pörkölt. Isteni illata van.
Jaj, mennyire ostoba volt mindig! Mi volt ebben az emberben, ami nem engedte el? Ami miatt mindent eltűrt, amiről még csak nem is álmodta soha, hogy képes vagy hajlandó lesz elviselni?
Talán nem is Tibor volt a hibás. Talán ő tehet mindenről. Talán azért nem hagyta el, mert mindig úgy érezte, ő az oka Tibor kicsapongásainak. Ha jobb feleség lenne, ha türelmesebb lenne, ha csinosabb lenne, ha érdekesebb lenne, ha…
Ezernyi ha. Ezernyi fölösleges ha.
Kavarogtak az emlékek a szeme előtt. Amikor először ütötte meg. Amikor olyan vastagon kente az alapozót a foltjaira, hogy alig ismert rá a saját arcára. Amikor Eszti kimenekült a lakásból az apja elől, és kihívta a rendőröket, nehogy megölje az apja az anyját. Ahogy magyarázkodott a rendőröknek, hogy a kislány csak az esti filmtől ijedt meg, nincs is semmi baj. A rendőr tekintete, ahogy végigmérte Tibort. A szitoközön, amit Tibor erre válaszolt. Amikor kijózanodott, és szégyellte, amit tett. Amikor megígérte, hogy abbahagyja. Amikor majdnem egy hétig nem ivott semmit. Szinte rosszabb volt, mint amikor megitta a magáét. Amikor jóvá akart tenni mindent, és kedvesebb volt, mint amikor beleszeretett. Amikor üvöltött, hogy Éva tehet mindenről. Amikor az utcán hazafelé cipelte a szatyrokat, és a férje dülöngélt el mellette egy nővel összecsimpaszkodva. Aztán ahogy pár óra múlva hazajött, és teljes lelki nyugalommal vacsorázott. És aztán földhöz vágta az edényeket, mert Éva nem volt elég kedves. A millió szitokszó, amit kapott. És a millió becézés, amit máskor kapott. A sebek és a simogatások. Az utálat, amit érzett, ahogy a férje italtól bűzölögve magához szorította. Az ügyetlen mentegetőzések, hogy most miért nem. Az éber lapítás, ahogy próbálta nem felhívni magára a figyelmét.
És minden emlék elé, közé befurakodott a mai este. Ahogy jött feléje eltorzult arccal, hogy most megöli. Ahogy Éva maga elé kapta a húsvágó kést. Ahogy hörgött. Ahogy utolsót rándult. Ahogy csöpögött a vér a padlóra. Haláláig ezt fogja hallani.
Felemelte a fedőt, beleszagolt a felszálló gőzbe. Lekapcsolta a lángot, a fedőt visszatette a fazékra, rá akkurátusan a fakanalat.
Odament a telefonhoz. Tárcsázott.
– Rendőrség? Megöltem a férjemet.
13 hozzászólás
Szia!
Ez nagyon jó, tetszik.
Szeretettel: Rozália
Tetszik az írásod. A férjednek meg ne mutasd, mert az összes kést eltünteti othonról. 🙂
Üdv. Wolf.
Aztamindenit!!! A címe alapján valami kis könnyed vicceset vártam, ez pedig minden, csak nem az… Kiváló írás, annak ellenére, hogy a történet (a végét leszámítva) tipikus és hétköznapi. Mégis, annyira jól írtad meg, hogy egyszerre láttam a nőt a konyhájában, és figyeltem a gondolatait. Szóval, nálam 5-ös!
Szia!
Azt hiszem, sokan vannak, akik élnek-halnak egy jó pörköltért. Igazad van. Létezik élet a pörkölt előtt, mint ahogyan létezik élet, a halál előtt is. Olyan, amilyen. Mi van utána? Szerencsés esetben egy elégedett, jóllakott poci. (Akár az élet is eltölthet jóllakottsággal.)
Micsoda novella! Elejétől a végéig lekötött minden sora. Pedig fázom az olyan novellától, ami tízezer karakter körül mozog.:-)
Remek írás! Gratulálok!
Nekem a lezárás nagyon tetszett. Az a precíz, mindenre odafigyelő asszony. Klasszis.
Telefon előtt, még elrendezi szépen az ebédet.
"Felemelte a fedőt, beleszagolt a felszálló gőzbe. Lekapcsolta a lángot, a fedőt visszatette a fazékra, rá akkurátusan a fakanalat."
Üdv.
Kedves Rozália, Wolf, Gunoda, Artur!
Nagyon örülök a gondolataitoknak, jólestek! Jellemzően nem ilyet írok, és még friss annyira, hogy elfogult, tehát bizonytalan legyek… 🙂
Mármint nem az élmény, mostanában nem főztem pörköltet! 🙂
Wow! Gratulálok! Nagyon-nagyon tetszett! Komoly novella Inesitától! 🙂 Hol a folytatás?
Kedves Lily!
Szóval a börtönélet is érdekelne? Vagy valami kis szívszorító tárgyalás? 🙂 Nem ígérhetek semmit! Örülök, hogy itt jártál!
Vannak akiket csak az elérhetetlen utáni vágyódás hoz lázba. Ha mégis elérik, akkor nagy árat fizetnek érte. Amikor sokallják az árát, akkor benyújtják a számlát. Azért a késnél sokkal jobb a válás. Ha rémes is, még mindíg kevésbé az, mint a kalocsai női börtön!
Kedves Könyves!
Hát, a börtönt még nem próbáltam, de azt hiszem, nem fog fájni a szívem, ha végleg kihagyom… 🙂
Köszönöm a látogatásodat!
Szia!
Ide is írok, bár ezt már olvastam nyomtatott verzióban. Igen, ez az amire azt mondtam, hogy " DE DURVA!!!" Emellett nagyon tetszett, mert mindig meglepsz valamivel! 🙂
Gratula!
Kedves Lily!
Örülök, hogy nem vagyok olyan NAGYON könnyen kiismerhető…
A látogatásodnak meg még inkább!
Ez nagyon … jó. Arturral egyetértve, én se rajongok a hosszú írásokért, és általában nem is jutok a végére, de ezt nem tudtam abbahagyni. Végig jól tartod a feszültséget, megragadja a figyelmet. A maga hétköznapiságával tragikus történet. Gratula.
Poppy
Kedves Poppy!
Köszönöm! Sajnos legalább részben sokan átélik ezt az "élményt"…
Ági